Keresztény Élet, 1994 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1994-01-09 / 1. szám
2. oldal A katolikus világ híveiből A SZENTATYA UTAZÁSAI II. János Pál pápa 1994 tavaszán főpásztori látogatásra Libanonba utazik, egy későbbi időpontra pedig szentföldi utazást tervez, melynek során végiglátogatja majd a kereszténység szent helyeit. Amint a pápa a római kúria 1993. évi tevékenységének áttekintése alkalmával megjegyezte, a tizenhat év óta tartó háborútól tönkretett Libanonban nemcsak a különböző keleti egyházak katolikusaival, hanem az ortodoxokkal és az iszlám képviselőivel is találkozni kíván. A pápa ez alkalommal is hangsúlyozta együttérző érdeklődését a közel-keleti régióban több oldalról is jelentkező béketörekvések sikerét illetően. MANIPULÁLT PÁPAVÁLASZTÁS? A korábbi katonai titkosszolgálattól eredő adatokat közöl a Giulio Andreotti - egykori miniszterelnök - kiadásában megjelenő Harminc Nap című katolikus folyóirat arról, hogy manipulálhatta-e az 1963. évi pápaválasztást az olasz titkosszolgálat. Ezek szerint megbízott ügynökök kémkedtek annak idején az örmény származású Gregorio Pietro Agagianian bíboros után, aki a ténylegesen megválasztott C. B. Montini milánói érsekkel szemben a pápaságra esélyesek - a „pápabiték” - közé számított. A titkosszolgálat emberei aztán azzal vádolták Agagianian nővérét - teljesen alaptalanul -, hogy a KGB ügynöke, és innen ered a bíboros állítólagos oroszbarátsága. Agagianian, a Hitterjesztési Kongregáció prefektusa, már a XXIII. János pápa megválasztásával végződő 1958. évi konklávé egyik „favoritja” volt. Amikor a zsinat pápájának halála után Agagianian neve ismét az esélyesek között bukkant fel, bizonyos körök félni kezdtek a Szovjetunió lehetséges befolyásától a konklávéban - írja a Harminc Nap. Az említett „körök” a titkosszolgálatot használták fel, hogy Agagianiant, vagy a testvérét dehonesztáló híreszteléseket terjesszenek. A bíboros nővére, Elisabet Papik, akárcsak maga Agagianian, a San Nicolo da Tolentino utcai örmény kollégiumban lakott. A titkosszolgálat emberei kifigyelték, hogy 1963. június 10-én a római szovjet nagykövetség első titkára - ugyancsak egy örmény látogatást tett a hölgynél. A szovjet diplomatát azzal gyanúsították, hogy az Olaszországban működő orosz hírszerzés ügynöke - írja a nyilvánosságra hozott 25 oldalas dokumentum. A titkár egy óra múlva elhagyta a házat, egy közeli telefonfülkéből beszélt valakivel, majd a Via Veneto irányába elhajtott. Ezekből a vérszegény adatokból konstruálta a titkosszolgálat ügynöke a cinkosság vádját a bíboros nővére ellen. Az összeállított jelentést azonnal a Vatikánba juttatták: az irat kézről kézre járt a bíborosok között. Közben a nővért semmivel sem vádolták meg, írja az újság. „Követsége egyik alkalmazottjának udvariassági látogatását fogadta, aki - akárcsak ő maga - örmény származású, és akihez valamilyen ügyben fordult, mivel folyamatosan szovjet állampolgár volt.” A konklávéban, mint tudjuk, Montini bíborost választották pápává, aki a VI. Pál nevet vette fel. Agagianian bíboros 1971 -ben halt meg. Az egyház társadalmi tanítása Mi a szabadság? Amikor azt állítjuk, hogy az ember Isten képmásaként szabadon valósítja meg önmagát, bontakoztatja ki képességeit, alkotja meg a társadalmi-gazdasági rendszert, mindig szem előtt kell tartanunk az ember erkölcsi kettősségét, vagyis azt, hogy a jó mellett a rossz is befészkelte magát a szívébe. Természetünk része. Mindnyájan viseljük az eredeti bűn terhét. A bűn tetten érhető szándékainkban, cselekedeteinkben, sőt jelen van műveinkben, alkotásainkban, magában a társadalomban is. Az ember eredendően rosszra hajló. Már csak ezért sem fogadhatjuk el a marxi felfogást, amely szerint az ember valójában jó és csak az adott társadalmi viszonyok miatt válik rosszá. Ha ezeket megváltoztatjuk, mintegy magától megnemesül és közösségi, másokat tisztelő emberré válik. Egyébként századunk keserű tapasztalatai is igazolják ennek az optimizmusnak tarthatatlanságát. De ugyanúgy el kell utasítanunk a liberalizmus néhány irányzatát is, amely szintén nem hajlandó tudomásul venni az emberben lakó rosszat és úgy véli, az ember vágyai, kívánságai egyformán megvalósíthatók, kiélhetők. A keresztény felfogás szerint a megromlott emberi természet ellenére megőriztük lényünk legmélyén azokat az erkölcsi követelményeket, normákat, melyeket Isten azért ültetett el bennünk, hogy eligazítsanak mind a magán-, mind a közösségi életben. A mi dolgunk, hogy a természetünkben elrejtett törvényt felismerjük és cselekedeteinket ehhez szabjuk. A szabadság keresztény értelmezésben az a képesség, hogy felismerhetjük a jót, az erkölcsileg helyeset és képesek vagyunk aszerint cselekedni. Szabadságunk nagy kincs, azzal felelősen élni egyedül méltó az emberhez. Primitív, gyermekded dolog megrekedni azon a szinten, ahol a szabadság jegyében pusztán a kötöttségektől akarunk szabadok lenni. A „felnőtt ember” szabadsága: szabadon dönteni a jó mellett, szabadnak lenni a jóra. G.J. KERESZTÉNY ÉLET Vajon elmélyült-e azóta katolikus közösségeink lelki élete? Gyarapodott-e a szentgyónások, szentáldozások, az egyházi házasságkötések száma? Az elsőáldozók, bérmálkozók száma? Többen vagyunk-e vasárnaponként a szentmisén? Tudatosabb-e, átéltebb-e részvételünk a szertartásokon? Felemelően, áhítatot sugárzóan végzett-e a liturgia, érthetően olvassák-e fel számunkra a szent olvasmányokat, jól eligazító prédikációkat hallunk-e, szépen, egyöntetűen szólnak-e a szenténekek? A templom és környéke Az ülnapi és feltámadási körmeneteken résztvevők száma szemmel láthatóan emelkedett mindenütt. Vajon ez minek köszönhető? S a nagy feladat: az ifjúság hitre nevelése? Vajon a katolikus családokban folyik-e „családi” hitre nevelés, elsősorban a szülők példája nyomán? Az 1980-as években kibontakozott plébániai hitoktatás szép eredményeket lehetővé tevő kereteit, formáit megtartottuk-e vagy felszámoltuk? Az iskolai hitoktatás beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Túl az iskolai hittanórák elhelyezésével kapcsolatos vitákon, a meglévő helyzetben elmélyült-e, s sziárdult-e iskolai hittanra járó gyermekeink hite, katolikus öntudata? Hogyan alakult a hittanra jelentkezők első időkbeli rohama után a hittanra járó tanulók száma? Az iskolai hittanórákon valóban hitre nevelés folyik, nem pedig valamiféle profán „vallás-ismertetés”? Papi és világi hitoktatóink hitoktatási felkészültsége, hozzáértése fejlődött-e? A hittanra járó tanulók természetesen mind ott vannak a vasárnapi diákmisén. S ma már nincs probléma ezzel sem: szívesen jönnek, aránylag nagy számban, fiúk-lányok egyaránt, ministrálni. Van-e elmozdulás a korábbi állapothoz képest: az elmúlt évtizedekben a legtöbb hittanra járó gyerek alsótagozatos volt; kevesebben jöttek a felsőtagozatról, a 14-18 évesek pedig alig-alig. Most vajon mi a helyzet? Az egyházközség Vajon sikerült-e, sikerül-e - az új körülmények között - katolikus hitünket kedvessé, szimpatikussá, vonzóvá tenni papjainknak, hitoktatóinknak, s nekünk, szülőknek, nagyszülőknek az ifjúság előtt? A vallástól elidegenedettek előtt? A vallást csak ellenfeleinktől ismerők előtt? Erősödnek-e egyházközségeink, elsősorban lelkiségi-közösségi életükben, azután szervezetükben, anyagi tekintetekben? Beváltották-e a reményeket új körülményeink között az egyházközségi képviselőtestületek? Részt vesznek-e az országos karitatív akciókban, de fordítanak-e ugyanilyen gondot a helyi rászorultak nem látványos, diszkrét megsegítésére? Sok új katolikus egyesület keletkezett az elmúlt években. Vajon ezek a kezdeti lelkesedés után megerősödtek-e, vagy már lelanyhult a nagy felbuzdulás? Tudjuk-e életszerű, a katolikus hitet növelő tartalommal megtölteni ezek életét, vagy már csak a formák, keretek élnek? S vajon hogyan alakult az ezekben az években létesült katolikus iskolák, s a „vallásos osztályok” élete? Vajon mi indítja a szülőket arra, hogy - ha lehetőségük van erre - igen iskolába írassák gyermeküket? Talán a divat: „most ez lesz jó neki”? Vagy ez a cinikus felfogás: „ártani nem árt a vallásos nevelés”? Vagy a hirdetésekben ígért különleges nyelvoktatás, nyugati felszerelésű és módszerű számítástechnikai képzés? Vagy pedig valóban az, hogy ezekben az iskolákban alapos vallásos nevelést kap a gyerek, s ezáltal nagyobb a remény, hogy hívő katolikus felnőtt emberré válik? De mit tegyen a szülő akkor, ha a katolikus iskolába csupán a jeles és kitűnő rendűeket veszik fel, nyilván abból a meggondolásból, hogy a közepes tanulónak - bármennyire is vallásos családól jön, komoly hitbeli alapokkal jó az önkormányzati iskola is? S egyáltalán: nem estünk-e a múlt hibájába, nem csupán a magas értelmiséggel foglalkozunk? A vallásos emberek nagy tömegei ugyanis az értelmiség középső rétegéből, az értelmiség peremén élőkből, valamint a nem-értelmiségiek hatalmas táborából kerülnek ki. Foglalkoztunk-e az elmúlt években ugyanilyen nagy erőfeszítéssel az „egyszerűbb emberek” tömegeivel? Vajon szól-e katolikus újság éppen e rétegekhez? (Úgy tűnik, a gombamód meggyarapodott katolikus sajtótermékek zöme a felső értelmiséghez szól.) S éppen az „egyszerűbb emberek” sokaságával foglalkozó papok, hitoktatók, egyházközségek megkaptak-e minden segítséget a különféle illetékesektől? Sorolhatnánk még tovább a kérdéseket... A jövő Kétségtelen, hogy magyar katolikus egyházunkat, annak minden tagját váratlanul érte a rendszerváltozás hozta vallásszabadság hirtelen lehetősége. Kezdetben emiatt sok volt a kapkodás, a bizonytalankodás egyházi életünk mindegyik szintjén. Magyar egyházunk lelkipásztori programja, az újraevangelizálás terve - sajnos - még mindig várat magára, pedig az idő gyorsan múlik. Az is kétségtelen, hogy az elmúlt fél évtizedben sokunkban nosztalgiahajlamok dolgoztak, revansszándékok éltek, hogy az 1945 előtti magyar egyház életét - egy az egyben - építsük újjá, onnan folytassuk tovább. Pedig a Gondviselés éppen az elmúlt - 1988-1993 közötti - fél évtizedben hatalmas lehetőséget adott magyar katolikus egyházunknak. Sajátos, de így van: az elmúlt kommunista uralom, Rákosi és Kádár eszköz volt az Isten kezében többek között arra is, hogy megtisztítsa a magyar egyházat a múlt hordalékaitól, megoldotta a földbirtokkérdést, megszűnt a feudális egyház, a neobarokk egyház kísértése és sok más múltbahúzó tényező. A magyar katolikus egyház - a püspökök, papok, hívek - előtt itt állt, itt áll a feladat, hogy kialakítsuk az ezredfordulót követő évszázad magyar katolikus egyházát. Ne legyünk türelmetlenek! - halljuk az intelmet, így van. De elkésnünk sem szabad. Ezután már nem csupán az elmúlt negyven évet okolhatjuk, hanem - e sorsdöntő jelen időszak késlekedései, mulasztásai miatt - magunkat is. Mészáros István Óév, újév 1993/1994 fordulóján - sokféle ok magyarázza ezt - érdemes visszatekinteni nemcsak 1993-ra, hanem az elmúlt 4-5 esztendőre is. 1989-ben oldódni kezdtek a magyar katolikus egyházra rakott bilincsek,majd 1990 tavaszán lehullottak. Vajon-ha mi,egyszerű hívek, körülnézünk egyházi közösségeinkben - mit látunk, milyen jelentős változások következtek be ezalatt? A jelenések egyházi vizsgálata Az állítólag már hosszabb ideje tartó, a szlovéniai Medjugorje-mozgalom és a karizmatikus közösségmegújítási mozgalom köreiből jelentett Mária-jelenésekkel kapcsolatban nyilatkozott Alojzi Sustar laibachi érsek. Az utóbbi időben megszaporodott bejelentések bizonyos Mária- és egyéb jelenésekről, indokolta az érsek intézkedését, amellyel életre hívott egy „természetfeletti jelenségeket kivizsgáló bizottságot”; a bizottságnak azonnal meg kell kezdenie a rábízott munkát. A neves szlovén teológusokból álló bizottság feladata az, hogy „azon személyekkel létesített személyes vagy írásos kapcsolat révén, akik magukat üzenetek címzettjeinek vagy jelenések látnokainak tartják, kutassák fel e jelenségek természetét, és vizsgálják felül azok tartalmának összhangját az egyházi tanítással" - írja Sustar érsek a bizottság felállítását elrendelő dekrétumában. Az események hátterében fontos szerepet töltenek be az állítólagos kuresceki és dravljei jelenések. A kuresceki Béke királynője templom a szlovéniai Medjugorjezarándokok egyik gyülekezőhelye. A templom már a második világháború előtt zarándoklatok célpontja volt, 1944-ben a német megszállók lerombolták, és csak 1990-ben lehetett újra felépíteni. A zarándoklatok újbóli felélesztését a kommunisták uralma idején eltiltották. A kuresceki templom újjáépítésének kezdeményezője az állítólagos látnokok egyike, akire most az új bizottság figyelme irányul. Amint a ljubljanai ordinariátus közölte, egy rendkívül buzgó férfi hívóról van szó, akit már korábban diakónussá szenteltek. A férfi előéletét nemmindennapi megtérése veszi figyelemre méltóvá: fiatal éveiben ugyanis rendőr volt, és lelkes kommunista, még papok kínzásában is részt vett. Első állítólagos jelenése megtérése után történt Medjugorjében. Ez alkalommal a Szűzanya „Szlovéniában lévő templomuk" felújítását bízta rá, amit ő a kuresceki templom újjáépítésére vonatkozó megbízásként értelmezett. Az újra felszentelt templom azóta is a szlovén Medjugorje-zarándokok találkozási helye, továbbá a katolikus karizmatikusoké, akik a karibi térség országaiban működő gyógyító pappal, P. Emilio Tardiffal állnak szoros lelki kapcsolatban. A dravljei jelenések ugyancsak kapcsolatban állnak a Medjugorje-mozgalommal. Az állítólagos jelenésekkel kapcsolatos híreket a medjugorjei zarándokok lapja, ,A béke királynőjének hangja” hozta nyilvánosságra Abban olvasható, hogy az Istenanya Dravljében ,Ana látnoknőnek" nyilatkozott meg. Szlovénia mindeddig legismertebb „csodahelye”, Zupanje-njive, az újabb természetfeletti jelenségekhez képest erősen háttérbe szorult. A zupanje-njivei kápolnában állítólag egyszer megmozdult egy Mária-szobor. A helybeliek azt állítják, hogy a szobor mozgása azóta is folytatódik A laibachi érseki egyházmegye természetfölötti jelenéseket felülvizsgáló bizottságát az ordinariátus közleménye szerint egy laibachi teológiai professzor, dr. France Orazen prelátus irányítja; munkájában még egy apát és egy dogmatikaprofesszor vesz részt. 1994. január 9.