Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-04 / 18. szám
— ... Akkor — tessék kérdezni ! Vállára vetett törülközővel ül az asztal másik oldalán a Sportcsarnok sajtószobájában. Az arca komoly és várakozó, csak a szeme őrzi meg belső örömét: alig két perce, hogy bajnoki győzelme után kihámoztam őt a gratulálok gyűrűjéből. Úgy nyerte meg az aranyérmet, hogy egyszer sem kellett végigharcolnia a három menetet... Gedó György egyébként egyáltalán nem hasonlít ahhoz a képhez, amhelyet az ökölvívóról képzel magában a sportágat távolról ismerő, „cyranói orra” kevés ütést kaphatott még, mert őrzi hosszú, egyenes ívét, eredetien kedvessé, vidámmá és szeretetreméltóvá téve a fiatal arcot. A HUSZONEGYEDIK ÍVBEN Hát persze, kérdezzek! Nem megmintáznom, hanem megírnom kellene, mi az, ami ezt az ifjú embert kiemeli a többiek közül, s nagy feladatok teljesítésére teszi alkalmassá. Az első, szokványos kérdésekre jól felkészült diákként felel. Látszik, sokszor beszélt már élete fontosabb állomásairól a Békéscsabai Építőktől kezdve — ahol nyolcéves kölyökként először lépett be az ökölvívók edzőtermének ajtaján — a Magyar Pamuton át a Vasasig (1968 január) és az Európa-bajnoki címig. Csak akkor kap színt újra és újra a hangja, ha mestereiről, Kocska János, Szigeti Franyó és Szalai Laci bácsiról beszél. Ilyenkor szinte a tenyerébe teszi a szívét, úgy emlegeti emberségüket, sportszeretetüket, s azt, hogy kezük alatt nőtt apró, vékony gyerekből olyan versenyzővé, akit ma számon tartanak. 1968 — Balaton-, Budapest-, magyar bajnokság, Sziklai-emlékverseny és — Mexikó! — Tudtam, hogy a sok nagy tudású versenyző között 19 évemmel nincsenek nagy esélyeim, mégis fájdalmas volt, ahogy búcsúznom kellett. Pontokkal vezettem az ausztrál Donovan ellen, amikor felrepedt a szemöldököm, és leléptettek. Attól kezdve egyetlen gondolatom volt: a nagy verseny minden pillanatát kihasználva tanulni, tapasztalatot gyűjteni, hogy mégse legyen hiábavaló az utam... Azt mondja, egyetlen napra sem pihent az olimpia után. Nem akart semmit sem elveszteni abból a felkészültségből, erőből, amelyet az edzések során szerzett. Innen akart tovább lépni, mert régen magáévá tette már edzőjének, Szalai Lászlónak elméletét. »Az ökölvívást csak úgy érdemes űzni, ha egész szívvel, teljes odaadással és pillanatnyi kihagyás nélkül „odafigyel” az ember.« — És én odafigyeltem, mert akkor már nagyon befészkelte magát az agyamba a közelgő Európa-bajnokság és a vágy: helytállni egy igazán nagy versenyen. Egyesületemben és a válogatottban is minden munkát szívesen végeztem, mert feltétel nélkül bíztam abban, amit mondtak. Mi itthon, a képernyőn láttuk az aranyéremért folyó küzdelmét. Kemény kilenc percnek izgulhattunk, mert az olasz Udela nem engedte át könnyen az Európa-bajnoki címet. — Megnehezítette a dolgomat, hogy sérült szemöldökkel léptem szorítóba, nem összpontosíthattam másra, csak az „adok-kapok” jó arányára. Állandóan vigyáznom kellett, úgy fordulnom, úgy lépnem, hogy az olasz fiú ne tudja eltalálni szemöldökömet. Nem tudtam volna elviselni, ha úgy járok, mint Mexikóban ... — Milyen érzés húszévesen EB-t nyerni? — Kimondhatatlan boldogság, ám megnövekedett felelősségérzés is, amely szinte a győzelem pillanatában az ember vállára nehezedik. Abban a nagyon szép és nagyon nehéz helyzetben vagyok, hogy meg kell védenem bajnoki címemet! Azt mondja, az ökölvívó egyik legfőbb erénye a harcosság, szívósság. Idehaza hosszú idő óta nincs ellenfele, az NDK-ban viszont tavaly kétszer is legyőzték. Mindkétszer Gartenbach. Hivatkozhatott volna betegségre, családi okokra, mégis őszinte égette a két kudarc. És hihetetlen izgalom fogta el, amikor az év vége felé Berlinben ismét lehetősége nyílt a találkozásra. Torokgyulladással utazott el, az állomásra inkább a bőrönd vitte őt, mint ő a bőröndöt. A tizenhét nemzet ver-