Keresztény Élet, 1995 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1995-01-01 / 1. szám

ímes Idén is találkozzunk május 6-án Esztergomban, Mindszenty hercegprímás sírjánál! Vízkereszt - keresztvíz 4. oldal Az első vértanú 5. oldal II. JÁNOS PÁL A FIATALOKNAK A jövő év május 7-én, vasárnap esedékes hivatások világnap­jára a Szentatya Az ifjúsági lelkipásztorkodás és a hivatáspaszto­­ráció kölcsönösen kiegészítik egymást címmel választott témát. Üzenetét a pápa a jól ismert evangéliumi verssel kezdi: „Kér­jétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,38). Emlékeztetett rá: az ENSZ 1985-re meghirdette az ifjúsá­gi világévet, amely alkalom arra, hogy levéllel forduljon a fia­talokhoz és évenkénti találkozóra hívja meg őket. Most 10 év el­teltével hálát ad Istennek, hogy a fiatalok szívét megnyitotta a reménynek, a hivatások világnapja alkalmából pedig az ifjúsági és hivatáspasztoráció közötti szoros kapcsolatra akarja irányíta­ni minden hívő figyelmét. Mennyi az olyan fiatal ma, aki különböző okok miatt nem akarja megismerni a Krisztus-követés igazságát és így mennyi fiatal élet nélkülözi az igazi növekedést. Pedig az új nemzedék­ben erősen él a vágy, hogy értelmet adjon életének. A fiatalok keresik azokat, akikkel megbeszélhetik problémáikat, akik megoldásokat, értékeket, távlatokat tárnak fel előttük. Szükség van tehát ma olyan egyházra, amely válaszol a fiatalok elvárása­ira. Olyan egyházra van szükségük a fiataloknak, amely nem fél attól, hogy - miután sokat adott nekik -, sokat is kérjen tőlük, hogy merje kérni tőlük az evangélium követésének nemes és igazán nagy kalandját. Az egyház elsődleges kötelessége, hogy felajánlja a hivatást és kísérje kibontakozását, hogy állandó figyelmet fordítson a szol­gálati papi hivatások és a megszentelt élet felé, amelyek termé­szetüknél fogva különös gondozásra szorulnak. Az ifjúsági lel­kipásztorkodásnak ennélfogva szerves része a hivatáspasztorá­ció. Határozottan állíthatjuk - írja üzenetében a pápa hogy a sajátos hivatáspasztoráció élettere az ifjúsági lelkipásztorkodás, és ez utóbbi akkor válik teljessé és hatékonnyá, ha megnyílik az elhivatottság távlata felé. „Bízom abban - írja végül a pápa -, hogy a hivatások világ­napján az első hely az imáé lesz. Imádkozzon tehát az egész egy­ház bizakodó reménységgel, annak tudatában, hogy a hivatások olyan ajándékot jelentenek, amelyeket az imával és az életszent­séggel lehet kérni és kiérdemelni. A Megváltó Édesanyja járjon közben, hogy az egyházban az élet új életet szüljön. A Szentatya üzenetét a názáreti Szűzhöz intézett imával zárja: „Ő tanítsa meg a fiatalokat arra, hogy igent mondjanak Istennek.” (MK) A SZENTATYA PROGRAMJA Január 1-jén, az Istenanya ünnepén és a 28. béke világnapján délelőtt 10 órakor kezdődik a pápai szentmise a Szent Péter-ba­­zilikában. Január 6-án, vízkereszt napján a Szentatya ünnepélyes szent­misét mutat be a Szent Péter-bazilikában, amely során különbö­ző nemzetiségű papokat szentel püspökké. Január 7-én, az új év első szombatján este fél 8-kor a VI. Pál teremben imádkozza majd a Vatikáni Rádió által közvetített latin nyelvű rózsafüzért. Január 8-án, vasárnap délelőtt 10 órakor szentmisét mutat be a Sixtusi kápolnában, és újszülötteket keresztel. (MR) 9 1995. január 1. ÁRA: 18 FT ÜLZ. Pápai üzenet a béke világnapjára A békére nevelő nő A Szentatya 1995. január 1- jére, a XXVIII. béke világnapra írt üzenetének témája: A békére nevelő nő. Az üzenet lezögezi: napjaink po­litikai eseményei drámaiak, a világ több részén pusztítanak véres hábo­rúk, és az igazságtalanságok elvisel­hetetlenné teszik egész földrészek életét. „Elérkezett az idő, hogy a szavakat a tettek váltsák fel: az egyes polgárok, a családok, a hívők, az egyházak, az államok és a nemzetkö­zi szervezetek érezzék hivatásuknak a béke kibontakoztatását” - olvas­ható a békeüzenetben. A Szentatya figyelmeztet: az iga­zi béke soha nem jön el, ha nem is­merjük el minden szinten az emberi személy méltóságát, azt a XXIII. Já­nos által a Pacem in terris encikliká­­ban hirdetett elvet, hogy minden emberi lény egyetemes, sérthetetlen jogokkal és kötelességekkel rendel­kezik. Olyan alapvető igazság ez, amelynek megértésére és elfogadá­sára nevelni kell az embereket, hogy a béke értékei természetesek legye­nek számukra. Az 1995-ös békeüzenetében a Szentatya elsősorban a nőket kéri meg, hogy női sajátosságaikkal, lé­nyükkel és minden cselekedetükkel vállalják a békére nevelés feladatát. Legyenek a béke tanúi, hírnökei és tanítói mindenütt, de főleg ott, ahol konfliktusok és háborúk dúlnak. A pápa üzenetében azt is kifejti, hogy felhívása miért szól elsősorban a nőknek. A Mulieris dignitatem kör­levél szavai szerint „Isten különös módon a nőkre bízza az embert, az emberi lényt”. Ezt úgy kell érte­nünk, hogy a nő és a férfi kölcsönö­sen kiegészíti egymást, és mindkettő hivatása a szeretetre szól. Isten terve szerint a férfi és a nő egymás számá­ra teremtetett, a kölcsönösség tehát a legfőbb jellemzője az emberi pár­nak. Sajnos az emberi párra vonat­kozó isteni terv teljes megvalósulá­sát megakadályozta az a tény, hogy a bűn belépett világunkba. A nők töb­bet szenvednek e terv meghiúsulása miatt, így nekünk vissza kell térnünk Isten eredeti tervéhez, hogy végre teljes egészében kifejezhessék női mivoltukat és méltóságukat. Ahhoz, hogy a nők valóban betölthessék bé­kenevelői küldetésüket, mindenek­előtt saját méltóságuk elismerését várják. A Szentatya megállapítja: ko­runkban nagy előrehaladás történt a nők jogainak elismerésében, hiszen magas szinteken hallathatják hang­jukat kulturális, szociális, gazdasági és a politikai élet területén. Összes­ségében a Szentatya pozitívan ítéli meg a nők jelenlegi helyzetét, hang­súlyozva, hogy a béke építése elvá­laszthatatlan személyes méltóságuk elismerésétől és kibontakoztatásá­tól, illetve attól, hogy betölthessék békenevelői hivatásukat. Ugyanak­kor emlékeztet rá: a nőket is megse­bezte a bűn, ezért szükségük van ar­ra, hogy önmagukban ápolják a bé­két, és ráébredjenek sajátos méltó­ságuk gazdagságára. Ennek tudatá­ban rengeteg nő képes arra, hogy a kiszolgáltatottság és a hátrányos megkülönböztetés legszörnyűbb helyzetein is felülkerekedjen. Sőt, nem ritka azoknak a bátor nőknek az esete sem, akik még a háború pusztí­tásai közepette is megélik békére szóló elhivatottságukat. A pápa a női szolidaritás fontos­ságára is felhívta a figyelmet üzene­tében: a jobb sorsú nők segítsenek kiszolgáltatott helyzetben lévő tár­saikon, akiket a férfiak pusztán az élvezet eszközeinek tekintenek. Ar­ra is törekedni kell, hogy a lányok a fiúkhoz hasonló nevelésben, okta­tásban és egészségügyi ellátásban részesüljenek. A Szentatya aggoda­lommal említik, hogy egyes térsé­gekben a lányok kisebb értéket kép­viselnek, mint a fiúk, és ez a kezdeti hátrány végigkíséri életüket, meg­akadályozva azt is, hogy teljes mér­tékben beilleszkedjenek a társada­lom életébe. II. János Pál pápa arra is figyel­mezteti a nőket, hogy a békére neve­lést már a családban kell elkezdeni. Mindannyian tudjuk, hogy milyen különleges szálak fűzik az anyát gyermekéhez, főként élete első sza­kaszában. Az anya és gyermek kö­zötti kapcsolatnak életre szóló neve­lői értéke lesz vallási téren is, mert lehetővé teszi, hogy Isten felé irá­nyítsa a gyermek lelkét és szívét. A gyermekeknek mindkét szülőre szükségük van. A Szentatya sajná­lattal állapítja meg, hogy a családok mai válsága miatt sok anya egyedül marad gyermeke nevelésében. Eze­ket az anyákat támogatni kell. Az 1995-ös békevilágnapra írt üzenetét a Szentatya azzal zárja, hogy ismét hangsúlyozza a nők elvi­tathatatlan jogait ahhoz, hogy jelen legyenek a közélet minden területén. A nők jogait el kell ismerni és védel­mezni, azzal a joggal együtt, hogy életkörülményeik tegyék lehetővé helyettesíthetetlen családi feladata­iknak teljesítését. A nők békére ne­velő hivatását a családban semmi mással nem lehet ugyanis helyettesí­teni - szögezi le végül II. János Pál pápa. (MK) Figyelmeztető emlék! „Mint sok más, a történelemben kiemelkedő személyiségnek, Mindszenty József hercegprímásnak is máig vitatott a korabeli politi­kai álláspontja, szerepe, jelentősége. De az vitathatatlan, hogy legyőz­ték, megtiporták, bebörtönözték, megkínozták és mégis győzedelme­sen került ki az élet kegyetlen harcaiból... Kiváló ember volt, magyar és európai, Isten, hazája és népe hűséges szolgálója. Ez tény...” (Illyés József) Ezt a tárgylagos beharangozót olvastam, amikor az elmúlt év no­vemberében bemutatták a herceg­­prímásról szóló kétrészes filmet, De­victus Vincit. (Legyőzetve győz.) De kérdezem, így látjuk őt mi, magyar katolikusok is? Vagy csak tehernek, nyűgnek érezzük, mint az az egyetemista fiú, aki azt mondta nekem: hagyjuk a Mindszentyt, mindig csak mentege­tőznöm kell miatta az egyetemen, ha szóba kerül. Vagy az a baj, hogy lelkifurdalást érzünk, valahányszor újra meg újra „holtában is beszélni kezd”, és mu­lasztásainkra, gyenge hitünkre, hiá­nyosságainkra figyelmeztet? 1991-ben hazahoztuk és gyorsan eltemettük. A kötelességünket telje­sítettük. Az ő utolsó kívánsága is tel­jesült. De kétévi hallgatás után beszélni kezdett: „Ha van egymillió imádko­zó magyar, én nem félek a jövő­től.” Nem volt. Igaz, a hívek megtöltöt­ték az esztergomi bazilikát. Eszter­gomi sírja legyen a magyarok zarán­dokhelye, kérte a bíboros atya. Halá­lának napja legyen engesztelő nap minden évben népünkért, nemze­tünk feltámadásáért. Imádkozzunk együtt hívek és főpásztorok, „hogy Isten haragja szűnjék meg a boldog­talan magyar föld fölött” (Mind­szenty), kérték a szervezők. Ez sem talált visszhangra. Egy évvel később újra megszólalt. „Felelőssé is teszek minden magyart és elsősorban a katolikusokat, a nemzet jövőjéért”, üzente a válasz­tások előtt. És mi választottunk... Kiderült, hogy kisebbségben va­gyunk saját hazánkban. Vagy csak széthúzásunk eredményét arattuk le? Mi lett volna, ha összefogunk? Mi lett volna, ha a püspöksége­ken, plébániákon valóban országos zarándoklatra buzdítottuk volna a híveket, és imádkozva, engesztelve, szentjeink, a Magyarok Nagyasszo­nyának közbenjárását kérve indul­tunk volna másnap dönteni? De még mindig nem késő. 20 éve halott. És mint Isten, hazája, népe hűséges szolgálójának 1995-ben is van üzenete számunkra: „Lelki meg­újulásból lehet csak nemzeti föltá­madás.” Halálának napja, május 6-a, le­gyen az engesztelés napja nemze­tünk feltámadásáért. Legyen országos zarándoklat. Főpásztoraink imádkozzanak együtt sírjánál népünkért. Szervez­zék meg minden egyházmegyében, minden plébánián a zarándoklatot. Találjon egymásra az ország hívő népe 1995. május 6-án az esztergo­mi bazilikában, ahol dr. Paskai Lász­ló bíboros, prímás, esztergom-buda­­pesti érsek délelőtt fél 11 -kor en­gesztelő szentmisét mutat be a ma­gyar egyházért és hazáért. A plaká­tok készen vannak. Az egyházme­gyei hivatalokban átvehetők. Szekendy Ferenc káplán

Next