Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)
1859-07-24 / 1. szám
2 Egy vén pátriárka. Hozzátok menekülök, kedves, régi emlékeim, s úgy böcsüllek meg egyenkint, mint a régiségbúvár aranyérmeit, melyeknek egy fontját hat fontba számítja be ; nem a penészért, mi tán rájuk ragadhatott volna; hanem, mert tanúskodnak a múltról, mint az ág a törzsről, melyről az erő vagy a viszontagság letépte, hogy egykori helyétől ezer mérföldnyire állapodjék meg csak. Van nekem egy vén pátriárcám, kinek adósa vagyok a megemlékezéssel, kit én és mások igaz mérték szerint megítélni nem tudtunk életében, mint két idegen nem tudta megítélni a magyar nótát, melynek egyik az elejét, másik az utólját hallotta, s az egyik azt esküdte, annál szomorúbbat, — a másik azt állítja, — annál vidámabbat éltében nem hallott. Talán most is czivakodik a két idegen a magyar nótán, melyről nem tudták a jámborok, hogy az eleje a magyar embert bánatában, a vége pedig örömében, de csak mégis megríkatja. Ilyen volt az a jó táblabiró, kit hét dunántúli vármegye „Az öreg ur" néven ismert, ki előtt száz ember közöl kilenczven nem merte levett süvegét föltenni, ha az öreg ur ebbéli akaratját ki nem fejezte, s kihez mindenki félve ment, s ha eljöhetett tőle, úgy megörült, mint mikor a megzaklatott diákgyerek szerencsésen betehette maga után az oskolaajtót. Ó, mintha most is látnám azt a haragos arczot, melytől mindenki félt, mintha emberevő lenne, és habár csak annyit sem tett, hogy valami élhetetlent egyszer megrázott volna, mégis szentül hitte a legjámborabb is, hogy ha nem bántott is eddig senkit, de hátha épen ő lesz a legelső, kin az emberevést szentül megkezdendi. Ezer meg ezer ember részesült az ő kegyében , s valamennyi félve és remegve nyúlt az öreg ur kegye után, mint akinek nyárs végén nyújtják szájába a kövér falatokat, s attól fél, hogy nem csak a pecsenyét adják szájába, hanem a nyárs hegyét is a torkába ütik. Istenem, kezét lábát összecsókolták volna a hálálkodók, ha az öreg úr megadott kérelem után hirtelen oda nem teszi. Most már ehordozóskodhatol! mi a kérelmezőt annyira meglóditá , hogy majdnem a betett ajtón dűlt ki. Hat vármegye szapulta az öreg urat, — dölyfösnek, házsártosnak mondák, s ezer meg ezer ember hitte, hogy ámbár idáig nem cselekedte, de végtére is emberhúst fog enni. Csak én tudom, mily bolondul ítélt a világ, mely megszokta, hogy hason kell mászni, s az alamizsnaadó megnyalatja kezét, melynek jól esik a koldushizelgés, mely alázatosságában ugyanazon kitüntetést a csizmatalpnak is megadná. Huszonöt év alatt egyetlen egy ember tartotta méltónak kiismerni ezt a furcsa példányt , mely nem vágyott másokhoz hasonló lenni; s midőn az igaz mértéket megtalálta hozzá, rohanva tört szobámba, s fuldokolva mondá: most már ösmerem az öreg urat! r.Én is, — mondám régi elfogultságomban , — az örg ur basa, ki nem mer kimenni húsz esztendő óta a vármegyéből; mert attól fél, hogy olyan emberrel találkozhatnék, ki nagyobb tekintély, mint ő! Ilyen az öreg ur." „Ne bántsd az öreget! — fenyeget az én jó barátom, — ma ismertem ki az öreget, —mi következőképen történt: Mint évenkint szokás, a gondja alatt levő uradalmak tiszteiről , jó és rész tulajdonságairól jelentést készitünk a földesuraságnak, s midőn épen N.... re került a sor, a tiszttartónak észrevételeit végig olvasván, a jó tulajdonságok után ezt irta a tiszttartó: mogorva ember, ki nem akarja megtanulni, mi az alázatosság! Erre fölugrott, s indulatosan körüljárván a szobában, végre széles orrú tollával jó vastag betükkel oda írja, hanem épen azért a méltóságos uraságnak legböcsületesebb tisztje, ezt én mondom! s itt nevét külön aláírta." Barátom elbeszélé továbbá, hogy az öreg szokása ellenére bőbeszédű jön, összeszidta a módi erkölcsöt, mely az embereket addig simítja, hogy a böcsületességet, az emberi léleknek kérgét is ledörgöli, végre pedig előkapott egy német könyvet, azt barátom előtt fölüté, s egy évtizedekkel előbb aláhúzott helyre mutatott, hol néhány szó állt: Stolz liebe ich den Spanier! ,Látod! — mondja az öreg ágyúsütögető modorában, — ez azt teszi, hogy a spanyol kevélység nélkül akármi lehet, csak spanyol nem! — Öcsém, — mondja aztán hozzátéve, — a káposztát azért eszem, mert savanyú; ha édes kell, akkor nem káposztát kérek, hanem czukrot." Meglepett az öregnek e leleplezése, — mondja barátom, — és hirtelen készen lettem eddigi magaviseletének titkával. Ábrándozásomból csak akkor ébredtem föl, midőn szokott vágásába visszaesve, rám kiált: ,Végezd azt a munkát, ne edd hiába a kenyeret!" Hetekig lestem aztán az öreg urat, ki most már nem volt előttem titok, s modora kétségtelenné tette, hogy a hasonmászástól undorodik , s azon tudatban, hogy emberi kötelességeinek teljesítésekor árt nem szab tetteinek, megláttam azt a mogorva magyart is, kinek az öntudatos böcsületességben oly ismertető jellege a büszkeség, mint a virágnak az illat. És én még ekkor sem békültem ki az öreg úrral, mert az 1848 előtti viszonyokban két oldalon álltunk, s én az öreg úrra mindig görbén néztem, látván, hogy a másik pártnak is legeslegutólján ballag a maradó párt után. Más szemüvegünk volt akkor, mint most, és oktalanságból majdnem ördögnek néztük egymást, s én az öreg urat majdnem árulónak tartom. Valamelyik késő nyári este az öreg úr kapujában találkozom a helybeli tanítóval, kit az öreg úr esti tiz óra után hivatott, de nem tudta, hogy miért? Meg akarom várni, azért a kapu mellé álltam. Néhány percz múlva a nyitott ablakból zongorahangok jelentkezének, olyan nekikészülődéssel, mint mikor jelt adnak az ének mellé. Meg kell jegyeznem, hogy ez 1843-ban volt, midőn a fóti dal megszületett, s íme, a zongorakiséret mellett két hang kapaszkodik öszsze, a tanítóé volt az egyik, s az öreg úré a másik, s az öreg úr egy egész óráig énekelt oly hatalmas érzéssel, hogy én a kapu alatt hol sültem, hol fáztam hallva a kedves fóti dalt, s midőn lejött az én tanító barátom, kérdem : ,Mit csináltak oda fönn ?" „Énekeltünk, barátom, — mondja Ő , — s én megvallom, nem tudom, mi lelte ezt a vén maradozót, úgy énekelt, hogy megríkatott, s midőn már elakadtam, láttam, hogy ő is könyezik, s midőn jó éjszakát mondok , nem tudott szólni az elfogultságról. Érti ezt, barátom ?" Nem feleltem, de évekig gyötört a gondolat, hogy mégsem lehet rész hazafi az öreg úr, bár a másik sornak is a legeslegutólján ballag. Megtépett bennünket a vihar, mely után legtöbb ember busulásnak adta magát, csak az öregúr vigasztalt mindenkit, mintha megfejelték volna, mint a csizmát, ő énekelt, ő tüzelt legjobban, elbeszélte a régi világnak minden adomáját, csak hogy egyegy ránczet kitéglázhasson az emberek arczán. S én mindezt hallván, eszembe jutott a kevély spanyol, meg aztán a fóti dal,s igazolva látva magam előtt a derék öreget, új lelket kaptam, s elkezdem írni korrajzaimat, a „Régi jó idők“-et, és a többit egymásután. 1857-ben Füreden valók, egy jó ismerősöm jött az öreg úrtól, és örömmel beszélé, hogy az öreg korrajzaimat olvasva, mondá: Most már békén halok meg, mert látom, hogy az írókba megtért a kegyelet az elődök iránt, sáltaluk megírva, a jó példa megmarad jó példának. Utólszor láttam írását azon levélben, melyben a Vörösmarty-árvák számára száz ezüstforintot küldött Deák Ferenczhez. Ekkor megint eszembe jutott a fóti dal! Minek titkolnám az öreg pátriárkának jól ismert nevét, — szeretettel vallom be, hogy ez ember Bezerédy Mihály volt, a pápai uradalom kormányzója! Vas Gereben. A csobánczi rózsák. Ott fenn jártam a csobánczi romtetőn, Od fenn, a düledékvár udvarán . Merengve a lenge rózsák bokra közt Susogó lágy tavaszi szél bús dalán. Illatoztak a vadrózsák körülem, Én meg búsan ábrándoztam, hallgatva; Az illat: a virág lelke, — gondolám — S a lélek: az emberi szív illata .... Lélek és az illat tehát rokonok; S ártik egymást; — Így kell lenni, én hiszem; Lelkem is a romrózsák illatával Beszélgetett ábrándozott édesen. Elbeszélték a vadrózsák lelkemnek — Hogy ők Rózsa szerelméből fakadtak: A hű Rózsa szerelméből, ki egykor Úrnője volt ez omlató falaknak. Hamar elmúlt szerelmének öröme : Mint hamar hull a vadrózsák virága, Soká tartott szerelmének bánata: Mi e rózsák tövisekkel dús ága. Éjjelenként, rózsanyilás idején, Szegény Rózsa oda hagyja sirlakát, Felbolyong a vártetőre, s a nyíló Rózsabokrok viráginak csókot ád. ... S e bűcsókban lélek száll a virágba: Szegény Rózsa szelid lelke — az illat. Ezért kedvesb illatnak minden más Rózsánál a csobáncziak, ha nyílnak.