Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-04 / 18. szám
senyén először egy szovjet fiú volt az ellenfele. Kétszer került a padlóra, kétszer állt fel, de elhomályosuló szeme nem versenytársának, hanem Gartenbachnak arcát látta, összeszedte magát és nyert. Megvert még egy öklözőt, s aztán Gartenbach! Minden menetben a padlóra küldte, s óriási fölénnyel legyőzte! Akkor megnyugodott, érezte magában az erőt, hogy a sikerért, céljai eléréséért el tudja viselni a fájdalmat, ki tudja hozni magából a maximumot. Kérdezem, mérkőzés közben sohasem érez sajnálatot? A magyar ellenfeleivel szemben sem? Nem húzza vissza soha a kezét? Csodálkozva néz rám. — Az ökölvívás nem játéksport — mondja —, küzdősport. Aki a ringbe lép, tudja, mi vár rá, s azt is, hogy az utolsó pillanatig meg lehet fordítani minden mérkőzés eredményét. Ha én nem ütök, engem ütnek ... Tudja-e, mennyi vita dúl a sportága körül, és hogy némely országban — mint az egészségre károst — betiltották az ökölvívást? Elgondolkozva bólint. Arcának rezdüléséből látom, hogy szívébe vág a kérdés. És rövid válaszából többet érzek meg az ökölvívás iránti rajongásából, szeretetéből, mint eddigi egész beszélgetésünk során. Pedig most nem az érzelmeiről, hanem terveiről beszél: olyan magas szinten akarja megtanulni az ökölvívást, hogy amikor kötelek közé lép, meg tudja mutatni annak minden szépségét. A vetélkedés férfihoz méltó izgalmas, kemény, ám durvaságtól mentes jellegét, az ütések változatosságát, a védekezés sokrétűségét, a mozgás harmóniáját, ritmusát, a reflexek gyorsaságát... Ha minden öklöző erre törekedne, minden sportszerető ember számára élményt jelentene egy-egy mérkőzés! — Milyen tervekkel készül a jövőre? — Úgy akarok élni, edzeni, versenyezni, hogy pár évtized múlva (21 évesen milyen kedves természetességgel mondja ki az „évtizedet”!) ne legyen miért szemrehányást tenni magamnak. Vannak szén és nagy céljaim, kiváló edzőkkel dolgozhatom, megkapok minden lehetőséget a felkészüléshez. Lehet, hogy ennek ellenére sem teljesülnek a vágyaim, de ez nem azt jelenti majd, hogy elmulasztottam valamit, hanem, hogy voltak jobbak nálam ... Huszonegy éves ... övé lehet Madrid, München, ha akarja Montreál is és még mi minden! Ha nem is évtizedek, de új és új alkalmak arra, hogy egyszer majd, boldogan búcsúzzon ... Bajnai Teréz Kép: Farkas József Vélemény a kispad felől A Képes Sport vitafórumán Radnai János, a TV2 sportosztályának vezetője jónéhány olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amely akadályozza a labdarúgás sportszerűségének megjavulását. Példái egy részét a Salgótarjáni BTC—Bp. Vasas mérkőzésről választotta — örömömre nem egyoldalúan, mert nemcsak a fekete-fehérek, hanem a piros-kékek számos kirívó szabálytalanságát is sorra felemlítette. A példákat jómagam, aki az edzői kispadon ültem, fölös számban tudnám szaporítani, de most nem ez a célom. Radnai János azt a gondolatot hangsúlyozta, hogy a sportszerűtlenül küzdő csapat elriasztja a közönséget, az „eredményért bármi áron” felfogás végső soron így is visszaüt. Megértem Radnai Jánost, ő nem „gyakorló szakembere" a labdarúgásnak, számára ez a fontos. Az én számomra azonban elsődlegesen az a fontos, hogy a labdarúgás, ha semmibe veszik írott és íratlan szabályait, megszűnik mint játék, megszűnik mint sport, megváltoztatja természetét, értelmetlenné teszi mind a játékosok, mind az edzők és vezetők munkáját. A játékos, aki azzal az elhatározással lép pályára, hogy ellenfelét az első adódó alkalommal leterítse, nemcsak közönséges garázda, aki büntetést érdemel, hanem egyben aknát robbant a sportág alatt is, amelynek lényege éppen a két csapat vetélkedésében áll. Ha nincs kit legyőzni, nincs győztes sem — arról nem is szólva, milyen következményekkel jár a kíméletlenség az egyes emberekre, hogyan honosodik meg a „vérbosszú” gondolata egyes csapatokban, s így tovább. Ez az én felfogásom, s játékosaimat sohasem oktattam arra, hogyan kell durváskodni, alattomos eszközökkel leteríteni az ellenfelet, a játékvezetőt hallótávolságon kívül - vagy akár füle hallatára - sértegetni és megalázni, vagy fölényeskedni vele. Sohasem „tanítottam” őket arra, hogyan szimuláljanak, hogyan húzzák az időt, ha netalán vezetéshez jutnak. Én arra oktatom őket, hogyan jussanak vezetéshez, hogyan győzzenek! Arra törekszem, hogy akár a legjobbak ellen is merjék felvenni a versenyt, amely eldönti, ki az erősebb, ügyesebb, kitartóbb, felkészültebb. Megemlíteném Radnai János írásának azt a bekezdését, hogy a válogatott játékosokkal ne elnézőbbek, hanem igényesebbek legyünk sportszerűség tekintetében is. Nem tudom, vannak-e itt fokozatok, szerintem minden sportszerűtlenséget azonnal és egyértelműen meg kell torolni, bárki és bárhol követi is el, mert ezt írják elő a szabályok, s szabályok nélkül nincs sport, nincs mérkőzés; ha azonban vannak ilyen fokozatok, akkor azokat valóban a fenti módon kellene alkalmazni. Csábító volna arról is beszélni, mennyire ítélik meg egységesen a sportszerűséget a játékvezetők, hogyan látják ezt a sportriporterek és az újságírók, hogyan a szakemberek, a játékosok — tőlem azonban aligha ezt várják. Az én feladatom ebben a dologban nyilvánvalóan az, hogy továbbra is játékosaimba plántáljam a sportszerűség gondolatát és módozatait, megmagyarázzam ennek helyességét és elsődlegességét, s velük együtt — ugyanezt várjam el valamennyi jövendő és volt ellenfelünktől is. Ha nem így tennék, megtagadnám azt a hivatást, amelyet vállaltam. A sportszerűség fogalma azonban nagyon gazdag. Ezért örömmel üdvözlöm az erről nyitott vitát, amelyet nemcsak én fogok figyelemmel kísérni. Azt remélem, hogy a vita hangja tárgyilagos marad akkor is, ha e heti események egyszer-egyszer felborzolják a kedélyeket, ha a javulás nem lesz gyors és látványos, ha a szűken értelmezett egyesületi érdek néha-néha még győzni látszik is a sportszerűség elvei felett. S remélem, hogy labdarúgásunk ezáltal is gazdagodik. Moór Ede :