Képes Sport, 1984. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-03 / 27. szám

Pintér István elmondja, miért kellett Londonban és Herzogen­aurachban is Bernre gondolnia Guszti bácsi elsápadt... Szegény Guszti bácsi! Ott voltunk tavaly no­vemberben Londonban, hogy megünnepeljük a 6:3-at. Sebes, a diadal­mas kapitány, Grosics, a mágneses kezű kapus, Czibor, az azóta fene­gyerekké vált, de az 1953-as diadal idején még ördöngös, kiszá­míthatatlan cselező­ hí­rében álló szélső. A londoni magyarok hívták meg őket. Na­gyon kedvesek voltak, szeretetreméltóak. Ki­béreltek egy termet, megnézték a Wembley s­tadionbeli, futball tör­téne­lmi győzelemről ké­szült filmet. Aztán jöt­tek a kérdések. Egy vagy kettő, amolyan ál­talános. És aztán egy nagyon határozott, jólértesült. — Hogyan lehetett Bernben beállítani Tóth Hát elszenvedtem újra. Herzogenaurachban is, ahogy előzőleg Zürich­ben. A futball főváro­sában a FIFA 80 éves jubileumára rendezett kiállításon ismételték újra és újra a berni döntő legizgalmasabb, tehát számunkra leg­fájdalmasabb jeleneteit. A mindössze tizenhét­­ezer lakosú és Nürn­bergtől nem messze fekvő városkában pedig az ADIDAS cipőmúzeu­mában mutatták meg miként rúgtak előbb két gólt, majd kaptak a fiúk hármat. Mindezt egy fénykép alatt, amelyen az az ember áll, aki ezt a ma már világhírű sportcé­get alapította, amit mindenki tud Magyar­­országon is. Az viszont, azt hiszem, idehaza új­donság : oroszlánrésze van abban, hogy 1954- ben nem Magyarország, hanem az NSZK csapa­ta lett a világbajnok. Pedig hát mi is ismer­Mihályt?! Csak nem azért, mert az igen tisz­telt Sebes úr rokonság­ban volt vele? Guszti bácsi elsápadt. Egykori kapusa úgy tá­masztotta meg, amikor felállt. Nehezen szedte az öreg úr a levegőt, és csak annyit mondott: — A lányom akkor nyolcéves volt.­ Nem mondott igazat. De hát hiába, időköz­ben 78 esztendős lett, s egy kicsit kihagyott a memóriája. A lány, a kis Erzsi — mivel hogy Sebes Gusztáv azóta el­hunyt, tündéri felesé­gét is Erzsébetnek hív­ták —, akkor már ti­zenkét esztendős volt. Az persze igaz, hogy Tóth Mihály és Sebes között semmiféle roko­ni kapcsolat nem állt fenn, s bár a korabeli Magyarországon nem sük azt a másik fény­képet, ami ugyancsak ott található a mú­zeumban, a híres-neve­zetes berni döntő em­lékeit őrző sarokban. Ugyebár ott van Sepp Herberger, mellette jobbról Fritz Walter, az akkori nyugatnémet diadal ma is élő jelké­pe. És Herbergertől balra áll még egy civil. Eszünkbe sem jutott azon töprengeni, hogy ki lehet ez. Biztosan valaki, aki ott nyüzsgött a csapat kö­rül. És aki „ráállt” a képre, pedig semmi ke­resnivalója nem lett volna rajta. Nos, a mi szempon­tunkból 2-3-as mérkőzés eddig még ismeretlen részleteihez tartozik, hogy ezt az átázott bal­lonkabátban és alatta — nem Adidas-gyárt­­mányú, mert olyan ak­kor még nem volt — melegítőiben ott feszítő férfiút maga Sepp Her­berger hívta oda a ki­volt ismeretlen fogalom a nepotizmus, a világ­­bajnoki döntőn pályára küldött csapat összeál­lítását nem ez befolyá­solta. Mint ahogy való­színűleg nem is az ösz­­szeállítás döntött. A vi­lág sporttörténelmének egyik legnagyobb tragé­diája zajlott le akkor. No, persze csak sport­történelmi értelemben. Egy csapat, amely előtte több mint négy eszten­deig 32 mérkőzésen nem szenvedett veresé­get, utána pedig még tizennyolcon nem hagy­ta el vesztesen a pá­lyát, számos körülmény számára balszerencsés összejátszása folytán — ismét csak sporttörté­n a átadásra. Mondván: „Gyere, Adi, te vagy a nemzet susztere!” Ez a Sepp Herberger kerek egy órával előbb — ugyebár 15 perc szünet és 45 perc játék vá­lasztja el az első fél­idő végét a mérkőzés befejezésétől — ugyan­csak ehhez az akkor 54 esztendős „cipészhez” fordult: „Adi, gyerünk a stoplikkal!” A stoplikkal, amelye­ket akkoriban Magyar­­országon, a 30-as évek­ben bőrszegekre ma­gyarosítottak, de ma már ismét stopli a ne­vüik, mert nem bőrből készülnek nálunk a mi legjobb labdarúgóink cipőjére sem. Akkor vi­szont csak a nyugatné­metek tudták meg a nelmi értelemben — végzetes 90 percet élt át, illetve szenvedett végig. Erről a 2-3-ról azóta sem feledkezik meg senki. Tragikomikus, és jellemző a londoni je­lenet is: amikor a győ­zelmet ünnepeltük, ak­kor is a vereség került szóba. Az a mérkőzés, amiről azóta egy fél­­könyvtárnyi jobb, rosz­­szab­b könyvet összeír­tak. Igazat és valótlant, s ami a legrosszabb, féligazságokat, össze­hoztak joggal bírált tár­sadalmi jelenségeket, körülményeket jogtala­nul bírált sportteljesít­ményekkel. Vagy éppen fordítva: a pályán el­követett hibákat vetí­tették át az akkori, egyébként ellentmondá­sos korszakra. Ezt azonban ezúttal éppen­­hogy csak említsük meg. És inkább, ha kés­ve is, három évtized múltán, foglalkozzunk a győztesekkel. Gratulál­junk nekik! Hiszen ott is nagyszerű sportem­berek játszottak. Még akkor is, ha a korabeli világsajtó egyöntetű titkot, amiből később üzlet lett, de most vi­lágbajnoki krónikát írunk, nem világgazda­sági jegyzetet, nemcsak hőbből lehet azt az izét a fi­tballcsukára készí­teni, mi több, nem kell szeg és kalapács, lehet csavarral, kicserélhe­­tően is csinálni. Már­pedig — ezt még ma is tudja minden jobb ma­gyar iskolásgyerek, még akkor is, ha­­története­sen anyuka, apuka ak­kor még csak karon ülő csecsemő volt —, Bern­ben 1954. július 4-én zuhogott az eső, csúszós volt a pálya. Az akkori jelenetek ismétlésein „Adi, gyerünk a stoplikkal!” .

Next