Képes Újság, 1975. január-július (16. évfolyam, 1-28. szám)

1975-05-10 / 19. szám

„Magyarország a szívemben" Az utolsó ütközet Körmenden és Szentgotthár­­don keresztül vezetett az utunk nyugat felé. Nehéz hónapok vol­tak mögöttünk, részt vettünk a Budapestért vívott harcokban is. Március végén hagytuk el Ma­gyarország földjét.­­Május 9-e, a győzelem napja már Ausztriá­ban ért minket. A győzelem napja, mint az egész nép számára, számomra is a leírhatatlan öröm és boldog­ság napja volt. Május 9-én reggel a vezeté­sem alatt álló zászlóalj Graz elővárosáért vívott ütközetet. 10 óra lehetett, amikor Karlov ve­zérőrnagy elvtárs, a Szovjetunió Hőse, a 163. lövész hadosztály parancsnoka rádiótelefonon ér­tesített a háború végéről. De a zászlóalj folytatta a harcot, mi­vel az ellenség nem adta meg magát. Még két óra hosszat tar­tott az ütközet, mire az ellenség felhagyott a lövöldözéssel. A győzelem tiszteletére a támadás­ban levő zászlóalj minden tiszt­je és katonája minden létező fegyverből üdvlövést adott le. A harcok minden résztvevőjét le­írhatatlan boldogság fogta el. Mindenki ujjongott, egymást ölelgettük, csókolgattuk. Boldogok voltunk, hogy vég­ső győzelmet arattunk a hitle­risták felett. Mint a villám járt át rajtam a gondolat, hogy életben marad­tam, s ez valahogy hihetetlen­nek tűnt. Egy pillanatra nem is hittem benne. Aztán átsuhant rajtam a jövő, a munka, az újjá­építés, a boldog békés élet képe. Ugyanakkor, mintha élnének, szemem előtt elvonultak bajtár­saim, akik életüket adták ezért a napért, a győzelemért. Fájó szívvel gondoltam azokra, akik nem érhették meg a boldog perceket. De mindez csak másodperce­kig tartott. Parancsot adtam, hogy az egész zászlóaljjal közöljék az ör­vendetes hírt. Két óra múlva a harc véget ért. Az utolsó néme­tek, mint az árnyékok vonultak vissza motorkerékpárjaikon ar­rafelé, ahol az amerikaiakat sej­tették. Féltek megadni magukat a szovjet katonáknak, akik lát­ták kegyetlenkedéseiket a vízzel leöntött és megfagyasztott szov­jet hadifoglyoktól a kátránnyal leöntött és meggyújtott embere­kig. Parancsomra a zászlóalj a Graz melletti erdő tisztásán gyülekezett, ahol mindenki ölel­­te-csókolta egymást. Amikor a fegyvernyugvás tel­jes lett, s bizonyossá vált, hogy a háború véget ért, parancsot adtam, hogy hozzanak rendbe minden fegyvert. Minden esetre számítva, őrséget állítottam. Csak ezután tértem egészen ma­gamhoz és értettem meg, hogy a háború valóban véget ért. Ekkor fogott el engem, mint minden katonánkat és tisztün­ket, a tudatos öröm, boldogság és büszkeség, hogy népünk ki­vívta a győzelmet. Azután következett a hazaté­rés. Díszszemlék, felvonulások minden városban, találkozók a helyi lakossággal, örömünnepek, ölelések, csókok, ajándékok. Nagyon emlékezetes maradt számomra a magyarokkal, kü­lönösen a budapestiekkel való újabb találkozás, mikor az ün­nepélyes felvonuláson Budapest lakói virágból terítettek elénk szőnyeget. Nalivajko Vlagyimir Gerogijevics A Szovjetunió Hőse 1945. május 9. — Hurrá, győzelem! Akiről a harcost mintázták ki, az ivanovói 4. sz. iskola nemzetközi barátsági klubjának tagjai, mindnyájan régen ismer­jük azt az emlékművet, mely Budapesten a Gellérthegy tete­jén a felszabadulás emlékét, a szabadságot hirdeti. Egy nőalak áll középen, elöl egy szovjet ka­tona, zászlóval. A harcost Kisfaludi Strobl Zsigmond Viszilij Mihaj­lovi­cs Golovcovról mintázta. Felkerestük őt Terkovoban, ahol él és dolgozik. Nagyon szí­vélyesen fogadott bennünket. El­mesélte, hogy 1964-ben, Magyar­­ország felszabadulásának 20. év­fordulóján Budapesten járt s megismerkedett Turánszki Er­zsébettel, akiről a szobrászmű­vész az emlékmű nőalakját min­tázta. Megmutatta levelezését azzal az úttörő rajjal, amelyik az ő nevét viseli. Albumában el­olvashattuk Reményi Gyenes István versét az ismeretlen Va­­szilijról (a mester csak ennyire emlékezett modellje nevéből), aki hazánk szabadságáért har­colt. Mesélt életéről is. — 1919-ben születtem, hét gyermekes családban. 1941-ben, mint annyian, kimentem a frontra. Front-életrajzom olyan, mint „az élő és a holt” emberek ezreié és millióié, akik a Nagy Honvédő Háborúban harcoltak. — Kapott-e kitüntetéseket, Vaszilij Mihajlovics. — Kaptam — s megmutatta nekünk hadi- és munka­ kitün­tetéseit. — De mit számítanak a kitüntetések. Nem a dicsősé­gért, a nép boldogságáért har­coltunk ! Vaszilij Mihajlovic­s Golovcov, akiről a harcost mintázták 25

Next