Képes Újság, 1980. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-07 / 23. szám
Iincs itt valami igazság- IItalanság? Vajon, nem WIU egy elhibázod szemléltet csapdájába estünk mindketten? Mi itt órákon át arról beszélgetünk Takács Pál igazgatóhelyettessel, hogy az az ötven főnyi tanító, tanár, amelyik Túra község pedagógus társadalmát alkotja, mit tesz az iskola falain kívül, hogyan él benne kora társadalmában, környezete közéletében. Költőiebben szólva: él-e még a hajdani néptanító-szellem a mai pedagógusban? Erről beszélgetünk olyan korban, olyan időszakban, amikor sok munkahelyen még csak úgy szól az óhaj, hogy legalább azt a törvényes munkaidőt, a nyolc órát dolgoznák végig tisztességesen. És akkor mi a pluszt mérjük, nem is akármilyen igénnyel. Igazságos ez?! Helye és embere válogatja. Túrán lehet is és kell is a pluszról, a ráadásról beszélni. Ideális együttes a túrás tanároké. Ha a jó emlékű Pock tanár úr néhány éve nem lép át egy mennyei katedrára, akkor most öt generáció hintené a tudós magvát, hiszen Pock Aladár tanította Várkonyi Józsefnél ő tanította Takács Pált, ő tanította Békési Istvánt, ő tanította Hubert Zoltánnét. De még így, a négy generáció együttléte is jelzi a tervszerűséget, a folyamatosságot, az állandóságot és a változást, ami fönntartja, s mindig megújítja ezt az együttest. De nemcsak ezt. A tájhoz, a táj szépségéhez való kötődést is, hiszen a tanári kar több mint egyharmada túrás születésű, ami ritka jó arány. Helyi születésű!... S ezzel máris témánál vagyunk. — Milyen a mai pedagógus viszonya, kapcsolata iskolán kívüli környezetével? Mindannak, amit a túrás tanítókról elmondtunk, Takács Pál élő illusztrációja. Huszonhat éve tanít, itt született, és soha a túráin kívül más iskola katedrájára nem lépett, s nem is óhajt lépni. Mindvégig könnyedén, derűsen beszél, végig az az érzésem, olyan emberrel ülök szemben, akinek jó szél fújja vitorláját, így kezdi: - Tavaly hivatalosan is megmérettünk e tekintetben és jónak találtattunk. A felügyelői, összegezésben engem például jó szándékkal arra intettek, hogy csökkentsem a különböző társadalmi szervekben való közreműködésemet. — Olyan sok helyen van elkötelezve? — Tekintsük át előbb az iskola helyzetét, ötvenhatan vagyunk, ebből hat tanácstag, négyen a nagyközségi pártbizottságban dolgoznak, a művelődési házban szakkörvezetők tízen, könyvtárban dolgoznak tizenketten, áfésznél, takarékszövetkezetnél hárman, kilenc emberünk közlekedésbiztonsági önkéntes rendőr, négyen a népfrontban tevékenykednek, öten a gyermek- és ifjúságvédelem területén, két pedagógus a marxista iskolán ad elő, ketten a sportkör munkájában vesznek részt, ötvenegyen pedig az úttörőmozgalmat segítik munkájukkal. Ezen kívül öt káderünk járási, megyei intézmények munkájában vesz részt. - Számoljunk tovább . . . - Számoljunk: ez összesen százhárom poszt, az enyém ebből tizenkettő. Egyszer játékból kiszámítottam: ha minden funkciómat különkülön, időben egymás után látnám el, akkor most háromszázhatvankét évesnek kellene lennem. Túl a különböző szervek, intézmények munkájának segítésén, a község mindennapi életében mi a pedagógus mai rangja, munkája? — Az a régi, nagy tekintély, vagy néha áltekintély, ami a tanítót övezte, elmúlt. Földibb emberek lettünk. Közel élünk egymáshoz. Egyebek között azokban a társadalmi szervekben. Tanácstagként, áfész-társadalmi munkásként, népfront-aktivistaként egy asztalnál ülünk a község társadalmát képviselő, minden rendű-rangú emberrel. Szülői értekezletek, családlátogatások, mind öszszekapcsolnak bennünket. De erre nekünk nagy szükségünk is van. A kilencszáz gyereket csak úgy tudjuk nevelni, ha ismerjük azt a másik kilencezret. Nagyszülőket, szülőket, testvéreket, a gyerek egész rokonicsaládi környezetét. Milyen ez a környezet itt, Túrán? — Rendkívül érdekes és szüntelen változó. Itt bejáró férfimunkások élnek, tsz munkás asszonyok, tehát munkásférfiak, parasztasszonyok egy családon belül, értelmiségi gyerekkel olykor, de mindahányan kisárutermelők is, hiszen minden háznál ott a fólia, - örül ennek a szellem munkája? — Egyrészt igen. Mert látja a gyarapodást, autókat, szép házakat, és a készséget, hogy az anyagi javakból gyermek és iskola is megkaphassa a magáét. És nem örül, mert látja a szülők meghajszáltságát. Akik most már úgy vannak a gyerekekkel, hogy óvodás korig nevelik, utána azzal a tudattal élnek: nevelje most már óvoda, iskola. Mi megadunk hozzá mindent. — Lehet itt egyensúlyt teremteni? - Ez a mi legnehezebb, iskolán kívüli munkánk. Azt próbáljuk az emberekkel megértetni, hogy persze, törekedjenek szép házra, jólétre, de néha, este, a családi együttlét idején teremtsenek olyan hangulatot, amelyikben a gyerek elmondhatja a maga gondjait, gondolatait. Ahol a gyerek választ kaphat kérdéseire. - Hol beszélhet erről szülővel a tanító? - Mindenhol. Én az elmúlt vasárnap kalákába segítettem egy ház alapozásánál. A kezünk betonnal dolgozott, de egész álló nap az iskoláról, tanulásról, gyermeknevelésről, vagyis a másik szféráról volt szó. Az alapozásból soká lesz még ház. De az a másik munka sem hamar termi gyümölcsét. Takács Pál helybenhagyja a megjegyzést, de később kint az utcán mutat kétszintes parasztpalotát. Valamikor, nem is régen ez is csak alap volt. Több lehetőségünk nem is igen, van beszélni, mert az igazgatóhelyettes köszönéssel, visszaköszönéssel van elfoglalva. Nagy az utcai forgalom. Egy dús szoknyájú asszony pár szóra meg is áll Takács Pállal. Az igazgatóhelyettes kezdi: — Hiányoltuk a kirándulásról . . Az asszony fölényben van: — Magasabb helyen voltam én annál ! - Nocsak! Mi volt az? - Lakodalom, Palikám ... — mondja, és rengeti szoknyáit ütemesen hazafelé. Földibb ember lett valóban a túrás pedagógus. Talán ezért is veszi védő-nevelő szárnyai alá a kilencszáz gyermek mellé a kilencezer felnőttet is. Ibrányi Tóth Béla T ojmy 16