Képes Újság, 1976. július-december (17. évfolyam, 30-52. szám)
1976-12-11 / 50. szám
BÖRÖCZKI MIHÁLY: Krumplit rakott le a szekérről. Előbb szemével fogadott, majd meggyőződve, hogy mivégből kereshetem, ismer-e régről? — Komótosan szólt — Jó napot! Tudta — más vendég ritka nála — látogatásom jó okát, hunyorgón nézett még a zsákra, s úgy indult meg, hogy majd nyomába lépkedhessek a sáron át. S hogy átgörnyedt az ajtón, abból sejtettem apró műhelyet, s a fazékformázó korongtól, festékőrlőtől, polcsoroktól szűkült a csöpp hely egyre még. A veleméri göröncs Odabent jószagú homályban lapult az elhagyott anyag. Egy deszkalapra ült le — láttam lábának ősi ritmusában korongot hajt a mozdulat. Mesélni kezdett, bár szememmel a polcokon pásztáztam át, hol ösztönös szakértelemmel formált fazekak rendje csenddel a végső égetésre várt. S ahogy a szín, a forma, minta egyszerűsége üdvözölt, minden darabról vissza-visszatükröződött szemembe tiszta hitével ez a táj, e föld. — S az elhagyott gerendaházak világa új erőre kap, ahogy kezétől néha lágyabb, néha keményebb biztatást kap, s formába szökken az agyag. — Látom, Julika . . . Látom, nem hiszel nekem, Julika . . . — Nem is hihetek, Béla. Úgy tudom, mindegyik levelemet megkaptad és el is olvastad. A férfi az asztal fölé hajolt. Széles vállait valami nehéz teher nyomta le. — Igazad van, Julika. Elolvastam a leveleidet. Először válaszolni is akartam, hidd el. Aztán ... — Gyáva vagy! — kapta fel a fejét, aztán a táskája után nyúlt s távozni készült a fiatal nő. — Csak arra kérlek, többé ne közeledj hozzám. Szeretem a férjem és a kisfiam. — A kisfiad?! A férfi felugrott a székről. — Julika, ez igaz?! — kiáltott fel őszinte meglepetéssel. — Két és fél éves már a kislegény. A férfi elhalványodott, majd vér öntötte el az arcát. — Julika! Hogy tudtál férjhez menni? — Te nem vállaltad, Béla. Vállalta más. Már az utcán voltak. — Kicsoda? — kérdezte a férfi. — Laki András. — A gyalus? — Az! — Hiszen az már idős ember. — Az! — Túl van a negyvenen.. . — Talpig férfi — villant meg a fiatal nő szeme. — Becsületes, és egyenes ember. Vállalta a gyermekem is. Apja lett. Mellém állt, felemelt. Egy pillanatig farkasszemet néztek. A fiatal nő tekintete nyílt volt, bátor és számonkérő. — Ilyenek az igazi férfiak, Béla. Ezekre építhet a világ. Nem szöknek meg a gond, a küzdelem elől, hanem helyt állnak ... — Julika, hallgass meg. — Isten veled, Béla, megyek, mert várnak. — Julika, hallgass meg — kapott utána a férfi kétségbeesetten. — Be kell vallanom, hogy azért akartalak látni, mert a régit akartam felújítani, a kapcsolatunkat, a viszonyunkat. De amikor megláttalak kilépni a gyár kapuján, megdobbant a szívem. Akkor tudtam meg, hogy szerettelek, mindig csak téged szerettelek. A fiatal fekete megremegett a táskáján. Sápadtan állt a félhomályban. — Megkésett vallomás ez, Béla. Nagyon megkésett vallomás — mondta fáradtan. — Kár volt kimondanod. Nagyon kár volt . . . — Szeretlek, Julika, nagyon szeretlek — hördült fel a férfi. — Gyere hozzám! Hozd a fiamat! Kezdjünk új életet! A fiatal nő nem válaszolt. Elfordult. Elindult. A férfi csak nézett utána, és éveket öregedett. BORBÉLY TIBOR: Édesanyám Az érted gyújtott mécses üvegére korom rakódik. Napfogyatkozás van. Nélküled csak mindig úton. Nélküled mindenhová csak félig érkezem. Találkozóra csalsz. Párhuzamost a végtelen. Én lassan elfogyó konok a konyha tűzhelyén varázsolok. Lábas görebben víz buzog, ablaküvegre pára csap, cseppje gyűlik, tűzre visszahull s felsistereg. Ízek illatba csapnak át, kesernyés fűszerek átlényegítik a jellegtelen levet. Tapinthatatlan múltból kanalanként visszavesz fiad. A kicsi költő e lucskos furcsa télben szívig érő sarat dagaszt, s a gyávasághoz elfogyott a mersze. Te, már csak versben létező! így is szeretsz-e? Kezed szorítom a régi konyhakés nyelén, csámpásra kopott fakanálon. Csókollak a bögre peremén s rámcsillan szemed fiamról, akit végigsimít a márciusi fény.