Kereskedelmi Szemle, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
teszi a káros hatások kivédését. Vagyis segít abban, hogy a döntések optimálisak legyenek. A szakszervezetek pl. azt képviselték a vitában, hogy ha a következő években szükséges az áldozatvállalás, akkor az egyformán terhelje a három „jövedelemtulajdonost”: a vállalatokat, a költségvetést és a lakosságot. Tehát ne csupán a lakosság vállára háruljon a kilábalás minden „költsége” és konzekvenciája, hanem legalább olyan mértékben a vállalatokra és a költségvetésre is. (Sokan talán nem tudják, hogy a kormány már eddig is számos intézkedést tett a takarékosabb állami gazdálkodás érdekében.) A szakszervezetek azonban úgy vélték: az életszínvonalat, a lakosságot terhelő elkerülhetetlen áldozatvállalás egyben hozzájárulás a dolgozók — mint jövedelemtulajdonosok — részéről a stabilizáció és a kibontakozás programjának megvalósításához, saját érdekükben is, mert ez a feltétele a rosszabbodás elkerülésének, az életszínvonal későbbi emelésének, az általános jólét megteremtésének. A szakszervezetek mindamellett érdekképviseleti álláspontjuk sikereként tartják számon, hogy ebben a nehéz átalakulási folyamatban elérték: a bérreform ne a távoli jövő célkitűzése legyen, hanem már 1987-ben megkezdjék az előkészítését. Ebben a munkában a szakszervezetek is részt vesznek. A jelenleginél lényegesebben ösztönzőbb, valóban teljesítményelvű, a tudást sokkal jobban elismerő bérpolitikára van szükség. A szakszervezetek is azon az állásponton vannak, hogy azt kell elérni: ne legyen külön bérszabályozás, hanem a bérköltség ugyanolyan jellegű legyen a vállalat számára, mint bármely más termelési tényező költsége. Ugyancsak sikernek tekintik a szakszervezetek, hogy a kormány is a családi pótlék és a nyugdíjak reálértékének megőrzésére törekszik. Megemlítem, hogy a szakszervezetek több — a fentieknél kisebb jelentőségű, de egyes rétegek közérzete szempontjából jelentős—javaslatát a továbbiakban megjelenő rendelkezések tartalmazzák. (Ilyen pl. a nagycsaládosok adókedvezménye.) A nyíltság és a demokratizmus egymást feltételező fogalmak. A nyíltsághoz tartozik — mint említettem — annak elismerése, hogy ilyen nehéz helyzetben nem lehetséges minden érdeket érvényesíteni, még a reálisak nagy részét sem. (Egyébként mindig, jobb gazdasági helyzetben is így van, legfeljebb az érvényesíthető érdekek arányában van különbség.) A közvéleménynek tudnia kell, hogy a jogos munkavállalói érdekeket elismerik az állami partnerek, de a körülmények miatt csak szűk körben, illetve csak részben tudnak azoknak eleget tenni. A nyíltság, a demokrácia erősítése is segíti a kormányprogram megvalósítását. Az 1987 szeptemberi szakszervezeti „nagyaktíván” hangzott el: „Ezt a programot nem szeretni kell, hanem csinálni!”, vagyis cselekedni kell annak szellemében. Gazdaságunkat csak lépésről lépésre tudjuk stabilizálni, helyzetünket javítani. Tehát a nyíltság és a demokratizmus elsősorban a cselekvést ösztönözze, segítse, és ezt szolgálják a viták is. Az öncélú vitákra nincs időnk! Mindenekelőtt meg kell valósítani azt, amiben a parlament már döntött. A szakszervezetek véleménye erről: lehet, hogy a kormányprogram nem csalhatatlan, a legjobb megoldás mégis az, hogy egységesen cselekedve tegyünk meg mindent megvalósításáért. Semmire sem megyünk, ha — cselekvés helyett is — csak vitatkozunk és szétforgácsoljuk az erőnket. Ugyanakkor folyamatosan figyelemmel kell kísérni a végrehajtás tapasztalatait, elemezni az intézkedések gazdasági-társadalmi hatásait. A képviselőházban is elhangzott, hogy pl. az adótörvényekre egy év múlva vissza kell térni, miként válnak be. Ez a kritikai megközelítés, a hatások folyamatos elemzése, az esetleg szükséges korrigálás a további fejlődés záloga, a hibás döntések elkerülésének feltétele. Ilyen értelemben természetesen a további vitának is helye van. Az előbbiekből is kitűnik, hogy az eredményesebb szakszervezeti érdekvédelmet csak a gazdaságban elérendő jelentős fordulat alapozhatja meg. Csak ezen a talajon lehet kielégíteni mind a szakmai, mind az egyéni érdekeket. Csakis ezen keresztül lehet a dolgozókat érdekeltté tenni a minőségileg kifogástalan munkában, hogy minden tekintetben megfeleljenek az adott munkahely követelményeinek. Foglalkoztatáspolitika Kétségtelen, hogy a reform következetes végigvitele gazdaság- és társadalompolitikai feszültségeket is okozhat, ha nem tudunk megfelelően kezelni bizonyos folyamatokat. Ezek közül talán az egyik legtöbb vitát és várható feszültséget kiváltó kérdés a foglalkoztatáspolitika. A szakszervezetek régi (és mai) álláspontja az, hogy a teljes foglalkoztatás elvét nem szabad feladni, mert az vívmánya és egyik jellemzője a szocialista társadalmi rendnek. Munkanélküliséget előirányozni — a népgazdasági tervben — elfogadhatatlan. Azt viszont helyeseljük, hogy a teljes foglalkoztatás párosuljon a jövedelmező, hatékony foglalkoztatással. Ne foglalkoztassunk embereket olyan munkakörökben, amelyekre tulajdonképpen nincs szükség. A szelektív iparfejlesztés, az állami támogatások megszüntetése, a bértömeg-gazdálkodás és más tényezők racionálisabb létszámgazdálkodásra fogják szorítani a vállalatokat. A felszabaduló munkaerőről, a munkahelyüktől megválni kényszerülő emberekről gondoskodni kell. A gondoskodásnak — mint ismeretes — több irányúnak kell lennie: új munkahelyek teremtése, átképzési lehetőség biztosítása, az emberek átirányítása oda, ahol szükség van rájuk, anyagi támogatás rendszere stb. Előreláthatóan több tízezer munkavállaló kényszerül majd arra, hogy új munkahely után nézzen. Ez azonban mégsem azonosítható a tőkés típusú