Képes Sport, 1982. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-12 / 2. szám
Amiről a számok tanúskodnak ? 1. Ami talán legszembetűnőbb a ranglisták akár futólagos áttekintésénél, hogy 9 (!!) súlycsoportban volt szükség a korábbi világcsúcs elérésére, sőt túlszárnyalására az élen levőknek. Ez a szám különösen azért fantasztikusan nagy, mivel olimpia utáni évet zárunk, márpedig a dolgok természetes éshagyományos rendje szerint az ilyen esztendők eddig mindig amolyan kicsit lazító, sorokat rendező, nemzedékeket cserélő, erőt gyűjtő időszakok voltak, és ez megmutatkozott az eredményekben is. A montreali olimpia után például összesen két súlycsoport világcsúcsa dőlt meg 1977 folyamán! Valami alapvető változásnak tehát történnie kellett a sportágban. Eztbizonyítja az a táblázat is, amely a ranglistavezetők eredményét tünteti fel az utóbbi három évben. A súlycsoportok döntő többségéiben tehát a fejlődés íve nemhogy megtört volna, hanem még meredekebb lett, feszítettebb lett az iram, valami eddig soha nem tapasztalt dinamizmus lett jellemző a sportág élvonalára. • II. Új nemzedék jelentkezett a súlyemelés csúcsán. A tíz közül 8 súlycsoportban került új név a világranglista élére, de hasonló tendenciát tükrözött a lille-i VB is, hiszen Moszkva bajnokai közül mindössze hárman állhattak ismét a dobogó felső fokára. Abban persze önmagában semmi rendkívüli nincsen, hogy olimpiát követő évben jelentkezik a friss gárda. Az igazán figyelemre méltó az, hogy ezek nem tanulni akarnak, nem szokni a nemzetközi légkörhöz, még csak nem is oroszlánkörmöket mutogatni, hanem a hatalmat rögtön magukhoz ragadni, a vezető pozíciókat megszerezni, és ehhez meg is van a képességük és felkészültségük. • III. Korábban, a régebbi legények számára két lehetőség is volt hasonló helyzetben. Az egyik, hogy megpróbálnak még „rátenni egy lapáttal”, és lépést tartani a fiatalokkal, vagy kihagyni esetleg egy évet, pihenni, erőt gyűjteni, és aztán megújbkodva térni vissza. Nos, azóta az utóbbi gyakorlatilag kizáródott. A sportág három szuperklasszisának, Voronyinnak, Rolgertnek és Alekszejevnek a példája is bizonyította, hogy ma már aligha van mód a visszatérésre. Ebben a feszített ritmusban aki csak valamit is kihagy, az már — legalábbis az utóbbi időben — bottal ütheti a többiek nyomát. Marad tehát — Oszmonaljev, Ruszev és Vardanjan esete a bizonyíték rá — a lépéstartás. • IV. Ezzel egyetemben jelentősen fiatalodik a sportág élvonala. Még akár egy évtizede is az ideális súlyemelőkort 25 és 30 év közöttire taksálták. Érdemes viszont most végigfutni a ranglista vezetők életkorán. íme: 29, 19, 19, 22, 23, 25, 24, 19, 25 és 23 esztendő. És még ennél is jellemzőbb tény, hogy az ifjúsági korú versenyzők egész sora szerepel, immár a felnőtt mezőny legjobbjai között. A világbajnokságot nyert Letz és Manolov mellett például Hadzsiev, Mirszoszjan, Szarkiszjan, Pasov, Arszamakov, Zaharevics, Userov és a mi Havatok is. A V. A hatvanas években egy Földi, Mityake, Baszanowski, Kurencov, Zsabotyinszki pályafutása gyakorlatilag felölelte az egész évtizedet, a hetvenes években már csak Rigers és Alekszejev volt ilyen, ma pedig csupán Ruszev és Vardanjan az, aki négy éve ott tud lenni a csúcson. Vagyis rohamosan csökken a versenyzői pálya kifutási ideje. A ima csillagai, amilyen viharos gyorsasággal jönnek, olyan viharos gyorsasággal is tűnnek el a homályban. A korábbi 6—8—10 éves uralkodást az idő felgyorsulásával felváltotta az 1—2—3 éves csillogás. Ennek oka, hogy ezt a hajszát, ezt a megfeszített munkatempót nehéz hosszú távon bírni, következménye pedig, hogy újabb és újabb klasszis szintű embereket nehéz folyamatosan tűzbe dobni, némiképpen átalakulóban vannak az erőviszonyok. # VI. Előállt egy olyan ellentmondásos helyzet, hogy miközben a súlyemelés valóban világszerte hallatlanul népszerűsödik, szélesedik, kontinens-viadalok, Világ Kupa, tagországok számának megugrása jelzi a folyamatot, addig legfelül két súlyemelő szuperhatalom, Szovjetunió és Bulgária kivált, és lényegében minden korosztálybeli világverseny az ő párharcukká egyszerűsödött. őket követi egy öttagú iboly, dinamikus fejlődésével az NDK, Kuba, Csehszlovákia, még hagyományai révén pedig Lengyelország és mi. A harmadik csoportba tartoznak a világversenyeken még szerephez jutók: a kínai, az NSZK-beli, KNDK-beli, japán, francia, román súlyemelők. Gyakorlatilag ez a sportághátországát képező, leginkább szélesülő csoport. Ez önmagában nagyon örvendetes lenne, ha nem fenyegetne a veszély, hogy a következő bővítők — mi is lehetünk. Válság és reménység Mielőtt a mieink vizsgálatához hozzákezdenénk, ismételjük meg azt az összehasonlítást, amelyet a világ legjobbjainál tettünk az utolsó három év legjobb eredményeit illetően. Ha tehát összevetjük a három táblázatot, igencsak világos, egyértelmű képet kapunk. A világranglista tanúsága alapján tetemes a lemaradásunk, olyannyira, hogy például az élvonal utolérése egyszerűen irreálisnak látszik manapság. A magyarázatot erre megadja a következő két táblázat: míg a nemzetközi eredmények — amint azt az előbbiekben taglaltuk — jelentősen meglódultak, addig — ez utóbbi három számsorunk tanúsítja — a hazai élmezőny viszszaesett. Számottevő javulás csak ólomsúlyban történt (igaz, a lemaradás itt volt a legnagyobb), a többi súlycsoportban jó, ha maradtak az egy vagy két évvel ezelőtti eredmények. És hogy ez mennyire nemcsak holmi elméleti okoskodás egy valóban túl sok jelentőséggel nem bíró világranglista alapján, azt ékesen mutatta az idei világbajnoki szereplés is, hiszen, több mint két évtized óta először, egyetlen összetett érmet sem sikerült szereznünk, sőt igazából még csak esélyünk sem igen volt rá. Az igazságnak tartozunk két megjegyzéssel. Az egyik, hogy sérülések miatt nem lehetett számítani idén hosszabb időre Antalovitsra, Sólyomvárira, Starkra, Szalayra. A másik, hogy a jelenlegi helyzetben optimális körülmények között sem igen tudom elképzelni, hogy lépést tudnánk tartani a szovjetek és bolgárok klasszisok sorát felőrlő vetélkedésével. A legfájóbb tehát nem az, hogy nincs olyan versenyzőnk, aki felvehetné a versenyt Blagojevval vagy Piszarenkóval, hanem hogy korábban azonos „nagyságrendű” vetélytársaink is rendre elhagynak, sőt önmagunkhoz képest sem tudunk előrelépni. Hogy aztán ennek mi lehet az oka, az már valóban nagyon szerteágazó, bonyodalmas, mélyben gyökerező probléma. Csak az általam leglényegesebbnek véltek közül sorolok fel néhány okot. Az utóbbi időkre lassan tarthatatlanná vált a válogatott és egyesületi munkaviszonya, rendezetlensége. Az idei is-is próbálkozás nem hozta meg az eredményt, a felelősség egymásra hárítása mellett a kecske is éhen pusztult szegény, és a káposzta is elfogyott, tanulságul pedig az a soványka igazság maradt, hogy mindigmásutt lehetett volna optimálisan felkészülni, mint ahol legjobbjaink dolgoztak. Abajok másik magyarázatát szakmai elmaradásban vélem, vagyis nem vágyoi, biztos abban — sőt!! —, hogy szakembereink pontosan ismerik azokat a módszereket, és ezeket képesek alkalmazni is, amelyek ama megkövetelte eredményekhez szükségesek. Feltétlenül érzékeny hiánynak érzem,hogy a vezető szakosztályok közötti korábbi pezsgést hozó, kiélezett rivalizáció mintha megszűnőben lenne. Mintha elfogadnák, hogy kialakultak, megszilárdultak az erőviszonyok, mindenki megkapta benne a maga jussát, és nem szívesen hagyják ott ezt a biztonságot. Hoszszú évek óta nem emlékszem például enynyire békés, eseménytelen csapatbajnokságra, olyannyira, hogy tudtommal egyetlen óvás sem történt! (bezzeg egy-két esztendeje ... !) Félreértés ne essék, nem a szakosztályokat akarom felelőssé tenni a bajokért, rajtuk elverni a port, csupán a náluk való hosszabb időzéssel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ha azokon a helyeken is, ahol eddig annyit tettek a sportágért, oly energiával harcoltak, míg létrehozták ezeket a csodálatos bázisokat, termeket építettek, tömegeket mozgósítottak, kitűnőségeket neveltek, és most mégis mintha ambícióikat vesztették volna, akkor valami mélyebb baj van. Azon kellene gondolkodni, hogy lehetneismét megtalálni azt a konstrukciót, szellemet, amely a magyar súlyemelés egészét eddig annyi nagy tettre ösztönözte. Szegő András 1979. 1980. 1981. 52 kg 247,5 245 247,5 56 kg 267,5 275 277,5 60 kg 297,5 297,5 302,5 67,5 kg 332,5 342,5 345 75 kg 345 360 360 82,5 kg 390 400 392,5 90 kg 390 392,5 412,5 100 kg 402,5 405 425 110 kg 412,5 422,5 427,5 Ólomsúly 435 440 447,5 1979. 1980. 1981. 52 kg 242,5 245 235 56 kg 252,5 260 260 60 kg 270 270 272,5 67,5 kg 302,5 290 290 75 kg 320 322,5 322,5 82,5 kg 352,5 345 350 90 kg 370 377,5 372,5 100 kg 385 387,5 382,5 110 kg 387,5 392,5 392,5 Ólomsúly 360 390 400