Képmás, 2002 (3. évfolyam, 1-11. szám)

2002-08-01 / 8. szám

amőbaszerűen osztódik, vagy anarchiába csap át, hiszen az egypártrendszernek nem ellentételezője a többpártrendszer, mert mindig csak egy párt vagy párttömörülés van hatalmon, a többi pedig statisztál, és lesi az asztalról lehulló csontokat. Meg kellene érteni végre, hogy az a tény, ha az utcasarkon szidjuk a mindenkori kormányt, a kormányzó pártot vagy pártokat, ha mindezt le is írjuk, ha ezért nem tartóztatnak le stb. — ez még nem jelent szabadságot. Hirtelen két szólás­mondás is eszembe jutott: „Szamárbőgés nem hallatszik a mennyországba” és:„A kutya ugat a karaván halad.” Tehát, valahogyan így állunk a látszat sajtó- és szólásszabadsággal. Lehetséges, hogy okfejtéseimben és következtetéseimben olykor tévedek, de azért a szabadság és a rabság megkülönböztetésében nem engedek a huszonegyből. S így vagyok a kisebbségi ügyekkel is. Milyen világ az, amelyben az emberek jogait a létszámuk szerint biztosítják egy adott ország határain belül? Ilyen,és ezekhez hasonló kérdéseket cipelve magamban érkeztem volt meg Szabadkára, ahol Törok Sándor festőművész, Sáfrány Imre író és Török István meg egy tucatnyi jó ember várt és fogadott. Gyönyörködtem néhány maros­vásárhelyi középületre emlékeztető intézmény otthonában, éreztem a magyar kultúra leheletét, jelenlétét még a sakkjátszmában is, amelyet Torok és Sáfrány vívott... Egymást érték író-olvasó találkozóim Szabadkán és a környékén. Közeledett március 15-e. Piros-fehér-zöld zászlóerdő suhogott, amerre jártam, ahová vittek. Verseimet szavalva búcsúztattak diákok, tanárok, színészek... S ott a szabadkai vasútállomáson egy pillanatra szabadnak éreztem a Történelmi Magyarországot s magamat is... Érkezett a vonat. S alig haladtunk át a Hazánk testébe hasított határon, a legelső megállónál fölszállt a fülkénkbe két civil ruhás utas. Nagy Jóska barátom, a szobrász vinyákot szedett elő, az új utastársak borral hozakodtak elő, kerültek műanyag poharak is, koccintottunk, sőt énekeltünk is. (Én csak dörmögtem.) Rá akartam gyújtani, de az egyik új utastárs felém nyújtotta cigarettatárcáját: ez, az övé finomabb, jobb... Elvettem egyet, de beletettem a cigarettatárcámba, mondván, hogy megőrzöm emlékül... A polgár megnézett, és elérzékenyült. Felhúzott még néhány pohárkával s ezt mondta: — „Megkérem, ha megérkezünk Budapestre, jöjjenek velünk. Nincs ebben semmi különös, ez a parancsunk...” És bemutatkoztak, leigazolták magukat. Nagyot káromkodtam. Ok is. Közös keservünkben. Gyula, így hívták, elmondta: tudnak arról, hogy én a Petőfi téren beszédet mondok, de ez nem lehetséges... Nem kérdeztem, hogy honnan tudnak erről? Kinek járt d a szája? Úgy sem mondta volna meg. Közben összebarátkoztunk. Elvégre, valamennyiünkben magyarul vert az elátkozott szívünk. Megérkeztünk Budapestre. A pályaudvar oldalánál ólálkodott egy kocsi. Beültünk. Gyula szólt a sofőrnek: — „ A Petőfi szobor közelébe!” így történt. Éppen akkor terelték össze a fiatalokat. Rakták föl őket lepányvázott teherkocsikba, dudafélékbe, bu­ndált mikrobuszokba, másokat eltuszkoltak a helyszínről, egy szőke fiút ketten üvegeltek, néhány lány sikoltozott, virágok sokasága hevert a földön... Szörnyű látvány volt! Elnéptelenedett a tér. Csak a „rend őrei” és a pribékek tanyáztak a helyszínen. Elindultam. Menetközben lehajoltam, s fölvettem néhány virágcsokor­csonkot, aztán találtam egy kis ép csokrot is. Elhelyeztem Petőfi szobra talpazatára. És álltam némán. Kitört belőlem az elfojtott zokogás... Aztán összeszedtem magam, megpróbáltam férfiasan viselkedni. Vontatottan, vigyázva lépteimre, visszabotorkáltam a rám várakozó csoporthoz... Mindenki hallgatott. Én is. Beszálltunk a kocsiba. A nagy épület előtt állt meg. Azt mondták, hogy a MÁV vendégháza. Bementünk. Tiszta, takaros, de rideg szoba. Inkább irodára hasonlított. Telefonálni akartam valamelyik budapesti barátomnak, de megkértek, ne tegyem. És arra is megkértek, hogy ne hagyjuk el az épületet, amíg ők nem jelzik. Bíznak megértésünkben , stb. Letartóztatás? — kérdeztem határozottan. „Nem, dehogyis ...személyi védelem” — hangzott a válasz. Az éjszakát ott töltöttük, éska barátom alaposan leitta magát állatában. Neki volt igaza. Elaludt. Reggel alig sikerült felébresztenünk. Én töprengtem és írtam. Érdekes, nem éreztem fáradtságot. Borotválkoztam, zuhanyoztam, megittam egy valóban eredeti bögre magyar presszókávét... Folytassam? Mindez történt 1973. március 15- én­ Budapesten, Magyarországon, Európában. A Földön. Azóta Hevér János Temerinben, a tanyájukon létrehozta a TART-ot (Temerini Alkotó Képzőművészek Tábora), Péter László már a sokadik kiállításán mutatta be remek alkotásait, Zsiga meghalt, Sándi eltűnt, Kovácsnak megjelent néhány könyve. Hornyik Miklós Budapesten él, és tevékenyen g­yarapítja az egyetemes magyar­ultúrát. Torok Sándort többször műtötték Budapesten, a Vigadóban csodálatos kiállítása volt, megcsodálta fél Európa, de Sándor Debrecenben él, nemrég beszélgettünk telefonon, hamarosan fölkeresem. Sáfrány meghalt, néhány barátomnak a fia átszökött Magyarországra a szerb katonai karhatalom elől... Készülök végigjárni a hajdani utamon, egészen Temerinig, hogy Hevér János barátom utcájának a nevét Leninről Magyar Vértanúk utcanévre változtassam... Ma már következtetéseimet nem kell dugdosnom a nyilvánosság elől, s kimondhatom: a Kis-Antant a szocializmus idején a „testvéri szocialista országok” szolidaritásában, együttműködésében élt, és széthullt állapotában ma is él, és röhögve virul... . S a magyar politika mindent elkövet, hogy röhögésüket ne zavarja meg, mert akkor a nagyvilág meghallja az elcsatolt területeinken tengődő magyarjaink jajveszékelését. A farizeus Nyugat ezt várja el a farizeus Budapesttől...

Next