Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)
1986-12-20 / 51-52. szám
tak, a kisiparos kínálta is őket. Pénzt is, betegséget is hoztak a házhoz. Mit szépítgessük, Boris-Maris az utcára került, no nem úgy, hogy kitették volna őket a lakásból. Az asszony elköltözött, a lányokkal nemigen tudott mit kezdeni, a maguk útját járták, mert amikor a kisiparost elvitte a rendőrség, akkor sem változott az élet. Élet? Borbála háromszor is kórházba került. Egyszer az utcáról szedte föl a mentő, másodjára otthonról, az anyjuk lakásából kellett elszállítani, harmadízben pedig a nővére vitte az „elmére”. Ragasztók és gyógyszerek kaszálták össze az idegrendszerét, nem is ítélte el a bíróság, amikor négy lány állt a törvény elé prostitúcióért, meg két fiatalember, akik gondozták-dolgoztatták a lányokat. Szekeres Mária hat hónap börtönt kapott, mégis korábban szabadult a rács mögül, mint a húga. Borbála egy évet töltött az elmegyógyintézetben. A vidám lányokat, a kacagó cicababákat azonban külön utakra vitte a sors. Mária „üzlete” virágzott, a kozmetikában gyakran keresték telefonon, s ő házhoz járt „defigozni”. Borbála nem tudta az ügyeit jól megszervezni, mindenféle rossz társasággal tűnt el, fiatalokkal, akik nem fizettek, s akiknek a soraiból ki is lógott. A külsejét is elhanyagolta, s noha nem ivott, mégis mintha mindig részeg lett volna. Gyógyszereken élt, olyanokon, amelyeket az orvos írt fel, meg olyanokon, amelyekkel önmaga kezelte magát. Együtt lakott a család, ha az alagsori lakásban való életet, ott, a kozmetika melletti házban, a szoba-konyhás bérleményben „lakás”-nak lehet nevezni, meg ha a ritkán otthon alvó Máriát, a néha bódultan előbukkanó, vagy a gondozóba kerülő Borbálát, meg a szótlan, összeaszott, öregedő asszonyt családnak lehet nevezni. Az anyának megvolt a maga saját búvóhelye, a lakáshoz tartozó pincerészben, annak is a sarkában, a poros szénhalmok mellett leterített zsákokon. Nemegy hétvégét ott gubbasztva töltött, talán nem is evett, csak a mindig csöpögő pincei csapból kortyolva kevéske vizet, várta, hogy vége legyen a hétvégének odafönt, az alagsori lakásban. — Mi lesz belőled? — kérdezte meg nagynéha Borbálát, aki sokszor felelni sem tudott. — Mi lesz belőled? — szólt alkalmankint Máriához, aki erre a kérdésre csak úgy öntötte magából a szavakat. — Férjhez megyek, lesz egy rendes férjem, aki szeret, meg gazdag, boldog családban élek, segítek neked, meggyógyítom a húgom, és teljesítem három kívánságod. Na, mi az? Az asszony nem válaszolt, Mária fölkacagott, amolyan gyerekes, őszinte nevetéssel, és az anyja megborzongott, amikor a vidámkodásra felvisított a magas fejhangon sivító, elállíthatatlan vihogásával Borbála. Hajnali találka Doktor Sarlós Pál nem hitt a csodákban, ezért megértő belenyugvással fogadta, amikor Szekeres Mária azt ajánlotta, hogy hajnali három órakor találkozzanak, a kozmetika előtt. A fél évvel korábbi autós kaland a ködben amúgy is olyan káprázatszerű volt, s e lány körül annyi minden rendkívüli, oly igen eltér a megszokottól, hogy egyből beleegyezett a hajnali találkába. Mária a nagy vallomásra készült. S úgy gondolta, hogy ehhez rendkívüli körülmények kellenek, mert ismét komoly döntésre határozta el magát. Már kétszer megpróbálta, hogy annak a férfinak, akivel hoszszabb ideig kapcsolata volt, fölkínálja az életét. A teljes életét, tisztességes házasságot, azzal együtt, hogy ha nem is a maga pőre valóságában, de elmeséli, ki is ő, és mi minden történt vele az elmúlt tíz évben Az ötvenéves, testes férfi szuszogva hallgatta végig a történetet. Nem szólt közbe, nem kérdezett, még csak nem is hümmögött, valóban jó ötlet volt a hajnali időpont, mert még alig világosodott, s nem látszhatott se pirulás, se sápadás. — Ez voltam, ez vagyok — fejezte be Mária, noha az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a története azért nem volt oly vad és viharos, mint a valóságban. No, de jól tudjuk, hogy amikor az élet történetté válik, nem férhet bele minden esemény. S hogy melyeket válogatja rendbe a szerző, az az ő felelőssége. Hosszú csönd után, picit elszorult hangon megszólalt a férfi. Sarlós Pál, egy vállalat osztályvezetője, elvált ember, aki nem hitt a csodákban. — Terhes vagy? A kérdés után mindketten hallgattak. — Akkor jelentkezzünk be — tette hozzá. Mária még mindig csöndben, komoly arccal a férfi felé fordult. Most nem kacagott, holott ennél jobb alkalom nem kínálkozott még a felszabadult nevetésre. Ő ugyanis hitt a csodában. Kart karba öltve Szekeres Mária nem volt terhes. Csaknem másfél esztendeig járta az orvosokat, ingázva a húga kezelői meg a nőgyógyászok között. Lehet, hogy a tudomány, de az is lehet, hogy más hatalmak tették, de a harmadik házassági évfordulójuk előtt két hónappal megszületett az ikerpár. Amikor a kettős babakocsit tolták, kart karba öltve, sétálva és meg-megállva, a mosolyogva reájuk pillantó járókelők azt gondolhatták, hogy íme, egy boldog pár. S akkor nem is tévedtek nagyot. Az orvosok megmondták, hogy Borbála nem vihető haza többé. Elméje elborult, állandó kezelésre-gondozásra szorul. Ha nem is rendszeresen, de meglátogatták, noha beszélgetésre nem volt alkalom. Mária húga ült, elengedett tagokkal, sokszor föl sem ismerte látogatóit, s csak nagynéha mondott egyegy szót. Mária beszámolt mindenről, a gyerekekről mesélt. Ha a húga megszólalt, valami ilyesfélét motyogott: süsüs. Mária nem vallotta be, de igazában tudta, hogy mit mond a húga. — Boris-Maris — mesélte otthon az ikerlányoknak —, ezt mondta a nagynénének. A két csöppség pedig fölkacagott, egymásba csilingeltek a gyermekhangok, s olyan volt a két lányka a közös gyerekágyban, mint két nagy szemű hajasbaba. Az anyja minden hétvégén eljött az unokáihoz. Amikor pedig doktor Sarlós Pál kórházba került, oda is költözött. A férfi nagybetegen, leszázalékolva, béna lábbal jött haza, illetve hozták a mentősök. Naphosszat a karosszékben üldögélt, elnézve a vidám kislányokat. — Kacagó cicababák — szólt a gyerekekhez gyengéden, s amikor erre az anyósa villámló tekintettel, ám szótlanul feléfordult, csak legyintett. — Boris-Maris — mondta halkan az egészen összetöpörödött asszony, mint egy társasjáték minduntalan ismétlődő végszavát. — Borbála és Mária, úgy hívják őket. Mint az én két szép leányomat hívták. Boris- Maris. Nem lesznek kacagó cicababák — folytatta, de csak magában, mert a száját összepréselte. Hajduska JánosFotó: Dudás Zoltán A pince sarkában Néhány esztendeig a legmenőbbek közé tartozott a Boris- Maris. A testvérpárnak különleges szolgáltatásai voltak, s csupán az a meglepő, hogy a jelentős pénzek, amelyeket kerestek, gyorsan el is tűntek, legföljebb ha néhány szép ruhadarab mutatta, hogy nem a takarításból vásárolták azokat. Szekeres Mária a kozmetikában vállalt négyórás takarítói munkát. A húgát nem vették föl, de neki flepnije volt, nem kellett munkaviszonyt igazolnia. — összeházasodunk — jelentette ki a férfi, határozott hangon, mint egy ötvenéves vállalati osztályvezetőhöz illik, s máris beindította a motort, mintha tüstént indulnának az anyakönyv vezetőhöz. 45