Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

tak, a kisiparos kínálta is őket. Pénzt is, betegséget is hoztak a házhoz. Mit szépítgessük, Bo­ris-Maris az utcára került, no nem úgy, hogy kitették volna őket a lakásból. Az asszony elköltözött, a lá­nyokkal nemigen tudott mit kezdeni, a maguk útját járták, mert amikor a kisiparost elvit­te a rendőrség, akkor sem vál­tozott az élet. Élet? Borbála háromszor is kórház­ba került. Egyszer az utcáról szedte föl a mentő, másodjára otthonról, az anyjuk lakásából kellett elszállítani, harmadíz­ben pedig a nővére vitte az „el­mére”. Ragasztók és gyógysze­rek kaszálták össze az ideg­­rendszerét, nem is ítélte el a bíróság, amikor négy lány állt a törvény elé prostitúcióért, meg két fiatalember, akik gon­­dozták-dolgoztatták a lányokat. Szekeres Mária hat hónap börtönt kapott, mégis korábban szabadult a rács mögül, mint a húga. Borbála egy évet töltött az elmegyógyintézetben. A vidám lányokat, a kacagó cicababákat azonban külön utakra vitte a sors. Mária „üz­lete” virágzott, a kozmetikában gyakran keresték telefonon, s ő házhoz járt „defigozni”. Borbá­la nem tudta az ügyeit jól meg­szervezni, mindenféle rossz tár­sasággal tűnt el, fiatalokkal, akik nem fizettek, s akiknek a soraiból ki is lógott. A külse­jét is elhanyagolta, s noha nem ivott, mégis mintha mindig ré­szeg lett volna. Gyógyszereken élt, olyanokon, amelyeket az orvos írt fel, meg olyanokon, amelyekkel önmaga kezelte magát. Együtt lakott a család, ha az alagsori lakásban való életet, ott, a kozmetika melletti ház­ban, a szoba-konyhás bérle­ményben „lakás”-nak lehet ne­vezni, meg ha a ritkán otthon alvó Máriát, a néha bódultan előbukkanó, vagy a gondozóba kerülő Borbálát, meg a szótlan, összeaszott, öregedő asszonyt családnak lehet nevezni. Az anyának megvolt a maga saját búvóhelye, a lakáshoz tar­tozó pincerészben, annak is a sarkában, a poros szénhalmok mellett leterített zsákokon. Nem­egy hétvégét ott gubbasztva töl­tött, talán nem is evett, csak a mindig csöpögő pincei csapból kortyolva kevéske vizet, vár­ta, hogy vége legyen a hétvégé­nek odafönt, az alagsori la­kásban. — Mi lesz belőled? — kér­dezte meg nagynéha Borbálát, aki sokszor felelni sem tudott. — Mi lesz belőled? — szólt alkalmankint Máriához, aki er­re a kérdésre csak úgy öntötte magából a szavakat. — Férjhez megyek, lesz egy rendes férjem, aki szeret, meg gazdag, boldog családban élek, segítek neked, meggyógyítom a húgom, és teljesítem három kí­vánságod. Na, mi az? Az asszony nem válaszolt, Mária fölkacagott, amolyan gyerekes, őszinte nevetéssel, és az anyja megborzongott, ami­kor a vidámkodásra felvisított a magas fejhangon sivító, el­­állíthatatlan vihogásával Bor­bála. Hajnali találka Doktor Sarlós Pál nem hitt a csodákban, ezért megértő be­lenyugvással fogadta, amikor Szekeres Mária azt ajánlotta, hogy hajnali három órakor ta­lálkozzanak, a kozmetika előtt. A fél évvel korábbi autós ka­land a ködben amúgy is olyan káprázatszerű volt, s e lány kö­rül annyi minden rendkívüli, oly igen eltér a megszokottól, hogy egyből beleegyezett a haj­nali találkába. Mária a nagy vallomásra ké­szült. S úgy gondolta, hogy eh­hez rendkívüli körülmények kellenek, mert ismét komoly döntésre határozta el magát. Már kétszer megpróbálta, hogy annak­ a férfinak, akivel hosz­­szabb ideig kapcsolata volt, föl­kínálja az életét. A teljes éle­tét, tisztességes házasságot, az­zal együtt, hogy ha nem is a maga pőre valóságában, de el­meséli, ki is ő, és mi minden történt vele az elmúlt tíz év­ben Az ötvenéves, testes férfi szu­szogva hallgatta végig a törté­netet. Nem szólt közbe, nem kérdezett, még csak nem is hümmögött, valóban jó ötlet volt a hajnali időpont, mert még alig világosodott, s nem látszhatott se pirulás, se sápa­dás. — Ez voltam, ez vagyok — fejezte be Mária, noha az igaz­sághoz hozzá tartozik, hogy a története azért nem volt oly vad és viharos, mint a valóság­ban. No, de jól tudjuk, hogy amikor az élet történetté válik, nem férhet bele minden ese­mény. S hogy melyeket válo­gatja rendbe a szerző, az az ő felelőssége. Hosszú csönd után, picit el­szorult hangon megszólalt a férfi. Sarlós Pál, egy vállalat osztályvezetője, elvált ember, aki nem hitt a csodákban. — Terhes vagy? A kérdés után mindketten hallgattak. — Akkor jelentkezzünk be — tette hozzá. Mária még mindig csöndben, komoly arccal a férfi felé for­dult. Most nem kacagott, holott ennél jobb alkalom nem kínál­kozott még a felszabadult neve­tésre. Ő ugyanis hitt a csodá­ban. Kart karba öltve Szekeres Mária nem volt ter­hes. Csaknem másfél esztendeig járta az orvosokat, ingázva a húga kezelői meg a nőgyógyá­szok között. Lehet, hogy a tu­domány, de az is lehet, hogy más hatalmak tették, de a har­madik házassági évfordulójuk előtt két hónappal megszületett az ikerpár. Amikor a kettős babakocsit tolták, kart karba öltve, sétálva és meg-megállva, a mosolyogva reájuk pillantó járókelők azt gondolhatták, hogy íme, egy boldog pár. S akkor nem is té­vedtek nagyot. Az orvosok megmondták, hogy Borbála nem vihető haza többé. Elméje elborult, állandó kezelésre-gondozásra szorul. Ha nem is rendszeresen, de meglá­togatták, noha beszélgetésre nem volt alkalom. Mária húga ült, elengedett tagokkal, sok­szor föl sem ismerte látogatóit, s csak nagynéha mondott egy­­egy szót. Mária beszámolt min­denről, a gyerekekről mesélt. Ha a húga megszólalt, valami ilyesfélét motyogott: süsüs. Má­ria nem vallotta be, de igazá­ban tudta, hogy mit mond a húga. — Boris-Maris — mesélte otthon az ikerlányoknak —, ezt mondta a nagynénének. A két csöppség pedig fölka­cagott, egymásba csilingeltek a gyermekhangok, s olyan volt a két lányka a közös gyerekágy­ban, mint két nagy szemű ha­jasbaba. Az anyja minden hétvégén eljött az unokáihoz. Amikor pe­dig doktor Sarlós Pál kórház­ba került, oda is költözött. A férfi nagybetegen, leszázalékol­va, béna lábbal jött haza, il­letve hozták a mentősök. Nap­hosszat a karosszékben üldö­gélt, elnézve a vidám kislányo­kat. — Kacagó cicababák — szólt a gyerekekhez gyengéden, s amikor erre az anyósa villámló tekintettel, ám szótlanul felé­fordult, csak legyintett. — Boris-Maris — mondta halkan az egészen összetöpörö­dött asszony, mint egy társas­játék minduntalan ismétlődő végszavát. — Borbála és Mária, úgy hívják őket. Mint az én két szép leányomat hívták. Boris- Maris. Nem lesznek kacagó ci­cababák — folytatta, de csak magában, mert a száját össze­préselte. Hajduska János­Fotó: Dudás Zoltán A pince sarkában Néhány esztendeig a legme­nőbbek közé tartozott a Boris- Maris. A testvérpárnak külön­leges szolgáltatásai voltak, s csupán az a meglepő, hogy a jelentős pénzek, amelyeket ke­restek, gyorsan el is tűntek, leg­följebb ha néhány szép ruha­darab mutatta, hogy nem a ta­karításból vásárolták azokat. Szekeres Mária a kozmetiká­ban vállalt négyórás takarítói munkát. A húgát nem vették föl, de neki flepnije volt, nem kellett munkaviszonyt igazol­nia. — összeházasodunk — jelen­tette ki a férfi, határozott han­gon, mint egy ötvenéves válla­lati osztályvezetőhöz illik, s máris beindította a motort, mintha tüstént indulnának az any­aköny­v vezetőh­öz. 45

Next