Keresztény Élet, 1994 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1994-01-09 / 1. szám

2. oldal A katolikus világ híveiből A SZENTATYA UTAZÁSAI II. János Pál pápa 1994 tavaszán főpásztori látogatásra Liba­nonba utazik, egy későbbi időpontra pedig szentföldi utazást ter­vez, melynek során végiglátogatja majd a kereszténység szent helyeit. Amint a pápa a római kúria 1993. évi tevékenységének áttekintése alkalmával megjegyezte, a tizenhat év óta tartó há­borútól tönkretett Libanonban nemcsak a különböző keleti egy­házak katolikusaival, hanem az ortodoxokkal és az iszlám kép­viselőivel is találkozni kíván. A pápa ez alkalommal is hangsú­lyozta együttérző érdeklődését a közel-keleti régióban több ol­dalról is jelentkező béketörekvések sikerét illetően. MANIPULÁLT PÁPAVÁLASZTÁS? A korábbi katonai titkosszolgálattól eredő adatokat közöl a Giulio Andreotti - egykori miniszterelnök - kiadásában megjele­nő Harminc Nap című katolikus f­olyóirat arról, hogy manipulál­­hatta-e az 1963. évi pápaválasztást az olasz titkosszolgálat. Ezek szerint megbízott ügynökök kémkedtek annak idején az örmény származású Gregorio Pietro Agagianian bíboros után, aki a ténylegesen megválasztott C. B. Montini milánói érsekkel szemben a pápaságra esélyesek - a „pápabiték” - közé számított. A titkosszolgálat emberei aztán azzal vádolták Agagianian nő­vérét - teljesen alaptalanul -, hogy a KGB ügynöke, és innen ered a bíboros állítólagos oroszbarátsága. Agagianian, a Hitterjesztési Kongregáció prefektusa, már a XXIII. János pápa megválasztásával végződő 1958. évi konklá­­vé egyik „favoritja” volt. Amikor a zsinat pápájának halála után Agagianian neve ismét az esélyesek között bukkant fel, bi­zonyos körök félni kezdtek a Szovjetunió lehetséges befolyásá­tól a konklávéban - írja a Harminc Nap. Az említett „körök” a titkosszolgálatot használták fel, hogy Agagianiant, vagy a test­vérét dehonesztáló híreszteléseket terjesszenek. A bíboros nővé­re, Elisabet Papik, akárcsak maga Agagianian, a San Nicolo da Tolentino utcai örmény kollégiumban lakott. A titkosszolgálat emberei kifigyelték, hogy 1963. június 10-én a római szovjet nagykövetség első titkára - ugyancsak egy örmény­­ látogatást tett a hölgynél. A szovjet diplomatát azzal gyanúsították, hogy az Olaszországban működő orosz hírszerzés ügynöke - írja a nyil­vánosságra hozott 25 oldalas dokumentum. A titkár egy óra múlva elhagyta a házat, egy közeli telefonfülkéből beszélt vala­kivel, majd a Via Veneto irányába elhajtott. Ezekből a vérsze­gény adatokból konstruálta a titkosszolgálat ügynöke a cinkos­ság vádját a bíboros nővére ellen. Az összeállított jelentést azonnal a Vatikánba juttatták: az irat kézről kézre járt a bíborosok között. Közben a nővért sem­mivel sem vádolták meg, írja az újság. „Követsége egyik alkal­mazottjának udvariassági látogatását fogadta, aki - akárcsak ő maga - örmény származású, és akihez valamilyen ügyben for­dult, mivel folyamatosan szovjet állampolgár volt.”­­ A konklá­véban, mint tudjuk, Montini bíborost választották pápává, aki a VI. Pál nevet vette fel. Agagianian bíboros 1971 -ben halt meg. Az egyház társadalmi tanítása Mi a szabadság? Amikor azt állítjuk, hogy az ember Isten képmásaként szabadon valósítja meg önmagát, bontakoztatja ki képessé­geit, alkot­ja meg a társadalmi-gazdasági rendszert, mindig szem előtt kell tartanunk az ember erkölcsi kettősségét, vagyis azt, hogy a jó mellett a rossz is befészkelte magát a szívébe. Természetünk része. Mindnyájan viseljük az erede­ti bűn terhét. A bűn tetten érhető szándékainkban, cseleke­deteinkben, sőt jelen van műveinkben, alkotásainkban, magában a társadalomban is. Az ember eredendően rosszra hajló. Már csak ezért sem fogadhatjuk el a marxi felfogást, amely szerint az ember valójában jó és csak az adott társa­dalmi viszonyok miatt válik rosszá. Ha ezeket megváltoz­tatjuk, mintegy magától megnemesül és közösségi, másokat tisztelő emberré válik. Egyébként századunk keserű tapasz­talatai is igazolják ennek az optimizmusnak tarthatatlansá­gát. De ugyanúgy el kell utasítanunk a liberalizmus néhány irányzatát is, amely szintén nem hajlandó tudomásul venni az emberben lakó rosszat és úgy véli, az ember vágyai, kí­vánságai egyformán megvalósíthatók, kiélhetők. A keresztény felfogás szerint a megromlott emberi ter­mészet ellenére megőriztük lényünk legmélyén azokat az erkölcsi követelményeket, normákat, melyeket Isten azért ültetett el bennünk, hogy eligazítsanak mind a magán-, mind a közösségi életben. A mi dolgunk, hogy a termé­szetünkben elrejtett törvényt felismerjük és cselekedetein­ket ehhez szabjuk. A szabadság keresztény értelmezésben az a képesség, hogy felismerhetjük a jót, az erkölcsileg helye­set és képesek vagyunk aszerint cselekedni. Szabadságunk nagy kincs, azzal felelősen élni egyedül méltó az emberhez. Primitív, gyermekded dolog megreked­ni azon a szinten, ahol a szabadság jegyében pusztán a kö­töttségektől akarunk szabadok lenni. A „felnőtt ember” szabadsága: szabadon dönteni a jó mellett, szabadnak lenni a jóra. G.J. KERESZTÉNY ÉLET Vajon elmélyült-e azóta katolikus közösségeink lelki élete? Gyarapo­­dott-e a szentgyónások, szentáldozá­sok, az egyházi házasságkötések szá­ma? Az elsőáldozók, bérmálkozók száma? Többen vagyunk-e vasárna­ponként a szentmisén? Tudatosabb-e, átéltebb-e részvételünk a szertartá­sokon? Felemelően, áhítatot sugár­zóan végzett-e a liturgia, érthetően olvassák-e fel számunkra a szent ol­vasmányokat, jól eligazító prédiká­ciókat hallunk-e, szépen, egyöntetű­en szólnak-e a szenténekek? A templom és környéke Az ülnapi és feltámadási körme­neteken résztvevők száma szemmel láthatóan emelkedett mindenütt. Vajon ez minek köszönhető? S a nagy feladat: az ifjúság hitre nevelése? Vajon a katolikus csalá­dokban folyik-e „családi” hitre ne­velés, elsősorban a szülők példája nyomán? Az 1980-as években ki­bontakozott plébániai hitoktatás szép eredményeket lehetővé tevő ke­reteit, formáit megtartottuk-e vagy felszámoltuk? Az iskolai hitoktatás beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Túl az is­kolai hittanórák elhelyezésével kap­csolatos vitákon, a meglévő helyzet­ben elmélyült-e, s sziárdult-e isko­lai hittanra járó gyermekeink hite, katolikus öntudata? Hogyan alakult a hittanra jelentkezők első időkbeli rohama után a hittanra járó tanulók száma? Az iskolai hittanórákon való­ban hitre nevelés folyik, nem pedig valamiféle profán „vallás-ismerte­tés”? Papi és világi hitoktatóink hit­oktatási felkészültsége, hozzáértése fejlődött-e? A hittanra járó tanulók termé­szetesen mind ott vannak a vasárnapi diákmisén. S ma már nincs probléma ezzel sem: szívesen jönnek, aránylag nagy számban, fiúk-lányok egyaránt, ministrálni. Van-e elmozdulás a korábbi álla­pothoz képest: az elmúlt évtizedek­ben a legtöbb hittanra járó gyerek al­sótagozatos volt; kevesebben jöttek a felsőtagozatról, a 14-18 évesek pedig alig-alig. Most vajon mi a helyzet? Az egyházközség Vajon sikerült-e, sikerül-e - az új körülmények között - katolikus hi­tünket kedvessé, szimpatikussá, vonzóvá tenni papjainknak, hitok­tatóinknak, s nekünk, szülőknek, nagyszülőknek az ifjúság előtt? A vallástól elidegenedettek előtt? A vallást csak ellenfeleinktől ismerők előtt? Erősödnek-e egyházközségeink, elsősorban lelkiségi-közösségi éle­tükben, azután szervezetükben, anyagi tekintetekben? Beváltották-e a reményeket új körülményeink kö­zött az egyházközségi képviselő­­testületek? Részt vesznek-e az or­szágos karitatív akciókban, de fordí­tanak-e ugyanilyen gondot a helyi rá­­­szorultak nem látványos, diszkrét megsegítésére? Sok új katolikus egyesület kelet­kezett az elmúlt években. Vajon ezek a kezdeti lelkesedés után megerősöd­tek-e, vagy már lelanyhult a nagy fel­buzdulás? Tudjuk-e életszerű, a ka­tolikus hitet növelő tartalommal megtölteni ezek életét, vagy már csak a formák, keretek élnek? S vajon ho­gyan alakult az ezekben az években létesült katolikus iskolák, s a „val­lásos osztályok” élete? Vajon mi in­dítja a szülőket arra, hogy - ha lehe­tőségük van erre - igen iskolába íras­sák gyermeküket? Talán a divat: „most ez lesz jó neki”? Vagy ez a ci­nikus felfogás: „ártani nem árt a val­lásos nevelés”? Vagy a hirdetésekben ígért különleges nyelvoktatás, nyu­gati felszerelésű és módszerű számí­tástechnikai képzés? Vagy pedig va­lóban az, hogy ezekben az iskolákban alapos vallásos nevelést kap a gye­rek, s ezáltal nagyobb a remény, hogy hívő katolikus felnőtt emberré válik? De mit tegyen a szülő akkor, ha a katolikus iskolába csupán a jeles és kitűnő rendűeket veszik fel, nyil­ván abból a meggondolásból, hogy a közepes tanulónak - bármennyire is vallásos családól jön, komoly hitbeli alapokkal­­ jó az önkormányzati is­kola is? S egyáltalán: nem estünk-e a múlt hibájába, nem csupán a magas értel­miséggel foglalkozunk? A vallásos emberek nagy tömegei ugyanis az ér­telmiség középső rétegéből, az értel­miség peremén élőkből, valamint a nem-értelmiségiek hatalmas táborá­ból kerülnek ki. Foglalkoztunk-e az elmúlt években ugyanilyen nagy erő­feszítéssel az „egyszerűbb embe­rek” tömegeivel? Vajon szól-e ka­tolikus újság éppen e rétegekhez? (Úgy tűnik, a gombamód meggyara­podott katolikus sajtótermékek zö­me a felső értelmiséghez szól.) S ép­pen az „egyszerűbb emberek” soka­ságával foglalkozó papok, hitokta­tók, egyházközségek megkaptak-e minden segítséget a különféle illeté­kesektől? Sorolhatnánk még tovább a kérdé­seket... A jövő Kétségtelen, hogy magyar katoli­kus egyházunkat, annak minden tag­ját váratlanul érte a rendszerváltozás hozta vallásszabadság hirtelen lehe­tősége. Kezdetben emiatt sok volt a kapkodás, a bizonytalankodás egy­házi életünk mindegyik szint­jén. Ma­gyar egyházunk lelkipásztori prog­ramja, az újraevangelizálás terve - sajnos - még mindig várat magára, pedig az idő gyorsan múlik. Az is kétségtelen, hogy az elmúlt fél évtizedben sokunkban nosztal­giahajlamok dolgoztak, revansszán­­dékok éltek, hogy az 1945 előtti ma­gyar egyház életét - egy az egyben - építsük újjá, onnan folytassuk to­vább. Pedig a Gondviselés éppen az el­múlt - 1988-1993 közötti - fél évti­zedben hatalmas lehetőséget adott magyar katolikus egyházunknak. Sa­játos, de így van: az elmúlt kommu­nista uralom, Rákosi és Kádár esz­köz volt az Isten kezében többek kö­zött arra is, hogy megtisztítsa a ma­gyar egyházat a múlt hordalékaitól, megoldotta a földbirtokkérdést, megszűnt a feudális egyház, a neoba­rokk egyház kísértése és sok más múl­tbahúzó tényező. A magyar kato­likus egyház - a püspökök, papok, hí­vek - előtt itt állt, itt áll a feladat, hogy kialakítsuk az ezredfordulót követő évszázad magyar katolikus egyházát. Ne legyünk türelmetlenek! - hall­juk az intelmet, így van. De elkés­nünk sem szabad. Ezután már nem csupán az elmúlt negyven évet okol­hatjuk, hanem - e sorsdöntő jelen időszak késlekedései, mulasztásai miatt - magunkat is. Mészáros István Óév, újév 1993/1994 fordulóján - sokféle ok magyarázza ezt - érdemes visszatekinteni nemcsak 199­3-ra, hanem az elmúlt 4-5 esztendőre is. 1989-ben oldódni kezdtek a magyar katolikus egyházra rakott bilincsek,majd 1990 tavaszán lehullottak. Vajon-ha mi,egyszerű hívek, körülnézünk egyházi közösségeinkben - mit látunk, milyen jelentős változások következtek be ezalatt? A jelenések egyházi vizsgálata Az állítólag már hosszabb ideje tartó, a szlovéniai Medjugorje-mozgalom és a karizmatikus közösség­megújítási mozgalom köreiből jelentett Mária-jelené­­sekkel kapcsolatban nyilatkozott Alojzi Sustar laibachi érsek. Az utóbbi időben megszaporodott bejelentések bi­zonyos Mária- és egyéb jelenésekről, indokolta az érsek intézkedését, amellyel életre hívott egy „természetfeletti jelenségeket kivizsgáló bizottságot”; a bizottságnak azonnal meg kell kezdenie a rábízott munkát. A neves szlovén teológusokból álló bizottság feladata az, hogy „azon személyekkel létesített személyes vagy írásos kap­csolat révén, akik magukat üzenetek címzettjeinek vagy jelenések látnokainak tartják, kutassák fel e jelenségek természetét, és vizsgálják felül azok tartalmának össz­hangját az egyházi tanítással" - írja Sustar érsek a bi­zottság felállítását elrendelő dekrétumában. Az események hátterében fontos szerepet töltenek be az állítólagos kuresceki és dravljei jelenések. A kures­­ceki Béke királynője templom a szlovéniai Medjugorje­­zarándokok egyik gyülekezőhelye. A templom már a má­sodik világháború előtt zarándoklatok célpontja volt, 1944-ben a német megszállók lerombolták, és csak 1990-ben lehetett újra felépíteni. A zarándoklatok új­bóli felélesztését a kommunisták uralma idején eltiltot­ták. A kuresceki templom újjáépítésének kezdeményezője az állítólagos látnokok egyike, akire most az új bizottság figyelme irányul. Amint a ljubljanai ordinariátus kö­zölte, egy rendkívül buzgó férfi hívóról van szó, akit már korábban diakónussá szenteltek. A férfi előéletét nem­mindennapi megtérése veszi figyelemre méltóvá: fiatal éveiben ugyanis rendőr volt, és lelkes kommunista, még papok kínzásában is részt vett. Első állítólagos jelenése megtérése után történt Medj­ugorj­ében. Ez alkalom­mal a Szűzanya „Szlovéniában lévő templomuk" felújí­tását bízta rá, amit ő a kuresceki templom újjáépítésére vonatkozó megbízásként értelmezett. Az újra felszentelt templom azóta is a szlovén Medjugorje-zarándokok ta­lálkozási helye, továbbá a katolikus karizmatikusoké, akik a karibi térség országaiban működő gyógyító pappal, P. Emilio Tardiffal állnak szoros lelki kapcsolatban. A dravljei jelenések ugyancsak kapcsolatban állnak a Medjugorje-mozgalommal. Az állítólagos jelenések­kel kapcsolatos híreket a medjugorjei zarándokok lap­ja, ,A béke királynőjének hangja” hozta nyilvánosság­ra Abban olvasható, hogy az Istenanya Dravljében ,Ana látnoknőnek" nyilatkozott meg. Szlovénia mindeddig legismertebb „csodahelye”, Zu­­panje-njive, az újabb természetfeletti jelenségekhez ké­pest erősen háttérbe szorult. A zupanje-njive­i kápolná­ban állítólag egyszer megmozdult egy Mária-szobor. A helybeliek azt állítják, hogy a szobor mozgása azóta is folytatódik A laibachi érseki egyházmegye természetfölötti jele­néseket felülvizsgáló bizottságát az ordinariátus közle­ménye szerint egy laibachi teológiai professzor, dr. France Orazen prelátus irányítja; munkájában még egy apát és egy dogmatikaprofesszor vesz részt. 1994. január 9.

Next