Képes Újság, 1971. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-18 / 51. szám
NÉMETH GÉZA LELEPLEZÉS A KÉPERNYŐN A többiek azonban csak nevettek rajtuk, s még egy kupica barackot hajtottak fel, hogy nagyobb legyen a merszük az elinduláshoz. Hiába, a kirándulás is egy fajtája a szenvedélynek! Dendi és Horog az egyik ablakmélyedésben cigarettázott, s az utóbbinak szinte szikrát hányt a szeme. — Na én már unom a banánt, kispajtás! — dühöngött. — Ez a sellőcske, úgy látszik, anyacsászárnőnek képzeli magát, aki megvárakoztatja az alattvalóit! Csakhogy akkor eltájolta magát a kicsike ... Minket ugyan nőn fog palira venni. Ha három percen belül nem jön, olaj — nélküle! — Ne arénázz már, öregem — kérlelte Dendi a társát. — Lassan mindenki minket néz... Ha már egyszer az én kedvemért jött velünk Zizi, hird ki te is valahogyan hármasban ezt az egy napot a kedvemért... Olyan még különben se fordult elő a világtörténelemben, hogy egy nő időre elkészült volna. — Nem szépségkirálynő választásra kell készülnie — mondta Horog még mindig ingerülten. — Ha kimegyünk ebben az időben, úgyis ronggyá ázunk mind a hárman percek alatt. Dendi halkan kuncogott: — Akkor meg miért megyünk most kószálni? Horog arca még keményebb lett. — Azért, mert elhatároztuk! — pattogta. — Volt időd megtanulni, hogy ha én valamit a fejembe veszek, akkor nincs tovább kecmec! Azt még csak megértem, ha a lányt véded, de hogy közben engem gyávának tartasz, az már egy kicsit sok. Jegyezd meg, hogy nálam nincs félelem senki és semmi előtt! Világos? S ha a következő pillanatban sündisznók zuhognának is az égből eső helyett, én akkor is nekivágnék a hegyeknek! A fiú talán tovább is folytatta volna méltatlankodását, ha meg nem jelenik nagy sietve Zizi. A lány a sötét tekintetekből azonnal kivette, hogy — enyhén szólva — neheztelnek késlekedéséért. Totózhattok, fiúk, mit kerestem ilyen sokáig ..., — próbálta tréfára fogni a dolgot, de minden hatás nélkül. Sőt, éppen Dendi förmedt rá először: — Hagyd ezt a szöveget. Nem elég, hogy lassan gyökeret eresztünk itt miattad! Teljesen igaza volt az előbb... Horog epésen vágott közbe: — Engem csak hagyjatok ki ebből a jelenetből, én kizárólag a kitépett hajszálakat vagyok hajlandó utólag összesöprögetni... Addig inkább húzok egyet a söntésben. Később te is jössz, Dendi? — Nem, én már nem iszom többet. — Az a jó, így legalább a te részed is nekem marad. Azzal a fiú az italpult felé ballagott, amitől meg Zizi gurult méregbe. — Halottál már ilyet? — nézett Dendire. — Az előbb majd megölt a tekintetével, hogy késtem egy kicsit, most meg visszamegy piálni! Ha ez nem flugos, akkor én egy jámbor zárdafőnöknő vagyok. — Ne is haragudj, de itt most igazán neked van még a legkevesebb beszélni valód. Horogra biztos nem kell majd anynyit várni, mint terád az előbb. Ziziben elszaladt a türelem cérnája, alig tudta mérsékelni hangját: — Még hogy nem kell várni? Hiszen tegnap dél óta, az elindulástól kezdve egyebet se teszek, mint rátok várok! Ha tudom, hogy ebből ilyen buli sikeredik, nem is indulok el veletek. Az éjszakának több mint a felét ti szövegeltétek át arról az uncsi fejtörőről, s én ott virrasztottam veletek, most meg szívóskodtak, hogy elaludtam egy kicsit. — Hát nem épp azért jöttünk ide, hogy Horoggal még egyszer mindent átvegyünk, ami csak előfordulhat vele majd a kamera előtt adás közben? Téged csak én kértelek meg, hogy gyere velünk, gondoltam, így valami kellemes is lesz a kirándulásunkon... Arról pedig nem tehetek, ha Horognak néha többször is meg kell magyarázni a dolgokat. Zizi nyelve továbbra is kegyetlenül pergett: — Mond csak nyugodtan, hogy egy gyógyós! Nem szégyen az, csak kellemetlen. Bár ő amilyen oltári galerifönöknek tartja magát, számára ez mégiscsak több,, mint kellemetlen. De egyszer még nagyon beletenyerelhet a fiú; az ilyen okoskodást nem bírja sokáig a gyomrom. Már csak akkor vették észre, hogy Horog visszatért a söntéstől, amikor hirtelen kettejük közé állt. — Mi az, fiókáim, van valami hézag? — szólalt meg váratlanul, s látva két társa megrökönyödését, harsány nevetésre fakadt: — Azért nem kell ennyire begyulladni, nem bánt a bácsi; szerencsétekre most már kegyes hangulatban vagyok. Nektek azért mindenesetre azt ajánlom, hogy a nagy lihegést tartogassátok inkább a meredek hegyoldalra! — Horog gyorsan felkapta a szatyrát és játékosan vezénylő pózba állt. — Most pedig: irány a hegy ködbe vesző csúcsa, előre! Ahogy kiléptek a turistaszálló kapuján, mintha egy láthatatlan kéz rántotta volna össze őket, egyszerre húzták be fázósan a nyakukat. Az eső bizony változatlan hevességgel locsogott és hatalmas tócsák bőröződtek a meg-meglóduló szélben mindenfelé az épület körül. Ahol pedig a hegyi út kezdődött, ott meg éppenséggel egész kis tavacska gyűlt össze a többfelől is idecsurgó vizekből, amelyen csak azoknak a köveknek a segítségével lehetett átlábalni, amelyeket a korábban induló kirándulók raktak oda. Az út során azonban — amely néhol bokáig ért — csak át kellett evickélniük. Az igazat megvallva, a legszívesebben már az első lépések után visszafordultak volna. Csakhogy egyik sem akarta elsőként javasolni a „meghátrálást” — Zizi nem tudta, mennyire neheztel még reá Horog, Dendi nem akart gyávának tűnni, Horog pedig a „rettenthetetlen” főnök volt — és így végül is — keresztülcuppogva a sáron és végigugrálva a köveken — mégiscsak nekiindultak a legközelebbi hegyoldalon felfelé kígyózó ösvénynek. Később azért mégis felengedett hervadt hangulatuk, bár nem mintha az eső valamit is csökkent volna. Csak hát őket nagyon ritkán hagyta el a jókedv huzamosabb időre. A nedves kavicsok kisiklottak a talpuk alól — tántorogva kacagtak rajta... Az agyonázott növényzet fanyar szagokat árasztott. Amikor jó óra múlva végre elállt az eső, már a zsebrádió is előkerült a szatyorból, s úgy bömböltették, hogy csak úgy zengett tőle a környék. A végén még táncra is perdültek, legalábbis az egyik lejtőn ugrándozva, mókázva futottak egy darabig. Aztán újabb sziklás rész következett, s nem sokkal később kitűnő pihenőhelyre bukkantak. Óriási sziklatömb magasodott előttük, melynek alsó felében tágas üreget fedeztek fel, ahová kényelmesen befértek mind a hárman. Itt még a fű is csaknem teljesen száraz volt, s így nyugodtan leheveredhettek reá. Később enni kezdtek, mindegyikük szatyrában akadt néhány szendvics, a Horogéban persze ital is. Zizi és Dendi csak egy-egy kortyot ivott, a „főnök” azonban jót húzott a konyakból, amit aztán többször is megismételt. Amikor megszólalt, érezni is lehetett a nyelve forgásából, hogy már „nyomás” alatt van: — Azért tudod te, hapsikám, hogy elég cikis lesz végignyomni a sódert ott a kamera előtt? Na, nem maga a duma, szövegelek én nekik jövő ilyenkorig, ha kell, azt garantálom. Csakhogy olyasmit is kérdezhet a riporter, ami a számunkra talán nem a legkellemesebb és a végén még saját dugámba dőlök... Mi erről a nagybecsű véleményed, kispajtás? Mert, hogy keresztkérdés is van a világon. Igaz, a tag még csak nem is sejti majd, hogy az keresztkérdés, de attól én még szépen csőbe sétálhatok... — Nem értem, mit problémázol már megint! — csattant fel bosszúsan Dendi. — Hát nem azért beszéltünk meg mindent az utóbbi naptárban a legapróbb részletekig, hogy az adáskor ne jöhess majd zavarba? — Ühüm. Csakhogy, ahogy mi végiggondoljuk a dolgot, az is más, meg ahogy a rendőrség végigszőrözi, az is más... (Folytatása következik.) 9 Kirándulás hármasban...