Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)
1986-07-12 / 28. szám
A vonatnak mennie kell Mindig eszembe jut, ha vonatra ülök, hogy apámnak, nekünk, egy ideig a vasút adott kenyeret. Állami intézményként a biztonságot, a nyugdíjas állást jelentette. Nagy szó volt ez akkoriban, hiszen a legtöbb munkahely nem volt képes ugyanezt nyújtani. A vasút most is munkahelye jó százharmincezer embernek, noha nem kiváltság ma már a biztos nyugdíj, mindenütt megkapja az ember. Hogy éppen ennyi dolgozó mondhatja el magáról, hogy vasutas, nem a MÁV-on múlik. Több ember kellene, hogy gördülékenyebben menjen a vasút, hogy az ott dolgozók munkája könnyebb legyen. Dehát a szolgálat itt nagyon nehéz, s az állást vállalóknak nem ígérnek különleges előjogokat. Kivéve a szabadjegyet, de azt meg nem tartják túlzottan nagyra az emberek, mert ha arra tartanák, több lenne ez a százharmincezer. Mivel azonban a vonatnak mennie kell — így szól a vasút közmondássá váló parancsa —, ennek a nagy csapatnak kell megoldania azokat a feladatokat, amelyek előtte állnak. Nem véletlenül emlegetünk olyan fogalmakat, mint csapat, parancs, szolgálat. A vasutasok egyenruhás testület, s mivel tevékenységük többszörösen kimeríti a veszélyes üzem fogalmát, csakis szinte katonás fegyelemmel végezhető itt a munka. Hogy mást ne mondjunk, bővében vannak olyan munkahelyeknek, ahol a tévedés emberek százainak az életét veszélyezteti, vagy éppen milliós értékeket tesz kockára. Amelyeken tehát egyszerűen nem szabad tévedni. Ez talán a második parancsa a vasúti munkának. S ha csak a leállíthatatlan gépezetre és a tévedés következményére gondolunk, s mindezt összevetjük a társadalmunkban terjedő lazasággal, a munkafegyelem állapotával, talán ez is magyarázat arra, miért csak százharmincezer az összes létszám. Nem panasznapi sorokat akarok itt a kedves olvasó elé tenni, hiszen ünnepnap — a vasutasnap — alkalmával szólunk e nélkülözhetetlen testületről, dolgozóiról. Értsük tehát mindezeket dicsérő szavaknak, hiszen az, hogy az első parancs — a vonatnak mennie kell — teljesül, azt is jelenti: e kemény munkát jól végzik a MÁV-nál szolgálatot teljesítők. Mert ha csikorog is itt-ott a gépezet, a vonatok mennek, szállítják az embereket, az árut. Dacolnak azzal, hogy a szállíttató vállalatoknál bizony meszsze nem olyan a fegyelem, mint a vasútnál. Vállalják a hol feltorlódó munkát, hol a tétlenségre kényszerítő éveleji pangást. S mindezt olyan gazdasági feltételek mellett, amelyek ugyanolyan nyereségre alapozott vállalatnak tekintik a Magyar Államvasutakat, mint bármelyik üzemet szerte e hazában. Hogy mindez így van, nagyrészt az is a vasút lényegéből fakad. Hiszen az itt végzendő munka olyan természetű, hogy kiveti magából a lógósokat, megbízhatatlanokat, azokat, akikre nem lehet számítani. Emlékezzünk csak Veres Péter pályamunkásaira, akiknek összetartó csapata nem tűrte meg a munkát másra hárító sunyi embert. Mégis, mi az a megtartó erő, amelynek köszönhető, hogy a sokat emlegetett százharmincezer nem kevesebb mint százharmincezer? Talán az, hogy a vasútnak még mindig megvan a romantikája. Ha nem is úgy, ahogyan a kisgyermek érzi, amikor azt mondja, hogy mozdonyvezető szeretne lenni. Van a mai vasutasokban is valami abból a lelkesedésből, ami Petőfi Sándort is elfogta az első vonat láttán. Abból, amely mint felkiáltó mondatok sora, így fejeződik ki a Vasúton című versében: „Száz vasútat, ezeret! / csináljátok, csináljátok! / Hadd fussák be a világot, / mint a testet az erek. / Ezek a Föld erei, bennük árad a műveltség. / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei” E lelkesedésnek huszadik századvégi megnyilvánulásai érhetők tetten a mai vasutasokban, akik büszkén vallják magukat e közösséghez tartozónak, akik tisztában vannak munkájuk nélkülözhetetlenségével. Érződik rajtuk, amikor hajnalban álmos szemekkel felszállnak a vonatra, hogy állandóan változó munkahelyükre utazzanak, amikor tréfálkoznak a rájuk váró nehézségek fölött, s érezni a napi szolgálat utolsó perceiben is, amikor álmossággal, fáradsággal küzdenek, s tudják: néhány óra alvás után ismét szolgálatban lesznek, legyen bár vasárnap, egyházi vagy állami pirosbetűs ünnep. Mert a vonatnak mennie kell. Gőz József megállapítását, miszerint „voltam urunkkal őnagyságával (Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel — a szerk.) a bátori templomban, melynél szebb templomot soha életemben nem láttam, nem is hiszem, hogy nagy darab földön csinálásra nézve mássá legyen”. Hogy az idézett naplóíró nem szentelt sorokat egy másik nyírbátori templom épületének is, annak csak az lehet az oka, hogy abban az időben, amikor Apafival erre járt, az a templom, a hozzá tartozó klastrommal együtt, romokban hevert. Nem sokkal később, az ezerhétszázas éveik elején kezdte újjáépíttetni Kelemen Didák minorita szerzetes. Fáradozását siker koronázta, s napjainkban ez az épület ad helyet az említett Báthori István Múzeumnak, immáron harmincegyedik esztendeje. Sok-e ez vagy kevés, lehet rajta vitatkozni. Tény, hogy a múzeum, fennállása óta most nyithatott második alkalommal új állandó kiállítást. Ritka esemény az ilyesmi, hiszen egy állandó kiállítás hosszú időre szól, nem csoda, ha tervezése, rendezése évekig is eltart. A nyár elején megnyílt kiállítást még a múzeumalapító igazgató, Szalontai Barnabás tervezte, ám terve valóra válását nem érhette már meg. Dám Lászlóval, a múzeum élére 1984-ben került igazgatóval járjuk a kiállítótermeket. Elmondta, hogy a három év alatt, míg a múzeum zárva volt a látogatók előtt, nemcsak az új állandó kiállítást tervezték meg, hanem az épület felújítására is sor került. — Hogy egy épületet időről időre föl kell újítani, az érthető. De a város történelmét, múltját bemutató állandó kiállítás átrendezését mi indokolja? — A kiállított tárgyak — akár az épület — állapota állandóan romlik. Avulnak a technikai berendezések is, például a világítás, nemkülönben a biztonságtechnikai felszerelések. A tudományok fejlődése révén elöregedett egy kiállítás szemlélete is, ráadásul az évtizedek alatt olyan tárgyakhoz is hozzájuthat a múzeum, amelyeknek bemutatása indokolt — mondja az igazgató. A boltívek alatt, nyolc teremben elénk tárul Nyírbátor elmúlt hét évszázada, úgy, hogy az ősöktől indulva szinte észrevétlen érünk úgyszólván a mába. Közben megcsodálhatjuk Báthori Gábor díszes szablyáját, két tárlóval odébb egyszerű motívumokkal díszített paraszti szerszámokait, majd megint továbblépve az időben, a csizmadiák, szíjártók, kádárak, kovácsok, kalaposok, fazekasok remekeit. Ezeknek a mesterségeknek a tárgyi emlékei — szerszámok, műhelyberendezések — nagy számban lelhetők fel itt, közülük jó néhány eddig a múzeum raktárában pihent. Most a „szerencsésebb” darabok a látogatók elé kerülhetnek, bár korántsem annyi, mint amennyit a muzeológusok bemutatni szeretnének. De hát Nyírbátorban még kedvező is a tárlókba jutó és a raktár polcokon heverő tárgyak aránya: az állandó kiállításon a gyűjtemények 10—15 %-a juthat nyilvánossághoz. Ebben a számban olyan darabok is vannak, mint az 1511- ben Firenzében készített ülőszék, a stallum, melyet Báthori András készíttetett a Báthori család számára, templomi ülőalkalmatosságnak. De például a tíz handzsár közül csak négy szerepelhet, s akkor még csak erről az egyetlen fegyverfajtáról szóltunk. — A többi tárgynak megint harminc évet kell várnia, míg egy új kiállításon esetleg a közönség szeme elé kerülhet? — Reméljük, nem. A múzeum birtokában lévő tárgyakból minden esztendőben szeretnénk egy időszakos kiállítást is megrendezni — «beszél terveikről Dám László. — Fegyvertörténeti, népművészeti, numizmatikai kiállítást tervezünk a közeljövőben. Szeretnénk helyet biztosítani a képzőművészetnek is, hiszen városunk, sajnos, nem rendelkezik művelődési házzal. Így a múzeum az egyetlen épület, amely kiállítások fogadására alkalmas. Több éves szünet után tárlatokban aligha lesz hiány Nyírbátorban, s mivel a városka történelmi hangulata vonzza a turistákat, nem fognak hiányozni a múzeumlátogatók sem. Csendes Csaba A nyírbátori Báthori István Múzeumot, ha lehetne, egymúzeumban kellene kiállítani. Hiszen maga az épület is olyan régi, hogy éppen múzeumba való. Persze, ha az idegen betoppan ebbe a nyírségi városkába, már akkor is múzeumban érezheti magát. Elég, ha csak egy sétát tesz a református templom gótikus falai között, s máris Mátyás király korában jár. És bizonyára nem vitatja cégét Vas György 1681-ben kelt naplójának