Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-04 / 18. szám

senyén először egy szovjet fiú volt az ellenfele. Kétszer került a padlóra, kétszer állt fel, de elhomályosuló szeme nem ver­senytársának, hanem Garten­­bachnak arcát látta, összeszed­te magát és nyert. Megvert még egy öklözőt­­, s aztán Garten­bach! Minden menetben a pad­lóra küldte, s óriási fölénnyel legyőzte! Akkor megnyugodott, érezte magában az erőt, hogy a sikerért, céljai eléréséért el tudja viselni a fájdalmat, ki tudja hozni magából a maxi­mumot. Kérdezem, mérkőzés közben sohasem érez sajnálatot? A magyar ellenfeleivel szemben sem? Nem húzza vissza soha a kezét? Csodálkozva néz rám. — Az ökölvívás nem játéksport — mondja —, küzdősport. Aki a ringbe lép, tudja, mi vár rá, s azt is, hogy az utolsó pillanatig meg lehet fordítani minden mérkőzés eredményét. Ha én nem ütök, engem ütnek ... T­udja-e, mennyi vita dúl a sportága körül, és hogy némely országban — mint az egészségre károst — betiltották az ökölvívást? Elgondolkozva bólint. Arcá­nak rezdüléséből látom, hogy szívébe vág a kérdés. És rövid válaszából többet érzek meg az ökölvívás iránti rajongásából, szeretetéből, mint eddigi egész beszélgetésünk során. Pedig most nem az érzelmeiről, ha­nem terveiről beszél: olyan ma­gas szinten akarja megtanulni az ökölvívást, hogy amikor kö­telek közé lép, meg tudja mu­tatni annak minden szépségét. A vetélkedés férfihoz méltó iz­galmas, kemény, ám durvaság­tól mentes jellegét, az ütések változatosságát, a védekezés sokrétűségét, a mozgás harmó­niáját, ritmusát, a reflexek gyorsaságát... Ha minden ök­löző erre törekedne, minden sportszerető ember számára él­ményt jelentene egy-egy mér­kőzés! — Milyen tervekkel készül a jövőre? — Úgy akarok élni, edzeni, versenyezni, hogy pár évtized múlva (21 évesen milyen ked­ves természetességgel mondja ki az „évtizedet”!) ne legyen miért szemrehányást tenni ma­gamnak. Vannak szén és nagy céljaim, kiváló edzőkkel dol­gozhatom, megkapok minden lehetőséget a felkészüléshez. Lehet, hogy ennek ellenére sem teljesülnek a vágyaim, de ez nem azt jelenti majd, hogy el­mulasztottam valamit, hanem, hogy voltak jobbak nálam ... Huszonegy éves ... övé lehet Madrid, München, ha akarja Montreál is és még mi minden! Ha nem is évtizedek, de új és új alkalmak arra, hogy egyszer majd, boldogan búcsúzzon ... Bajnai Teréz Kép: Farkas József Vélemény­­ a ki­spa­d felől A Képes Sport vitafórumán Radnai János, a TV­2 sportosztályának vezetője jónéhány olyan je­lenségre hívta fel a figyelmet, amely akadályozza a labdarúgás sportszerűségének megjavulását. Példái egy részét a Salgótarjáni BTC—Bp. Vasas mérkőzésről választotta — örömömre nem egyolda­lúan, mert nemcsak a fekete-fehérek, hanem a piros-kékek számos kirívó szabálytalanságát is sorra felemlítette. A példákat jómagam, aki az edzői kis­­padon ültem, fölös számban tudnám szaporítani, de most nem ez a célom. Radnai János azt a gondolatot hangsúlyozta, hogy a sportszerűtlenül küzdő csapat elriasztja a közönséget, az „eredményért­­ bármi áron” fel­fogás végső soron így is visszaüt. Megértem Radnai Jánost, ő nem „gyakorló szakembere" a labda­rúgásnak, számára ez a fontos. Az én számomra azonban elsődlegesen az a fontos, hogy a labda­rúgás, ha semmibe veszik írott és íratlan szabályait, megszűnik mint játék, megszűnik mint sport, meg­változtatja természetét, értelmetlenné teszi mind a játékosok, mind az edzők és vezetők munkáját. A játékos, aki azzal az elhatározással lép pályára, hogy ellenfelét az első adódó alkalommal leterítse, nemcsak közönséges garázda, aki büntetést érde­mel, hanem egyben aknát robbant a sportág alatt is, amelynek lényege éppen a két csapat vetélke­désében áll. Ha nincs kit legyőzni, nincs győz­tes sem — arról nem is szólva, milyen következ­ményekkel jár a kíméletlenség az egyes emberek­re, hogyan honosodik meg a „vérbosszú” gondo­lata egyes csapatokban, s így tovább. Ez az én felfogásom, s játékosaimat sohasem oktattam arra, hogyan kell durváskodni, alattomos eszközökkel leteríteni az ellenfelet, a játékvezetőt hallótávolságon kívül - vagy akár füle hallatára - sértegetni és megalázni, vagy fölényeskedni vele. Sohasem „tanítottam” őket arra, hogyan szimu­láljanak, hogyan húzzák az időt, ha netalán veze­téshez jutnak. Én arra oktatom őket, hogyan jus­sanak vezetéshez, hogyan győzzenek! Arra tö­rekszem, hogy akár a legjobbak ellen is merjék felvenni a versenyt, amely eldönti, ki az erősebb, ügyesebb, kitartóbb, felkészültebb. Megemlíteném Radnai János írásának azt a be­kezdését, hogy a válogatott játékosokkal ne elné­zőbbek, hanem igényesebbek legyünk sportszerűség tekintetében is. Nem tudom, vannak-e itt fokoza­tok,­­ szerintem minden sportszerűtlenséget azon­nal és egyértelműen meg kell torolni, bárki és bárhol követi is el, mert ezt írják elő a szabályok, s sza­bályok nélkül nincs sport, nincs mérkőzés; ha azon­ban vannak ilyen fokozatok, akkor azokat valóban a fenti módon kellene alkalmazni. Csábító volna arról is beszélni, mennyire ítélik meg egységesen a sportszerűséget a játékvezetők, hogyan látják ezt a sportriporterek és az újság­írók, hogyan a szakemberek, a játékosok — tőlem azonban aligha ezt várják. Az én feladatom ebben a dologban nyilvánvalóan az, hogy továbbra is játékosaimba plántáljam a sportszerűség gondola­tát és módozatait, megmagyarázzam ennek helyes­ségét és elsődlegességét, s­­ velük együtt — ugyan­ezt várjam el valamennyi jövendő és volt ellen­felünktől is. Ha nem így tennék, megtagadnám azt a hivatást, amelyet vállaltam. A sportszerűség fogalma azonban nagyon gaz­dag. Ezért örömmel üdvözlöm az erről nyitott vitát, amelyet nemcsak én fogok figyelemmel kísérni. Azt remélem, hogy a vita hangja tárgyilagos marad akkor is, ha e heti események egyszer-egyszer fel­borzolják a kedélyeket, ha a javulás nem lesz gyors és látványos, ha a szűken értelmezett egyesületi érdek néha-néha még győzni látszik is a sportsze­rűség elvei felett. S remélem, hogy labdarúgásunk ezáltal is gazdagodik. Moór Ede :

Next