Képes Sport, 1984. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-03 / 27. szám
Pintér István elmondja, miért kellett Londonban és Herzogenaurachban is Bernre gondolnia Guszti bácsi elsápadt... Szegény Guszti bácsi! Ott voltunk tavaly novemberben Londonban, hogy megünnepeljük a 6:3-at. Sebes, a diadalmas kapitány, Grosics, a mágneses kezű kapus, Czibor, az azóta fenegyerekké vált, de az 1953-as diadal idején még ördöngös, kiszámíthatatlan cselező hírében álló szélső. A londoni magyarok hívták meg őket. Nagyon kedvesek voltak, szeretetreméltóak. Kibéreltek egy termet, megnézték a Wembley stadionbeli, futball történelmi győzelemről készült filmet. Aztán jöttek a kérdések. Egy vagy kettő, amolyan általános. És aztán egy nagyon határozott, jólértesült. — Hogyan lehetett Bernben beállítani Tóth Hát elszenvedtem újra. Herzogenaurachban is, ahogy előzőleg Zürichben. A futball fővárosában a FIFA 80 éves jubileumára rendezett kiállításon ismételték újra és újra a berni döntő legizgalmasabb, tehát számunkra legfájdalmasabb jeleneteit. A mindössze tizenhétezer lakosú és Nürnbergtől nem messze fekvő városkában pedig az ADIDAS cipőmúzeumában mutatták meg miként rúgtak előbb két gólt, majd kaptak a fiúk hármat. Mindezt egy fénykép alatt, amelyen az az ember áll, aki ezt a ma már világhírű sportcéget alapította, amit mindenki tud Magyarországon is. Az viszont, azt hiszem, idehaza újdonság : oroszlánrésze van abban, hogy 1954- ben nem Magyarország, hanem az NSZK csapata lett a világbajnok. Pedig hát mi is ismerMihályt?! Csak nem azért, mert az igen tisztelt Sebes úr rokonságban volt vele? Guszti bácsi elsápadt. Egykori kapusa úgy támasztotta meg, amikor felállt. Nehezen szedte az öreg úr a levegőt, és csak annyit mondott: — A lányom akkor nyolcéves volt. Nem mondott igazat. De hát hiába, időközben 78 esztendős lett, s egy kicsit kihagyott a memóriája. A lány, a kis Erzsi — mivel hogy Sebes Gusztáv azóta elhunyt, tündéri feleségét is Erzsébetnek hívták —, akkor már tizenkét esztendős volt. Az persze igaz, hogy Tóth Mihály és Sebes között semmiféle rokoni kapcsolat nem állt fenn, s bár a korabeli Magyarországon nem sük azt a másik fényképet, ami ugyancsak ott található a múzeumban, a híres-nevezetes berni döntő emlékeit őrző sarokban. Ugyebár ott van Sepp Herberger, mellette jobbról Fritz Walter, az akkori nyugatnémet diadal ma is élő jelképe. És Herbergertől balra áll még egy civil. Eszünkbe sem jutott azon töprengeni, hogy ki lehet ez. Biztosan valaki, aki ott nyüzsgött a csapat körül. És aki „ráállt” a képre, pedig semmi keresnivalója nem lett volna rajta. Nos, a mi szempontunkból 2-3-as mérkőzés eddig még ismeretlen részleteihez tartozik, hogy ezt az átázott ballonkabátban és alatta — nem Adidas-gyártmányú, mert olyan akkor még nem volt — melegítőiben ott feszítő férfiút maga Sepp Herberger hívta oda a kivolt ismeretlen fogalom a nepotizmus, a világbajnoki döntőn pályára küldött csapat összeállítását nem ez befolyásolta. Mint ahogy valószínűleg nem is az öszszeállítás döntött. A világ sporttörténelmének egyik legnagyobb tragédiája zajlott le akkor. No, persze csak sporttörténelmi értelemben. Egy csapat, amely előtte több mint négy esztendeig 32 mérkőzésen nem szenvedett vereséget, utána pedig még tizennyolcon nem hagyta el vesztesen a pályát, számos körülmény számára balszerencsés összejátszása folytán — ismét csak sporttörtén a átadásra. Mondván: „Gyere, Adi, te vagy a nemzet susztere!” Ez a Sepp Herberger kerek egy órával előbb — ugyebár 15 perc szünet és 45 perc játék választja el az első félidő végét a mérkőzés befejezésétől — ugyancsak ehhez az akkor 54 esztendős „cipészhez” fordult: „Adi, gyerünk a stoplikkal!” A stoplikkal, amelyeket akkoriban Magyarországon, a 30-as években bőrszegekre magyarosítottak, de ma már ismét stopli a nevüik, mert nem bőrből készülnek nálunk a mi legjobb labdarúgóink cipőjére sem. Akkor viszont csak a nyugatnémetek tudták meg a nelmi értelemben — végzetes 90 percet élt át, illetve szenvedett végig. Erről a 2-3-ról azóta sem feledkezik meg senki. Tragikomikus, és jellemző a londoni jelenet is: amikor a győzelmet ünnepeltük, akkor is a vereség került szóba. Az a mérkőzés, amiről azóta egy félkönyvtárnyi jobb, roszszabb könyvet összeírtak. Igazat és valótlant, s ami a legrosszabb, féligazságokat, összehoztak joggal bírált társadalmi jelenségeket, körülményeket jogtalanul bírált sportteljesítményekkel. Vagy éppen fordítva: a pályán elkövetett hibákat vetítették át az akkori, egyébként ellentmondásos korszakra. Ezt azonban ezúttal éppenhogy csak említsük meg. És inkább, ha késve is, három évtized múltán, foglalkozzunk a győztesekkel. Gratuláljunk nekik! Hiszen ott is nagyszerű sportemberek játszottak. Még akkor is, ha a korabeli világsajtó egyöntetű titkot, amiből később üzlet lett, de most világbajnoki krónikát írunk, nem világgazdasági jegyzetet, nemcsak hőbből lehet azt az izét a fitballcsukára készíteni, mi több, nem kell szeg és kalapács, lehet csavarral, kicserélhetően is csinálni. Márpedig — ezt még ma is tudja minden jobb magyar iskolásgyerek, még akkor is, hatörténetesen anyuka, apuka akkor még csak karon ülő csecsemő volt —, Bernben 1954. július 4-én zuhogott az eső, csúszós volt a pálya. Az akkori jelenetek ismétlésein „Adi, gyerünk a stoplikkal!” .