Képes Sport, 1989. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-10 / 2. szám

foglalja el a mindennapjaidat. Lehet, hogy mire ez a könyv megjelenik, már újra edzősködsz valahol, de jelenleg 1988 nyarán vagyunk — már másfél esztendeje nincs szerződésed. Hogyan töltöd az idődet? Mint afféle nyugdíjas? - Nem tudom, hogyan élnek a nyudíjasok. Az én életem meglehetősen aktív. Igaz, másfél éve nincs szerződésem, de nem azért, mert nem kaptam volna ajánlatot. Tárgyaltam több klubbal is, de egyik esetben sem éreztem úgy, hogy okos lenne elköteleznem magam. Nem elsősorban anyagi problémák miatt. Persze, hogy tárgyalok mindenütt a fizetésről, de nekem elsősorban a szakma a fontos: az, hogy adottak-e a feltételek a jó edzői munkához. Vannak-e megfelelő játékosok, biztosított-e a fejlődési lehetőség és főképpen az, hogy teljes bizalmat élvezek-e. Vagyis a szakmai munkába senki nem szól bele. Egy edző nem tud eredményt elérni, ha naponta kell vitatkoznia a vezetőkkel. Ha nincs minden szempontból megfelelő ajánlatom, akkor inkább nem szerződöm. Megélek az edzői fizetés nélkül. Viszont igaz, hogy a futball nagyon hiányzik. Ez a hiányérzet azóta megszűnt. Puskás elszerződött Ausztráliába, Melbourne-be. Úgy tapasztalta, hogy ezen a földrészen nagyon is akarják fejleszteni a futballt s itt akár mérföldekkel előbbre lehet lépni. „Korrekt ajánlatot kaptam" - írta haza Budapestre , „kellő szakmai feltételeket teremtettek számomra." Puskás tehát 1988 őszétől ismét a saját világában él s alighanem itt biztosabban mozog mint a neki kijutó üzleti vállalkozásokban. Hogy az edzői szerződésének megkötése után miként alakul a kapcsolata az Alteriával, azt nem tudom, de azt észrevettem, hogy különösebben nem is érdekli a vállalkozás sorsa. Amikor az előző oldalakon írtam az Alteriáról, azért kellett felhívnom a szervező Kósa Lajost, mert Puskás nem is ismerte behatóbban a vállalkozás ügyeit, inkább csak a nevét adta hozzá. Mire e sorok megjelennek, már kiderül, vajon Puskás megtalálta-e helyét Melbourne-ben. Az előző másfél esztendő alatt nem esett ki a labdarúgás vérkeringéséből. Ahol megfordult a világon, az első útja a labdarúgó pályára vezetett. Idehaza nemcsak a pesti mérkőzésekre járt, hanem elutazott vidékre, még edzésekre is kilátogatott. Szikrányit nem hunyt ki benne a labdarúgás iránti érdeklődés. Meséltem neki, hogy tavasszal jártam Szingapúrban, Malaysiában, Thaiföldön. „És láttál meccset? Milyen ott a futball?” - csapott le rám a kérdésével. Semmi más nem érdekelte. Otthonában, Madridban is rendszeres látogatója a mérkőzéseknek, persze elsősorban a Bernabeu stadiont keresi föl. Kérdeztem, vajon a Real Madrid vendégül látja-e? „Panchónak mindig van jegy" — mondta nemegyszer a titkár. — Reavesek, udvariasak a klubban, szívesen fogadnak. Ostreicher Emilnek és nekem bármikor adnak belépőt. Ha kérünk. De én nem mindig kérés, van úgy, hogy megveszem a pénztárnál a jegyet. Ha üres volt a hétvége, vagyis a Real Madrid nem játszott otthon, rendszeresen kijártunk a galoppra, a volt játékostársakkal, Di Stefanóval, Riallal, Marquitosszal, régebben Gentóval és kinn elszórakoztunk, elmókáztunk. Nem fogadtunk nagy összegekben, nyertünkvesztettünk öt-hatezer pesetát, s jól éreztük magunkat. Van kinn egy jó étterem, ott kellemesen lehet vacsorázni. Mindig a programunkban volt, hogy megeszünk egy pacalt, vagy halat, iszunk egy-két pohár sört, vagy bort. - Nem is tudtam, hogy eszik Spanyolországban a pacalt. Azt hittem, csak nálunk népszerű . . . - Eszik, de még mennyire. Itthon a pacal valamikor a szegényemberek eledele volt, nagyon olcsón mérték. Amikor először hazajöttem, csak néztem, hogy micsoda előkelő étel lett belőle és milyen drágán adják, Spanyolországban nem drága, de másként készítik el, mint minálunk. Tesznek a pacalhoz marhahúst, marhakörmöt, pörköltszerűen készítik el. ízletes, de nem olyan jó, mint a miénk, mintha például Deák „Bamba" főzné. Legtöbbnyire a kiskocsmákban tálalják, de a nagyobb éttermekben is gyakran szerepel az étlapon. Ugyanannyira nemzeti étel, mint a garbanzos, ez a babra emlékeztető növény, amit többféle hússal készítenek el. Tipikus spanyol étel még a paéla, a magyar rizseshúsra hasonlít, vagy csirkehússal, vagy hallal, kagylóval és rákkal készítik. - Öcsi, olyan ízesen beszéltél a spanyol falatokról hogy összefutott a szájamban a nyál. Szeretsz jókat enni? - Persze. Nézz végig rajtam . .. Szoktam főzni is. Nem otthon. Egy-két barátunknak vendéglője van, nála összejön a társaságunk. Vagyunk akár húszan, harmincan is. Nemegyszer rábeszélnek, hogy főzzek valami magyaros ételt. Készítek székelygulyást, csirkepörköltet, rizseshúst, marhagulyást, sertéspörköltet. Sült húsokkal nem foglalkozom, mert ezekhez az ő szakácsaik jobban értenek, viszont a magyar ételeket még csak utánozni sem tudják. - Színházba, moziba, bikaviadalra nem jársz? - Mondhatnám azt, hogy nem csöngetnek be a színházba, amíg engem nem látnak a nézőtéren, de minek hivalkodjak olyasmivel, ami nem tartozik az énemhez. Nem járok színházba. Egy időben szerettem az operát, de ma már kényelmes vagyok. Este inkább leülök a tévé elé, az pótolja a színházat, a mozit. Bár moziba azért néha-néha elmegyek. Bikaviadalra régebben jártam, ma már nem. Inkább olvasok. Östreicher Emiltől kapok magyar folyóiratokat is, az Új Tükörnek rendszeres olvasója vagyok, a sógorom, a húgom férje pedig rendszeresen sajtószemlét ad. Gyakran hívom fel telefonon és beszámol mindenről, ami érdekelhet, amit írnak az otthoni újságok. Sok olvasnivalót küldenek hazulról a barátok is, tudják, hogy minden érdekel, ami otthon történik. Annak idején, amikor Király Ferenc volt az MTI madridi tudósítója, ő szállította az információkat, adott újságokat is, mostanában pedig utódjától, Meruk Józseftől kapom a hazai híreket. Nincsenek üres, unalmas óráim. Szerencsére az egészségemmel sincs gond, igazán nem panaszkodhatott semmire. — Templomba jársz? Katolikus vagyok. Hiszek Istenben. A magyar himnusz is az ő nevével kezdődik. Templomba akkor megyek, amikor úgy érzem, hogy el kell mennem. Nem járok hosszú misékre, de van, amikor vonz a templom csöndje. Elmondok egy Miatyánkot, csakis magyarul, mert semmilyen más nyelven nem tudok imádkozni. A templomból kijövet valahogyan könnyebben érzem magam. Az egész családom katolikus, s ezt nem tagadtuk meg a nehéz időkben sem. Feleségemmel templomban esküdtünk, a kritikus ötvenes években. Pedig katona voltam, tiszt. Engedélyt kellett volna kérnem, de nem tettem. Persze, rögtön kitudódott. Farkas Mihály elő is vett. Azt mondta, nem kellett volna így tennem. Magyaráztam, hogy apám, anyám, nagyapám, nagyanyám és a feleségem szülei is mind templomban esküdtek, egy ilyen családban hogyan vonhattam volna ki magam az egyházi esküvő alól. Én az egész életemben mindig azt tettem, amit helyesnek láttam, sosem számoltam a következményekkel, nem gondoltam arra, hogy ebből vagy abból baj lehet. Kimondtam, amit gondoltam, tettem, amit a józan eszem diktált, ami összefért a lelkiismeretemmel. Utólag visszagondolva, úgy érzem, így volt ez rendjén. Olyannak ismertek meg az emberek, amilyen vagyok. Most, a mi beszélgetéseinkkor sem próbáltam szépíteni a valóságot, nem akartam különbnek mutatni magam, mint amilyen az igazi énem. Egyszerű ember vagyok, nem élek magas kultúrfokon, nem vagyok jártas a tudományokban, a művészetekben. Egyvalamihez értek csak igazán: a labdarúgáshoz. Hatvanegy esztendős vagyok és néhány kérész életű vállalkozáson kívül semmi mással nem foglalkoztam, csak a focival. Ez volt az én világom és számomra ez volt a legszebb világ. Ha még egyszer születnék, s rajtam múlna, megint csakis a futballnak, a futballért élnék. Ennél többet és különbet semmi más nem nyújthatna nekem .. . (Vége) hmEuS,AWiefe X „Ez volt az én világom és számomra ez volt a legszebb világ . . Puskás és Hanappi a 100. magyar-osztrákon, a kezdőrúgást végző Schlosser társaságában .