Képes Sport, 1981. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-19 / 20. szám
Lehet. A romániai esélyeinkről: „Az ellenünk nyújtott első harminc perccel mindent el lehet érni a mi csoportunkban, az utána látott 60 perc pedig semmire sem jogosít.” Hát így állunk, kedves Veszelka sporttárs (és sokan mások). Nagyon nehéz mérkőzések jönnek, s erre keményen kell felkészülni, mert a Kovács István által említett és dicsért fergeteges első félóra esetleg nem lesz elég sem Bukarestben, sem Londonban, de talán még Oslóban sem. Ezt tudják a fiúk is! Garabát idézem: „Most már mehetünk a norvégekhez. Hű, de nagy csata lesz!’’ Ezekre a nagy csatákra nem lehet simogatással felkészülni. Női foci Folytassuk labdarúgással, de most ne a férfiakról, hanem a nőkről beszéljünk. Levelet kaptam a magyar közélet legnevezetesebb levélírójától, sajtónk élő lelkiismeretétől, vagyis dr. Del Medico Imrétől (Budapest, Handzsár u. 6.), aki ezúttal a női labdarúgás kérdéseit boncolgatja. „Hát én bizony a legteljesebb mértékben egyetértek a maszkulin hatóságok véleményével, miszerint a foci nem való nőknek. Egyetértésemet korántsem valamilyen férfiúi fölény diktálja, hanem a józan ész. A foci ugyanis belemenős sport. Még akkor is, ha vannak némely csapatok, amelyek kisasszonyfutballt játszanak. Márpedig a belemenés testnek testtel és végtagnak testtel való kemény érintkezését jelenti. Ami férfi esetében hagyján, de a férfiakétól eltérő biológiai és fizikai felépítésű és alkatú nők esetében az ilyen „bodicsek” igen komoly következményekkel járhat. Hiszen köztudott, hogy a női mell erős megütése carcinogén hatású lehet. Nem is szólva arról, hogy nőknek — éppen az előbb elmondottak miatt — nem ajánlatos egy labdát mellel levenni. De semmi sem védi egy rárúgott erős labdától.” A levélíró a női kézi- és kosárlabdázásban kisebb veszélyt lát, majd így folytatja: „Vannak sportok, amelyek nem valók nőknek, nem azért, mert alacsonyabb rendűek, hanem azért, mert nők. Aminthogy vannak sportok, amelyek férfiaknak nem valók. Hogy nézne ki például egy ritmikus sportgimnasztikát űző férfi? Normális férfi nyilván dühösen eldobná a Képes Sportot, ha a szép kis Englender Tímea helyett egy szőrös lábés ifjút látna ott, amint domborít és homorít.” A szépséges kis Tímea kérdésében messzemenően egyetértek, bár jól emlékszem, hogy évtizedekkel ezelőtt a tatai edzőtáborban a még tizenéves, boldog emlékű Kozma Pici kecsesen igyekezett utánozni a ritmikusan hajladozó tornász tündérlányokat, s szavamra, nyújtott olyan bájos látványt, mint akármelyik táncoló elefánt. Varga Zsolt gyönyörű Timea-képe bizonyára sok srác hálószobájában mint „pin-up-girl” szerepel. De vajon a kislányok is undorral dobnák el a Képes Sportot, ha egy daliás ifjú „domborítana és homorítana” a lap valamelyik oldalán? Visszatérve a női focira, azt hiszem, kedves polihisztor doktor úr, reménytelenül elkéstünk. A női foci már elterjedt, s akinek kedves az élete, az ne is nagyon igyekezzék akadályt gördíteni a lányok útjába. Megjegyzem, a női kézilabda finomságai (?) nem meggyőzőek, s amikor az ember látja az egymást taposó nők gomolygását, az az érzése támad, hogy a nők nem szeretik a nőket. A női mell érzékenysége ismert biológiai tény, de ha nem csal az emlékezetem, a legújabb orvostudományi megállapítás szerint az ütés carcinogén hatása nem bizonyított. Néhány női szabálymódosításra nyilván szükség lenne. Én például megtiltanám a sorfal állítását. És erről jut eszembe: a sorfalat a férfiak labdarúgásában is megtiltanám. Két okból: 1. Az egészségre ártalmas sérülést okozhat, ha nem is a férfiak mellén, 2. A kaputól 18—20—25 méternyire megadott szabadrúgást rendszerint szándékos durvaság, úgynevezett céldancs előzte meg, annyi büntetést tehát megérdemel a vétkes játékos csapata, hogy a rúgó játékossal szemben csak a kapus állhasson. Távoli szabadrúgás esetében úgysem áll fel sorfal. Különben minden másban egyetértünk ... A félelmetes brazilok Szegény Greenwoodot, az angol labdarúgók szövetségi kapitányát igazán nem kényeztették el mostanában. A románok, elleni pontvesztés sokkal jobban fájt az angol labdarúgó-társadalomnak, mint a spanyoloktól elszenvedett vereség. Hiába, a tétmérkőzés, az tétmérkőzés. De most végre visszanyerte tekintélyét. Hát hogyne nyerte volna vissza, amikor a brazilok elleni mérkőzés után a felsőfokokat különben is szerető „hideg” angol sajtótól ilyen véleményeket olvashatott: „Büszkék lehetünk rájuk! Bátor angolok, briliáns brazilok!” Vagy: „Az angol szurkolók ismét szívükbe fogadták a vesztest!” Mármint az angol válogatottat, amely — Britannia, uralkodj a habokon! — csak egy nullra kapott ki a braziloktól. Az angol dicsőség persze meg sem közelíti a franciákét. A franciák ugyanis gólt rúgtak a braziloknak!! Három ellenében ... A tévé és a sport Nem mindennapi ítélet született az NSZK-ban. A hamburgi Horst Hrubesch megütötte a Schalke egyik játékosát. Amit a játékvezető nem vett észre, azt a tévé rögzítette. A film aztán bemutatta a súlyos sportszerűtlenséget, s a magáról és a tévéről megfeledkezett játékos 8 hét eltiltásban részesült. Az eset azért érdekes, hogy sokan idegenkednek attól, hogy a tévét mint bizonyító eszközt vegyék figyelembe. Pedig néha furcsa dolgok derülnek ki utólag, emlékezzünk vissza arra a 11-esre, amely az argentin—francia mérkőzésen a továbbjutást jelentette az argentinoknak. Pedig ha a tévé lett volna a játékvezető, az argentinok velünk együtt estek volna ki. Más sportágakban is lehet jövője a tévének. Emberi szemnél megbízhatóbban tudja megállapítani, hogy például egy távolugró vagy hármasugró valóban belépett-e vagy sem. Amíg a tudomány, a technika az embert szolgálja, addig ne féljünk igénybevenni a segítségét. Ráérünk aggódni akkor, amikor az emberszabású automaták (sci-fi nyelven: az androidok) versenyre kelnek velünk. Mellékes eredmény ? Labdarúgóvilágunk az 1-0-ás győzelemmel foglalkozik. A szurkolók felidézik az érdekesnél érdekesebb, izgalmasnál izgalmasabb részleteket, s majdnem úgy örülünk az 1-0-nak, mint az angolok a brazilok ellen a 0-1-nek. Mellékesen csak arról feledkezünk meg, hogy egy EB-selejtező mérkőzésen 4-2-re győztük le a román válogatott csapatot. Igen fontos területen, a sokat emlegetett utánpótláscsapatok küzdelmében. Már 4-1-re vezetett a magyar csapat, a románok egy perccel a lefújás előtt szépítettek, s így „csak” két gól különbséggel győztek a mieink. E mérkőzés után nem volt „mese”, nem volt „ha”, meggyőző, minden vitán felül álló győzelem volt. Nem árt még egyszer felsorolni a már ismert nevű magyar fiatalok nevét: Disztl Péter, Kerepeczki, Híres, Kardos, Kertész, Sallai, Komjáti, Rixer, Melis, Mörtel, Pölöskei, Seres (csere). Ők is megérdemlik a köszönetét: „Szép volt, fiúk!” Még két levél Selmeci József (Basel, Oberwilerstr. 159.) minden magyar sportújság rendszeres olvasója, s így lépést tart a hazai sporteseményekkel. Arra kéri az itthoniakat, hogy szeretettel gondoljanak azokra, akik akár a nyomor, akár a fasizmus elől menekültek külföldre. Akárhol élnek is, drága nekik minden magyar sportsiker. Megemlíti a levélíró: „Barna Sándor, a Phöbus elnöke nővérének nevelt fia voltam.’’ Ez a mondat viszont bennem szakít fel régi emlékeket Barna Sanyi bácsiról. A leglelkesebb, legönzetlenebb magyar sportemberek közé tartozott. Igazság szerint ő volt az első, aki meg akarta honosítani hazánkban a korszerű három hátvédes rendszert, rövid kifejezéssel élve: a WM-rendszert. Ha jól emlékszem, egy Chelsea— Wolverhampton mérkőzés győzte meg őt az új út helyességéről, elsősorban pedig Stan Cullis, aki talán minden eddigi idők legjobb középhátvédje, kullancs-középfedezete volt. Idehaza csapatával, a Firebusszal kísérletezett, s Titkos is volt a középhátvédje. Persze, a WM-rendszer bonyolultabb haditerv annál, semmint hogy egyetlen mérkőzés alapján el lehetne sajátítani minden csínját-bínját. De kísérletezés nélkül nincs előrehaladás. Barna Sándor az első világháború után mint vaskorona-rendes tartalékos huszárszázados szerelt le, de vitéz csak a harctéren lehetett. Nyugdíjas korában a sporttól is visszavonult. Egy alkalommal a körúton találkoztam vele. Megdicsértem: — Sanyi bácsi, ragyogóan nézel ki! Olyan sima az arcod, mint egy húszévesnek. Szomorúan vállat vont. — Ugyan mitől néznék ki rosszul? Sétálok, nincs semmi dolgom, semmit sem csinálok. De te! Milyen rosszul nézel ki. Képzelem, mennyit dolgozol! Hogy irigyellek! Keserűsége nemzedékeknek szól.