Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-04 / 18. szám

s túlságosan nagy ahhoz, hogy részvevői a labdarúgás szépségeit csillogtassák. Azt azonban merem állítani, hogy nagy harcot lát a nézőközönség, úgynevezett igazi ku­paküzdelmet, s érdemes közben arra gon­dolni, hogy a részvevő csapatok nyolc hó­napon keresztül legalább 60 nehéz bajnoki, kupa-, vagy másféle mérkőzést játszottak, egyfolytában, pihenő nélkül. Talán még a játéknál is fontosabbak a külső körülmények. Az angol kupadöntő a büszke szigetország egyik legfontosabb eseménye. Bízom abban, hogy a tévé köz­vetíti a keretet is, a döntő kísérő esemé­nyeit. Ezek megmutatják, hogy egy fejlett sporttal rendelkező országban mit jelent a Nagy Sportesemény. Érdemes jól odafi­gyelni az ünnepi külsőségekre is, mert ezek nemcsak külsőségek, hanem a lénye­gét ragadják meg a sport fontosságának. A kupadöntő valóban ünnepe az angol lab­darúgásnak. A brit királyi családnak írat­lan kötelessége részt venni ezen a mérkő­zésen, s rendszerint maga az uralkodó sze­mélyesen adja át a kupát a győztes csapat kapitányának. Ez éppen úgy hozzátarto­zik a király vagy a királynő kötelmeihez, mint a parlament megnyitása. Azzal a kü­lönbséggel, hogy az előbbi esemény több embert érdekel, mint az utóbbi. Mindezt elsősorban nem azért mondom el, hogy kedvet csináljak a tévé­tulajdo­­nosoknak (és a szomszédoknak) ehhez a műsorszámhoz. Azt hiszem, ennek a jó bornak valóban nem kell cégér. Szeretnék azonban néhány szót említeni a Magyar Népköztársasági Kupáról, amelyben seho­gyan sem tudunk életet venni. A labda­rúgás őshazájában a kupa fontosabb, mint a bajnokság. Nagyobb dicsőség kupagyőz­tesnek lenni, mint bajnoknak (bár az utóbbi sem éppen megvetendő cím...), s mint társadalmi esemény, a kupadöntő semmivel sem hasonlítható össze. Vajon nálunk, ahol a labdarúgás népszerűsége még a nehéz esztendőkben is vitathatatlan, miért nem versenyezhet értékben a kupa a bajnoksággal? Hiszen a kupagyőzelem ma már fontos nemzetközi versengésben való részvételhez is jogot ad, a KEK egyi­ke azoknak a díjaknak, amelyekért Európa országainak kupagyőztesei vetélkednek. Azok, akik a tévé jóvoltából láthatják az angol kupadöntőt, bizonyára elgondol­koznak ezen a fájó különbségen, s talán megszületik az a közhangulat, amelyre támaszkodva előre lehet lépni a kupa­ügyben is. És akkor megint csak hálát ad­hatunk a tévé feltalálóinak. ♦ És most valamit az angol kupa részve­vőiről. Illetve az egyikről, az Arsenalról. Liverpool lakosságától ezúton kérek bo­csánatot, de csapatuk semmiféle érzelme­ket nem kelt bennem. Arsenal-szurkoló vagyok, hazánk határain túl ennek a csa­patnak az eredményeit kísérem figyelem­mel, hol örömmel, hol bosszúsággal. Ebben az idényben örömmel, hogy el ne kiabál­jam. Liverpool városa sohasem volt túl­ságosan rokonszenves előttem, nem tudom elfelejteni, hogy a spanyol örökösödési há­borúban Liverpool polgárai ragadták ma­gukhoz a rendkívül jövedelmező rabszol­gakereskedést. Igaz, enről a mai liverpoo­liak nem tehetnek, de én sem. Liverpool arról is nevezetes, hogy ott székelnek a legnagyobb totó­vállalatok. Mivel a totó angolul „penny pool”, a város beceneve Liverpennypool. Focizni is tudnak ebben a városban, csapatuk a bajnokság élcso­portjában szerepel, s hogy el ne felejtsük: a kupadöntő másik részvevője. Az egyik az Arsenal. Lehet, hogy a Liverpool győz, de remé­lem, hogy nem. Az Arsenal győzelmét óhajtom, s tudomásom szerint, sokan hon­fitársaim közül is. Nem ismerek egyetlen magyar Liverpool-szurkolót sem. Angliá­ban, sőt az egész világon az Arsenalnak van a legnagyobb tábora. (Nevét különben nyugodtan ejtsük ki Arzenalnak, s ne baj­lódjunk az angol kiejtéssel, amelyet vala­hogyan így lehetne megközelíteni: Ásznál.) Amikor gyengén ment ennek a nevezetes északlondoni csapatnak, különböző nem­zetközi felmérések azt bizonyították, hogy változatlanul az Arsenal a legnépszerűbb angol csapat. Némi türelmetlenség is fel­ütötte a fejét, most már kérünk a névhez illő eredményeket is! Highbury ... A sporttelep előcsarnokában ott áll Her­bert Chapman mellszobra, minden idők egyik legkiválóbb labdarúgó szakemberé­nek és újítójának emlékére. Chapman volt az, aki 1925-ben bevezetett új lesszabály következményeit levonta és elindította­ azt a rendszerforradalmat, amely a WM-rend­­szert szülte. Ez a rendszer idehaza sokáig ismeretlen volt, sokan úgy vélték, hogy jól kell futballozni, azaz szépen, azaz úgy, mint régen. Az a kis szabályváltozás leg­feljebb annyit jelent, hogy az unalmas egy-bekk-rendszer helyett bevezetjük az egy-bekk-se-rendszert. 1938-ban került ki egy fiatal magyar sportújságíró Angliába, hogy végigkísérje az egyik angol csapat egész évi munkáját, s valami fogalmat szerezzen magának és másoknak arról, hogy mi is az a korszerű labdarúgás, nem mulasztottunk-e el vala­mit. Én voltam különben ez a lelkes ifjú, amint am­t számtalanszor megírtam már, és annyit meséltem erről a kirándulásom­ról, mint egy öreg népfelkelő a háborúról. Amikor megkérdeztem a londoni jó ba­rátomat, a feledhetetlen emlékű Miklós Béla Pált, hogy melyik csapatnál legyek magántanuló, majdnem sértődötten vála­szolt: — Micsoda kérdés? Az Arsenalnál! Amikor először beléptem az öltözőbe, úgy éreztem magamat, mint az új fiú az iskolában. Alaposan végig lettem mérve, s az volt az érzésem, hogy egyedül Crays­­tonnak, a jobbfedezetnek volt némi fo­galma nemzetiségemről, pontosabban arról az országról, ahonnan jöttem. Az angolok akkor még sokkal fényesebb elszigeteltség­ben éltek, mint manapság, amikor a Közös Piacba való belépésük reményében fog­csikorgatva ugyan, de már áttértek a tízes pénzrendszerre. Voltak, akik gyanakodva nézegettek, s joggal érezhettem magam úgy, mint Babel, amikor a szállásmeser bemutatta a kozákoknak. („Az első li­bám.”) Az esemény nekik is új volt. Az Arsenalt sok külföldi újságíró látogatta meg már, de arra még nem volt példa, hogy valaki mezbe öltözve végigcsinálja velük az egész idényt, s arról cikksoroza­tot írjon. Természetesen nyelvi nehézsé­geim is voltak, az Arsenal-focisták nem az irodalmi angolt beszélték, s mint ké­sőbb elmondták, kezdetben egy kicsit meg is „büntettek" könyvszagú angolságom miatt. Később persze összebarátkoztam a srá­cokkal, s még két közeli jóbarátom is akadt, Hapgood és Crayston. A legtöbbet Jack Lamberttől tanultam, ő volt a Chap­­man-féle csodacsapat első középcsatára, Drake előde. Később ő lett az egyesület szakoktatója. Őt szerettem volna Buda­pestre hozni az idény végén különféle be­mutatók tartására. Lambert szívesen jött volna, de­­ fiatal házas volt... — Laci, a családi boldogságom forog kockán. Te mit választanál? A családi bol­dogságot, vagy egy szép budapesti utat? — Természetesen egy szép budapesti utat! — válaszoltam. — Én is! — mondta Jack a fejét va­karva. — De a feleségem a boldogságo­mat választotta. Így esett a választás — Rous-on keresz­tül — Arthur Rowe-ra. Az idősebbek em­lékeznek rá, milyen nagy feltűnést keltett Rowe egyhónapos bemutató sorozata 1939 tavaszán. Azt kikötöttem előzőleg, hogy Rowenak egy héten át tanulmányoznia kell a Lambert-iskolát. Végül tehát mégis az Arsenal-iskolát hozta Pestre, noha ő Tottenham-játékos volt. Megszámlálhatatlan emlék fűz az Arse­­nalhoz. Ennyi előnyt a Liverpool nem tud­hat behozni... Mintha hallanám az Arsenal-szurkolók kiáltásait: — Come on, reds! (Gyerünk, vörösök!) Az ütemes biztatás Angliában nem szo­kásos, sőt az ütemes lassú taps a nemtet­szés jele. Ez nem jelenti azt, hogy az an­gol szurkolók halvérűek. Ellenkezőleg. Né­ha túlságosan is tüzesek. Jó lenne, ha a tévé közelhozna néhány jellegzetesen öl­tözött szurkolót, lábasnagyságú kokárdák­kal, kereplőkkel, klubszínű cilinderrel, sá­lakkal, frakkal. Ez mind hozzátartozik a kupadöntő népünnepély jellegéhez. És ez­zel talán meg is találtam a legjellemzőbb kifejezést. Anglia különben most Arsenal-lázban ég (a Leeds-i 0:1 után is). Valaki rájött arra, hogy az Arsenalnak még nincs saját nótája. Nosza, az ötmilliós példányszámú „Daily Mirror” pályázatot hirdetett Arse­­nal-indulóra. Az angol költők és zeneszer­zők munkás napokat élnek ... Arsenal-győzelmet várok. A tévé győzelme már biztos. Feleki László Az Arsenal csapatkapitánya és erőssége, Frank McLintock

Next