Képes Sport, 1982. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-12 / 2. szám

Amiről a számok tanúskodnak ? 1. Ami talán legszembetűnőbb a rang­listák akár futólagos áttekintésénél, hogy 9 (!!) súlycsoportban volt szükség a koráb­bi világcsúcs elérésére, sőt túlszárnyalására az élen levőknek. Ez a szám különösen azért fantasztikusan nagy, mivel olimpia utáni évet zárunk, márpedig a dolgok ter­mészetes és­­hagyományos rendje szerint az ilyen esztendők eddig mindig amolyan ki­csit lazító, sorokat rendező, nemzedékeket cserélő, erőt gyűjtő időszakok voltak, és ez megmutatkozott az eredményekben is. A montreali olimpia után például összesen két súlycsoport világcsúcsa dőlt meg 1977 folyamán! Valami alapvető változásnak te­hát történnie kellett a sportágban. Ezt­­bi­zonyítja az a táblázat is, amely a ranglista­vezetők eredményét tünteti fel az utóbbi három évben. A súlycsoportok döntő többségéiben tehát a fejlődés íve nemhogy megtört volna, ha­nem még meredekebb lett, feszítettebb lett az iram, valami eddig soha nem tapasztalt dinamizmus lett jellemző a sportág élvo­nalára. • II. Új nemzedék jelentkezett a súlyeme­lés csúcsán. A tíz közül 8 súlycsoportban került új név a világranglista élére, de ha­sonló tendenciát tükrözött a lille-i VB is, hiszen Moszkva bajnokai közül mindössze hárman állhattak ismét a dobogó felső fo­kára. Abban persze önmagában semmi rendkívüli nincsen, hogy olimpiát követő évben jelentkezik a friss gárda. Az igazán figyelemre méltó az, hogy ezek nem ta­nulni akarnak, nem szokni a nemzetközi légkörhöz, még csak nem is oroszlánkörmö­ket mutogatni, hanem a hatalmat rögtön magukhoz ragadni, a vezető pozíciókat megszerezni, és ehhez meg is van a ké­pességük és felkészültségük. • III. Korábban, a régebbi legények szá­mára két lehetőség is volt hasonló hely­zetben. Az egyik, hogy megpróbálnak még „rátenni egy lapáttal”, és lépést tartani a fiatalokkal, vagy kihagyni esetleg egy évet, pihenni, erőt gyűjteni, és aztán meg­­újbkodva térni vissza. Nos, azóta az utóbbi gyakorlatilag kizáródott. A sportág három szuperklasszisának, Voronyinnak, Rolgertnek és Alekszejevnek a példája is bizonyította, hogy ma már aligha van mód a visszaté­résre. Ebben a feszített ritmusban aki csak valamit is kihagy, az már — legalábbis az utóbbi időben — bottal ütheti a többiek nyomát. Marad tehát — Oszmonaljev, Ru­­szev és Vardanjan esete a bizonyíték rá — a lépéstartás. • IV. Ezzel egyetemben jelentősen fia­talodik a sportág élvonala. Még akár egy évtizede is az ideális súlyemelőkort 25 és 30 év közöttire taksálták. Érdemes viszont most végigfutni a ranglista vezetők életko­rán. íme: 29, 19, 19, 22, 23, 25, 24, 19, 25 és 23 esztendő. És még ennél is jellemzőbb tény, hogy az ifjúsági korú versenyzők egész sora szerepel, immár a felnőtt me­zőny legjobbjai között. A világbajnokságot nyert Letz és Manolov mellett például Hadzsiev, Mirszoszjan, Szarkiszjan, Pasov, Arszamakov, Zaharevics, Userov és a mi H­­ava­­tok is. A V. A­ hatvanas években egy Földi, Mityake, Baszanowski, Kurencov, Zsabo­­tyinszki pályafutása gyakorlatilag felölelte az egész évtizedet, a hetvenes években már csak Rigers és Alekszejev volt ilyen, ma pedig csupán Ruszev és Vardanjan az, aki négy éve ott tud len­ni a csúcson. Vagyis rohamosan csökken a versenyzői pálya ki­futási ideje. A ima csillagai, amilyen viha­ros gyorsasággal jönnek, olyan viharos gyorsasággal is tűnnek el a homályban. A korábbi 6—8—10 éves uralkodást az idő felgyorsulásával felváltotta az 1—2—3 éves csillogás. Ennek oka, hogy ezt a hajszát, ezt a megfeszített munkatempót nehéz hosszú távon bírni, következménye pedig, hogy újabb és újabb klasszis szintű embe­reket nehéz folyamatosan tűzbe dobni, né­miképpen átalakulóban vannak az erővi­szonyok. # VI. Előállt egy olyan ellentmondásos helyzet, hogy miközben a súlyemelés való­ban világszerte hallatlanul népszerűsödik, szélesedik, kontinens-viadalok, Világ Kupa, tagországok számának megugrása jelzi a folyamatot, addig legfelül két súlyemelő szuperhatalom, Szovjetunió és Bulgária ki­vált, és lényegében minden korosztálybeli világverseny az ő párharcukká egyszerű­södött. őket követi egy öttagú iboly, dina­mikus fejlődésével az NDK, Kuba, Cseh­szlovákia, még hagyományai révén pedig Lengyelország és mi. A harmadik csoport­ba tartoznak a világversenyeken még sze­rephez jutók: a kínai, az NSZK-­beli, KNDK-beli, japán, francia, román súly­emelők. Gyakorlatilag ez a sportág­­hátor­szágát képező, leginkább szélesülő csoport. Ez önmagában nagyon örvendetes lenne, ha nem fenyegetne a veszély, hogy a kö­vetkező bővítők — mi is lehetünk. Válság és reménység Mielőtt a mieink vizsgálatához hozzákez­denénk, ismételjük meg a­zt az összehason­lítást, amelyet a világ legjobbjainál tet­tünk az utolsó három év legjobb eredmé­nyeit illetően. Ha tehát összevetjük a három táblázatot, igencsak világos, egyértelmű képet kapunk. A világranglista tanúsága alapján tetemes a lemaradásunk, olyannyira, hogy például az élvonal utolérése egyszerűen irreálisnak látszik manapság. A magyarázatot erre megadja a következő két táblázat: míg a nemzetközi eredmények — amint azt az előbbiekben taglaltuk — jelentősen meg­lódultak, addig — ez utóbbi három szám­sorunk tanúsítja — a hazai élmezőny visz­­szaesett. Számottevő javulás csak ólom­­súlyban történt (igaz, a lemaradás itt volt a legnagyobb), a többi súlycsoportban jó, ha maradtak az egy vagy két évvel ezelőtti eredmények. És hogy ez mennyire nemcsak holmi elméleti okoskodás egy valóban túl sok jelentőséggel nem bíró világranglista alapján, azt ékesen mutatta az idei világ­bajnoki szereplés is, hiszen, több mint két évtized óta először, egyetlen összetett ér­met sem sikerült szereznünk, sőt igazából még csak esélyünk sem igen volt rá. Az igazságnak tartozunk két megjegyzés­sel. Az egyik, hogy sérülések miatt nem lehetett számítani idén hosszabb időre An­­talovitsra, Sólyomvárira, Starkra, Szalayra. A másik, hogy a jelenlegi helyzetben op­timális körülmények között sem igen tu­dom elképzelni, hogy lépést tudnánk tar­tani a szovjetek és bolgárok klasszisok so­rát felőrlő vetélkedésével. A legfájóbb tehát nem az, hogy nincs olyan versenyzőnk, aki felvehetné a versenyt Blagojevval vagy Piszarenkóval, hanem hogy korábban azo­nos „nagyságrendű” vetélytársaink is rend­re elhagynak, sőt önmagunkhoz képest sem tudunk előrelépni. Hogy aztán ennek mi lehet az oka, az már valóban nagyon szer­teágazó, bonyodalmas, mélyben gyökerező probléma. Csak az általam leglényegesebb­nek véltek közül sorolok fel néhány okot. Az utóbbi időkre lassan tarthatatlanná vált a válogatott és egyesületi munka­viszonya, rendezetlensége. Az idei is-is próbálkozás nem hozta meg az eredményt, a felelősség egymásra hárítása mellett a kecske is éhen pusztult szegény, és a káposzta is elfogyott, tanulságul pedig az a soványka igazság maradt, hogy mindig­­másutt lehetett volna optimálisan felkészülni, mint ahol legjobb­jaink dolgoztak. A­­bajok másik magyará­zatát szakmai elmaradásban vélem, vagyis nem vágyoi, biztos abban — sőt!! —, hogy szakembereink pontosan ismerik azokat a módszereket, és ezeket képesek alkalmazni is, amelyek a­­ma megkövetelte eredmé­nyekhez szükségesek. Feltétlenül érzékeny hiánynak érzem,­­hogy a vezető szakosztá­lyok közötti korábbi pezsgést hozó, kiéle­zett rivalizáció mintha megszűnőben len­ne. Mintha elfogadnák, hogy kialakultak, megszilárdultak az erőviszonyok, mindenki megkapta benne a maga jussát, és nem szí­vesen hagyják ott ezt a biztonságot. Hosz­­szú évek óta nem emlékszem például eny­­nyire békés, eseménytelen csapatbajnok­ságra, olyannyira, hogy tudtommal egyet­len óvás sem történt! (bezzeg egy-két esz­tendeje ... !) Félreértés ne essék, nem a szakosztályokat akarom felelőssé tenni a bajokért, rajtuk elverni a port, csupán a náluk való hosszabb időzéssel azt szeret­tem volna érzékeltetni, hogy ha azokon a helyeken is, ahol eddig annyit tettek a sportágért, oly energiával harcoltak, míg létrehozták ezeket a csodálatos bázisokat, termeket építettek, tömegeket mozgósítot­tak, kitűnőségeket neveltek, és most mégis mintha ambícióikat vesztették volna, akkor valami mélyebb baj van. Azon kel­lene gondolkodni, hogy lehetne­­ismét meg­találni azt a konstrukciót, szellemet, amely a magyar súlyemelés egészét eddig annyi nagy tettre ösztönözte. Szegő András 1979. 1980. 1981. 52 kg 247,5 245 247,5 56 kg 267,5 275 277,5 60 kg 297,5 297,5 302,5 67,5 kg 332,5 342,5 345 75 kg 345 360 360 82,5 kg 390 400 392,5 90 kg 390 392,5 412,5 100 kg 402,5 405 425 110 kg 412,5 422,5 427,5 Ólom­súly 435 440 447,5 1979. 1980. 1981. 52 kg 242,5 245 235 56 kg 252,5 260 260 60 kg­ 270 270 272,5 67,5 kg 302,5 290 290 75 kg 320 322,5 322,5 82,5 kg 352,5 345 350 90 kg 370 377,5 372,5 100 kg 385 387,5 382,5 110 kg 387,5 392,5 392,5 Ólomsúly 360 390 400

Next