Képes Újság, 1977. július-december (18. évfolyam, 27-53. szám)
1977-12-17 / 51. szám
KODÁLYÜNNEP (Missa brevis) Hát eljött ez is! A Kodály-ünnep! A magyarok, a magyarságunk tisztán szép ünnepe! Kodály Zoltán most volna kilencvenöt éves. De ennyi már sose lehet. Csak több. A halhatatlanságot nem évtizedekkel mérjük, még csak évszázadokkal sem. Kodály Zoltán, aki tíz esztendővel ezelőtt, nyolcvanöt évesen, hunyt el, belelobbant, beleragyog a halhatatlanságba. Semmi-semmi sincs benne, ami múlandó! Sem zenéje, sem zenepedagógiája, sem önismeretünket szolgáló-vallató nevelése-tanítása: el nem múlhat. Ne is múljék el tőlünk ez az édes pohár! Azt mondta: a zene mindenkié. S ugyan, mikor mondhatjuk már el: mindenki a zenéé? Mert az a zene, amit nekünk hagyott örökül: legszebb, legtisztább, fölemelő örökségünk. A nép lelke! A népé, amely tisztaságra született, hogy tisztaságban éljen s élhessen. Hogy tisztán nézhessen önmaga és mások szemébe. Hogy megláthassuk a tisztaságot önmagunk és mások szemében, lelkében, életében. Meg kell találnunk, amit Kodály elénk tett, mert a miénk! A pohárban tiszta forrás vize van. A forrásvíz kincs. A kincs előttünk van. A kezünk ügyében van. Érte nyúlunk, nyúljunk érte, hogy elérjük. Ez a kincskeresés, ez a kincstalálás nagyon-nagyon sokáig eltart. És még annál is tovább! Örökkön örökké. Simon Gy. Ferenc (MTI Fotó — Molnár Edit, 1962) — Ha elhal, hát elhűl. Van időm — felelte. Amíg itt vagyok, nem eszik a gyerek — gondoltam —, ismerlek én téged, ismerlek, Ferkó, akárcsak magamat. Búcsúzkodtam. — Isten áldja, Józsi bácsi, holnap szólok a századorvosnak, adjon magának valami fájdalomcsillapító port. — A bízó vóna — hálálkodott az öreg —, mert tessék képzelni, már öt hónapja ágyat nyomni ilyen ép embernek, ami nő én vagyok, szinte szégyenletes ... Készülődtem, de láttam, valami nyomja még a Ferkó gyerek szívét, valami, amit nem mer kimondani. De én csak a levesére gondoltam. Nyitom az ajtót, a szoba gőze kicsap a novemberi hidegbe — amikor megszólalt a gyerek: — Tessék már mondani ... mi történt a cseh bajnokkal? — Miféle bajnokkal? — kérdeztem meglepetten. — Améli Toldival vívott a király előtt. — Hát ezt meg miért kérded? — Mer én kimaradtam az oskolából, oszt a könyvemben, az olvasóban, csak addig vót a dolog, hogy Toldi kiszállt a csólnakjából, nagyot rúgott rajt, osztán odajött a cseh bajnok, oszt megfogta Toldi a kezét, oszt úgy megszorította, hogy a vére is kigyútt az ujjhegyéből. Úgy ám ... De csak eddig vót az olvasóban, oszt most én nem tudom, mi történt a cseh bajnokkal, melyik győzött? — kérdezte, és a szeme felcsillant. Mintha valami közös ügye lett volna ezzel a Toldival, mintha egy kissé a maga útját, harcát vagy győzelmét érezné ki a paraszti sorba taszított Toldi küzdelméből. Most az egyszer hálás voltam a sorsnak, hogy nemcsak tandíjmentességre, de még ösztöndíjakra is rászorított, s ezért úgy kellett magolnom, hogy amit egyszer megtanultam, többé el ne feledjem. — Hát ide hallgass, Ferkó, elmondom én, mi történt Toldival, éppúgy, ahogy Arany János megírta, ha a levesedet kikanalazod. Gondolkozott, mint akitől áldozatot kérnek. Én meg mondtam, lassan is, halkan is, félig neki, félig bánatos magamnak. Aztán megragadó Toldi csak úgy kézzel, Rángatá a csehet szörnyű erejével, Ropogott keze közt, elolvadt a teste, Végre így könyörgött a cseh térdre esve: Kérlek, édes fiam, ne kívánd halálom, Minden vagyonomat, ím, neked ajánlom, Tizenként vitéznek drága sok marháját, Vitézlő magammal, minden apródságát. Ferkó kezében megállott a kanál, csak nézte, nézte barnálló lebbencslevesén az úszkáló pirított tésztát, én meg véges-végig elmondtam neki Toldi nagy históriáját. Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket. Nem az örökségen cívódó gyermeket. De kivel nem ér föl egész világ ökre, Dicső híre-neve fennmaradt örökre. S ahogy bevégeztem, felálltam. Ferkó szemét valami elhomályosította. Nem hinném, hogy a leves párája, mert az végleg elhűlt. Ferkó úgy nézett rám, mint a varázslóra, akit arra szemelt ki a sors, hogy hírét hozza a tanyai házban valaminek, aminek tudása minden magyar legjogosabb jussa. Kilincsen a kezem. Köszönök, köszönnek, csak Ferkó ült szótlan, ámult-bámult, még csak nem is köszönt. Tudtam én, mi megy végbe benne. Beteljesült álom ringatta a szívét... Én meg keseregve tapodtam a kút körüli dagadó sarat, átkoztam a magyar királyi népoktatást, s egy jobb világot terveztem ki Szalontai Ferkónak. WEÖRES SÁNDOR: Közelgő vihar Látni a hegyről: a város fölött nagy hullámokban hömpölyög a köd, előbb a túlsó partot lepi el, aztán vezeti a folyammeder, gyorsan a szomszéd dombhoz közelít, kék-szürke hálót a völgybe merít, végül a hegyre fölkúszik hamar, rejti a várost zápor-zivatar. (Fotó: Moldován Domokos)