Képmás, 2021 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2021-01-01 / 1. szám

A baráti, családos, vidéki szilveszterezés után, amikor az álmosan szállingózó felnőttek még csak kávéért tapogatóztak, elindultam a konyhába reggelit készíteni a kukorékoló gyerekeknek. Az egyik anyuka már az asztalnál ült, és lázasan írogatott egy új naptárba. Amikor csodálkozva kérdeztem, mi ilyen sürgős, azt felelte, szereti beírni az iskolai szüneteket, a szabadságokat, a tervezett nyaralást, a szünnapokat... Első meglepetésemben vissza is kérdeztem, és közben igyekeztem eldönteni, vajon a saját sorsunk alakításának ilyen magabiztos tudata lep meg vagy a szembesülés azzal, hogy ehhez képest én mennyire tervek és célok nélkül kezdem az évet. Újév reggelén legtávolabbi terveim olyasmik voltak, hogy ha hazaérünk, még el kell magyaráznom a maradékos osztást, írni a könyvelőnek, venni gyorsan 34-es tornacipőt... de mindenekelőtt rávenni a kiskorúakat, hogy várják meg, amíg elkészül a tea, és ne a tegnapi cukros üdítőmaradékokat iszogassák. Ez jutott eszembe, amikor 2020 nyarán visszamentem dolgozni a kényszerű home office után, és rápillantottam a szerkesztőségi asztali naptárra. Tudom, nem korszerű, de valahogy biztonságérzetet ad, hogy - ha nem is kőbe, de - papírba vannak vésve a terveim. Szórakozottan lapozgattam vissza akkor a heteket, bámultam az üres rubrikákat, a meg nem valósult eseményeket. A naptárakba egyelőre nem kerül be a nyaralás, olyan pirosbetűs ünnepekre vágyakozunk, mint találkozni a szülőkkel, társasozni a tesókkal, beülni egy étterembe, elmenni egy előadásra. Persze, ez még nem a világvége, sokakkal megesik. Az ilyesfajta közösségi jövőtlenség sem új a nap alatt, még ha az elmúlt több mint fél évszázadban nem is történt meg velünk. De azért tud fájni, betegíteni, rémiszteni. És nem lesz könnyű újra hinni a teleírt naptárakban. Ennek a hitnek a visszatérését kívánom 2021-re, hogy visszavehessük magunkra a megszokott életünket, mint egy régi tavaszi kabátot, rácsodálkozva, hogy milyen szép és mennyire jól áll nekünk. És hogy ezt a súlyosat, amit addig is viselünk, ki tudjuk bélelni reménnyel. SZÁM KATI • BEKÖSZÖNTŐ ÜRGE-VORSATZ DIÁNA

Next