Kereskedelmi Szemle, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
hatállyal előírták a gabona és a lisztneműek maximált árát, majd később más mezőgazdasági és ipari közszükségleti cikk maximált árát is. A háború elhúzódása miatt a gazdasági helyzet egyre romlott, emiatt 1917 szeptemberében a 3678/ 1917. M. E. sz. rendelettel helyi árvizsgáló bizottságokat állítottak fel, s az árellenőrzés országos szerveként létrehozták az Országos Központi Árvizsgáló Bizottságot (OKÁB). A bizottság kezdetben csak hatósági szempontból „aggálytalanénak tekinthető, tájékoztató árakat állapított meg, a maximált árak megállapítása a kormányra tartozott. 1918-tól azonban ez utóbbi feladat is az OKÁB-ra szállt. Az árellenőrzéshez büntetőjogi szankciók is kapcsolódtak. Az 1918-as és 1919-es forradalmak, majd az ellenforradalom miatt az árszabályozásnak a háborús viszonyok között kialakult rendszere egészen 1929-ig, a pénzérték stabilizációjáig fennmaradt. A 30-as évek elején úgy tűnt, hogy a pénzérték stabilizációját, a politikai konszolidációt követően gazdasági fellendülésre is számítani lehet. A 30-as évek első felében azonban a gazdasági világválság újabb megrázkódtatást jelentett az ország számára. A háborús konjunktúra megszűnése, a háborúban vesztes európai államok súlyos gazdasági nehézségei Európán kívül is éreztették hatásukat, s olyan légkör alakult ki a gazdasági életben, amelyben elkerülhetetlen volt a „laissez-faire” elvének, a szabad verseny egyedül üdvözítő voltába vetett hitnek a feladása. Az állam gazdasági szerepének fokozódása az árellenőrzés, a vámok, tilalmak, szubvenciók elterjedéséhez vezetett. Hazánkban az átalakulásba történő beavatkozást ebben az időszakban szociális szempontokkal indokolták. A mezőgazdaságból élő lakosság — amúgy is alacsony — életszínvonalának további romlását a mezőgazdasági termékek világméretű, nagyarányú árcsökkenése idején pl. a gabonajegy (baletta) rendszer bevezetésével igyekeztek mérsékelni. Felújították az árak alakulásába történő — egyelőre közvetett—állami beavatkozást is. 1933- ban felállították az Árelemző Bizottságot, amelynek feladata az áralakító tényezők elemzése, az áralakulás gazdasági helyességének ellenőrzése s árkérdésekben szakértői vélemények nyújtása volt. A bizottságnak beavatkozási joga nem volt, elemzésen és véleményadáson kívül bizonyos egyeztető funkciókat látott el. A termelők és kereskedők szervezetei maguk is arra törekedtek, hogy különböző intézkedésekkel, egyezményekkel biztosítsák az árak stabilitását, a nyugodt, hullámzásmentes áralakulást. Egyes gyárak a nagykereskedőkkel egyezményben rögzítették termékeik árait, s csak azokat a kereskedőket szolgálták ki, akik csatlakoztak az egyezményhez (pl. az Angol—Magyar Cérnagyár által szervezett „cérnaegyezmény” 1935-ben). Elterjedt az ún. márkacikkek rendszere, amelynek lényege az volt, hogy a termékek egységes áron kerültek forgalomba, s ezeknek az áraknak a be nem tartását a tisztességtelen versenyt tiltó törvény alapján a bírói gyakorlat büntette. Hasonló célokat szolgált az ún. szabottármozgalom, amelynek keretében a kereskedők megállapodtak abban, hogy árujukat alku nélkül, meghatározott áron adják el. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara mellett választott bíróság működött, amely egy év alatt több mint 100 tisztességtelen verseny miatti pert bonyolított le. A kamarai zsűri a nála tett panaszok egy részét egyezséggel végződő tárgyalások útján intézte el, s létrehozták a Szabottár Szervezet szabályzatát stb. A szabott (tehát alku nélkül érvényesítendő) üzleti árak rendszerének megvalósítására felmerült az állami beavatkozás is, ezt azonban elvetették. Célszerűbbnek bizonyult a kérdés — mai fogalmaink szerint — érdekegyeztetés útján történő megoldása. Az állami beavatkozás ekkor még megmaradt az Árelemző Bizottság működésének keretei között. Az állami árellenőrzés fokozására hazánkban 1938-ban, a háborús beruházási program kapcsán került sor. Ekkorra már számos európai országban kialakultak hasonló megoldások. Németországban 1934-ben állítottak fel árellenőrző kormánybiztosságot, s 1963-ban árrögzítő rendeletet bocsátottak ki. Svájcban 1933-ban szervezték meg a szövetségi árellenőrző hivatalt, 1936-ban pedig képviseleti alapon működő árellenőrző bizottságokat hoztak létre. Olaszországban 1935—36-ban vezettek be központi árellenőrzést, Franciaországban 1933— 35 között megyei árvizsgálók működtek, 1936-ban hozták létre a Nemzeti Árellenőrző Bizottságot, 1937-ben árrögzítő rendeletet bocsátottak ki. Az 1938. évi ún. „győri program” költségeit vagyonadó formájában kivetett beruházási hozzájárulással, valamint külföldi kölcsönökkel kívánták biztosítani. A program a kereslet általános fokozódásához vezetett, ami természetszerűen hatással volt az árak alakulására is. Emellett gondokat okozott a nemzetközi piacnak a háborús cselekmények miatti zavara, a nyersanyagbeszerzés nehézsége is. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem volt lehetőség megfelelő kalkulációs munkán alapuló árak bevezetésére, s ehhez megfelelő apparátus sem állt rendelkezésre. Ezért a 8300/1939. M. E. sz. rendelettel az árakat az 1939. augusztus 26-ai szinten rögzítették. Ez annyit jelentett, hogy a lehetőségekhez képest minden árucikk árát — az 1939. augusztus 26-ai helyzetnek megfelelően —jegyzékbe vették, s ezt az adott árucikk legmagasabb áraként vették alapul. Ezzel kívánták a (viszonylag) szabad gazdasági viszonyokon alapuló árakat mint információs bázist megteremteni az árrendszer, és ezzel együtt a jövedelemelosztás központi irányításához. (Egyébként ezeket az árakat jól fel lehetett használni az 1946-os stabilizáció során.) Az árak és a jövedelemelosztás központi rendszerének megteremtéséhez az árakat egységesíteni kellett, majd ennek alapján ki kellett dolgozni az árak vezérlésének rendszerét. A mezőgazdasági és élelmiszeripari árak esetében a hatósági árjegyzékbe foglalt árakat — a helyi viszonyok figyelembevételével — központilag számították ki. Az ország terül