Képes Újság, 1965. július-december (6. évfolyam, 29-52. szám)

1965-12-25 / 52. szám

PETŐFI SÁNDOR: ÁTÉLI ESTÉK Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hal van a madárdal, s minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Odavan mind­ csak az emlékezet által idéztetnek föl, mint halvány sír­ árnyok. Egyebet nem l­átni hónál és felleginél, koldussá lett a föld, kirabolta a tél. Olyan a föld, mint egy vén koldus, valóban, vállain fejér, de foltos takaró van, jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, sok helyen kilátszik mezítelen teste, úgy áll a­­hidegben s didereg ... az ínség vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában. Áldja istenét, kit istene megáldott, adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, s meleg szobában a barátságos család! most minden kis kunyhó egy tündérpalota, ha van honnan rakni a kandolóra fát, s mirtdenik jó szó, mely máskor csak a légbe röpül tán, most beszáll a szív közepébe. legkivállt az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál bizalmas beszédben szomszéddal s komával, szájakban a pipa, elüttölt palack áll megtelve a pince legrégibb borával, a palack fenekét nem lelik, akárhogy iparkodnak . .. újra megtelik, ha már fogy. Kínálgatja őket a jó háziasszony, ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon, hej, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell, a kötelességét ő jól megtanulta, nem bánik könnyen a ház becsületével, nem is foghatják rá,­­hogy fösvény vagy lusta. Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: „Tessék, szomszéd uram tessék, komám uram!” Azok megköszönik, s egyet hörpentenek. S ha kiég pipások újra rátöltenek, és mint a pipafüst csavarog a légben, akkor csavarognak szanaszét elméik, és ami már régen elmúlt, nagyon régen, összeszedegetik, sorra elregélik. Akitől nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra. A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, fiától pár, nem is a múlt időt hányja. Mit is törődnének a múlttal? az élet előttük vagyon még, nem a hátok megött, lelkök a jövendő látkörébe tévedt, merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak, tudja a jóisten mégis jól mulatnak. Amott hátul pedig a kemence körül az apró­ cseprőség zúgva-zsibongva ül, egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek­kártyából tornyokat csinál... épít, rombol... Űzi pillangóit a boldog jelennek, tegnapot felejtett, holnapra nem gondol. — Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen: itt van egy szobában múlt, jövő és jelen! Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a szolgáló s dololgat, behallik nótája Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron, lovait itatja a kocsis éjszakára. Húzzák a cigányok valami víg toron, távolról ,hangzik a bőgő mormogása. S e különféle zaj ott benn a szobába, összefoly egy csendes lágy harmóniába. Esik a hó, mégis fekete az utca, nagy vastag sötétség egészen behúzta. Járó­kelő ember nem is igen okod, egy-egy látogató megy csak hazafelé, lámpája megvillan az ablakok alatt, s fényét a sötétség hirtelen elnyelé, eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig buzgón találgatják: vajon k­i ment el itt? A téli esték hangulatát idézzük föl Petőfi versével; a képekhez „kölcsönvett” sorokkal pedig — kilépve a családi keretből — a nagyobb család otthonát, hazánk tájait, s mindennapjának néhány pillanatát mutatjuk be, barangolva TELI TÁJAKON „Egyebet nem látni hónál és fellegnél; koldussá lett a föld, kirabolta a tél” „Mit is törődnének a múlttal? az élet előttök vagyon még, nem a hatok megött” „Áldja istenét, kit istene megáldott, adván néki meleg hajlékot s családot” (Karff István felvétele)

Next