Keresztény Élet, 1998 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1998-01-04 / 1. szám

4. oldal “Pajti ”viccU6 Életem Isten kezében van... P. Cabafi Csaba jezsuita Tavasz volt, amikor Cabafi Csaba fiatal jezsuitát pappá szen­telte dr. Miklósházy Attila SJ, a külföldön élő magyar katolikusok püspöke, a torontói Szent Erzsébet­­templomban. Páter Cabafi Bácskában, a Tisza­­menti Adán született 1966. szeptem­ber 25-én. Saját bevallása szerint csak 15 éves korában ébredt fel szívében az Isten-hit. 1986-ban kérte felvételét a Jézus Társaságába. A 2 éves novi­­ciátust és 3 éves filozófiatanulmá­nyait Torontóban végezte. Tanulmá­nyait, jezsuita szokás szerint, meg­szakította, és 1991/92-ben gyakorló­évet töltött a budapesti Jézus Szíve­­templomban. Ezután Rómában vég­zett teológiát. Pappá szentelése előtti utolsó esztedejét Torontóban, a fő­egyházmegyei szemináriumban töl­tötte, lelkipásztori tanulmányokkal. Első ünnepélyes miséjét is a torontói Szent Erzsébet-templomban mutatta be. A pappá szentelése utáni napok­ban néhány kérdésre kértünk tőle vá­laszt. - Milyen gondolatok kergetőz­­tek fejedben a pappá szentelésed előtti hetekben? - Nem is annyira gondolatok, mint inkább érzelmek töltöttek el ak­kor. Nagy örömmel és várakozással néztem a szentelés elé. Néha föléb­redtem és boldogan csodálkoztam be­le az éjszakába: „Szent égek! Néhány nap múlva pap leszek!” A 10 év vá­rakozásának boldog beteljesedése volt ez a nap. Sokan csodálkoztak, hogy nem idegeskedtem vagy izgul­tam. A szentelés miatt valóban nem izgultam, de a szervezési szempontok (a meghívók küldése, a vendégek fo­gadása, elhelyezése stb.) időnként nyugtalanítottak. - Ha papi életedre jelszót vá­lasztanál, mi lenne az? - Talán egy kicsit „ pogánynak” tűnik, de nekem József Attila egyik verssora jut eszembe: „dolgozni csak pontosan, szépen...” Pontosan: meg­tenni, amit tudok, de azt jól. Szépen, nem kapkodva, nem elhamarkodva, az embereket mindig tiszteletben tartva. - Családodból ki vett részt a pappá szenteléseden? Észrevettél-e érzéseikből valamit? - Édesanyám Jugoszláviából, nő­vérem Szegedről, apai nagynéném és férje Svájcból tudott eljönni. Közülük csak édesanyám gyakorló katolikus. Számára természetesen nagy öröm volt fia pappá szentelésén részt venni. A többiek kicsit elvesztek a nagy ün­nepélyességben, valahogy nem értet­ték, „mi ebben a pláne”. Nővérem, amikor hallotta, hogy szentelésem után mindenki páternek vagy father­­nek szólított, benyomásait summásan így írta meg haza: „Az öcsiből páter Csaba lett”. Érthetetlen is a dolog azoknak, akik nem a hit szemével né­zik az eseményeket. Nagy ajándék a hit. - Mi erősítette és mi veszélyez­tette hivatásodat az elmúlt 10 év­ben? - A hivatás végeredményben Is­ten és az én ügyem. Isten hűséges, s megadta a kegyelmet, hogy én is hű­séges maradjak. Őszintén mondha­tom, hogy a 10 év alatt nem éreztem hivatásom veszélyeztetve. Lelki gyöt­relemből, szenvedésből jutott nekem is, de hivatásomat az sohasem tette kérdésessé. A hűségben természete­sen segített a jezsuita közösség, se­gítettek a jezsuita barátok, a tanulmá­nyok, a lelkivezetők, de budapesti fia­tal barátaim is. - Miért akartál pont jezsuita pap lenni? - Vonz a radikalitás, a teljes ön­átadás, amit a jezsuita eszmény meg­kíván. Itt nem babra megy a játék. - Ha egy fiatalember megkér­dezné tőled, megéri-e jezsuitának lenni, mit mondanál neki? -Attól függ, ki kérdezi. A jezsuita élet is olyan, mint a házasság. Meg kell jól ismerni és meg kell találni a megfelelő élettársat. Nincs olyan em­ber, aki mindenkihez illene, így van ez a szerzetesi hivatással is. - Hogyan lesz ezután? - Egyelőre a torontói egyházköz­ségben végzek lelkipásztori munkát. Elöljáróm sürgeti, hogy a szokásos plébániai rendek mellett az ifjúságra is fordítsak figyelmet. Azt akarja, hogy torontói munkám mellett a Kül­földi Magyar Cserkészszövetség köz­ponti vezetőtáborainak katolikus lel­kipásztori munkáját is ellássam. Két év múlva valószínűleg el kell végez­nem a jezsuitáknál megkívánt 3. pró­­bációt. Onnan előreláthatólag vissza­kerülök Torontóba. Ami a távolabbi jövőt illeti, azt sem én, sem más nem ismeri, hisz’ ember tervez, Isten vé­gez. - Milyen érzelmekkel nézel a jövő elé? - Úgy, mint 10 évvel ezelőtt. Tel­ve várakozással és bizalommal. Éle­tem Isten kezében van. Van okom bi­zakodni. P. Ádám János SJ tartományfőnök Német gyerekek és karácsonyi csomagjaik erdélyi társaiknak KERESZTÉNY ÉLET DICSŐSÉG JÉZUS KRISZTUSNAK! Vallási kisebbség és kisebbségi vallás Görög katolikusok (a régi és a mai) Lengyelországban A közelmúltban jelent meg D. Molnár István könyve, mely a vál­tozó területei és lélekszámú lengyelországi görög katolikus egyház történetér® szól. A szerző debreceni egyetemi tanár, görög katolikus édesanyja és apja emlékének szenteli a művét és hivatkozik is rá, hogy mindkét ágon ilyen családból való származása is feljogosította a tanulmány megírására. Könyvét különösen időszerűvé tette az a tény, hogy a múlt évben volt a breszti unió 400 éves évfordulója, amelyet 1596-ban l­engyel­országban, pontosabban a lengyel-litván államban kötöttek az egy­ház keleti ágához tartozó pravoszlávok, akik­nek egy­ része csatlakozott a nyugati ághoz, Így jött létre a bizánci szertartású katolikus egyház, valójában az egy­séges katolikus egyház egy­ik ága Ja ma terminológiája szerint). A breszt-litovszki unió min­tájára kötötték fél évszázaddal később, 1646-ban az ungvári uniót a hazánkban élő, s az akkori és későbbi munkácsi egyházmegy­éhez tartozó őseink is, s ennek is az elmúlt évben volt a 350. jubileuma. Az első nagy fejezetben Az egye­sült katolikus egyház első évszázada cím alatt ír a szerző az uniót megelőző időről és az azt kiváltó állapotokról, a csatlakozni kívánók motivációiról, a megvalósulás körülményeiről és a meg nem valósult reményekről, vala­mint annak következményeiről is. A 2. fejezet Az unitus egyház virágko­raként értékeli a XVII. sz. végétől 1772-ig terjedő időszakot, és így mu­tatja be az egyesülési folyamatokat, jeles személyeket és a magyar borok útját a lengyel nemesek, a papság és a bazilita szerzetesi rendházak lakói felé. ír öt Szeptycki nevezetű püspök életútjáról, családjaik szertartásvál­toztatásairól és őseik nemzeti és val­lási közösségébe való visszatérésük­ről, áldozatos tevékenységükről. Hosszasan ír Lengyelország felda­rabolásáról (1772,1793, 1795) és en­nek az uniált egyházi közösségek életére az utódállamokban (Oroszor­szág, Ausztria, Poroszország) gya­korolt hatásairól. Kiemeli, hogy Má­ria Terézia mindig kedvezően viszo­nyult a görög katolikusok számára fontos egyházi intézmények létreho­zásához. Történelmi érdekességként megjegyzi, hogy a halicsi metropólia létrehozásakor a pápa (1808) Ausztria császárára ruházta a főpásztorok ki­nevezésének a jogát, akiket a metro­­polita erősített meg és szentelt fel. A továbbiakban is olvashatunk arról, hogy a lengyelországi görög kato­­likusság miként élte át a tartós idegen uralom alatti (1815-1918 közötti) száz esztendőt. Az ún. Lengyel Ki­rályságban (1815-75) a görög katoli­­kusság a h­elmi egyházmegyében nagy küzdelem árán élt tovább. A cári hatóságok 1874-75-ben csendőri be­avatkozással kényszerítik ki a re­­uniót. Reymont Nobel-díjas író külön könyvet szentelt az áldozatok em­lékének: Élmények és jegyzetek, Chelm környékéről. E kor kiemelke­dő főpapja egy újabb A. R. Szeptycki nevű lvovi metropolita, aki 1865-ben született lengyel katolikusként, bár ősei ruszinok és keleti szertartásúak voltak. Érdekes az Unió pszicholó­giája c. előadásából leírt vallomása, amelyben szól atavizmusáról (ősei hi­te iránti tiszteletéről), és további élet­útja is izgalmas regénybe illő. A görög katolikusok az újjászüle­tett Lengyelországban és a II. világ­háborúban (1919-47) c. részben leírja a könyv, hogy ebben a korban vallási kisebbség helyett, inkább kisebbségi vallásról beszélhetünk a lengyelor­szági ukránok, vagy bizánci szertar­­tású katolikusok körében. A háború után a lengyelek második köztársa­ságában a görög katolikus egyház hát­térbe szorult, mivel papjai közül sok meghalt, vagy áttért, templomaik el­pusztultak. 1939 szeptemberében a lengyelföldi bizánci katolikusok két megszálló birodalom részei lettek. A világháború után a Szovjetunióban betiltották a görög katolikus egyhá­zat, a népi Lengyelország hatóságai mindent megtettek a görög katolikus vallás megszüntetéséért. 1946 köze­pétől nemlétezőnek tekintették azt, ezért XII. Piusz pápa felhatalmazta a lengyel prímást, hogy engedélyezze a görög katolikus papoknak a misé­zést a r. k. templomokban. Az utolsó fejezetben A görög katolikusság ne­héz újjászületéséről ír a szerző. 1947 tavaszán a görög katolikusokat az ál­lamhatalom megszűntnek nyilvání­totta, de a szétszórt hívek között fél­száznál több pap maradt meg „mag­ként”. 1956 után sem állt helyre az 1947 előtti egyházi szervezet, de né­hány év alatt, a ’70-es években ötven­nél több lelkipásztori állomás jöhetett létre a római katolikus egyházköz­ségekhez csatolva. 1981-ben Glemp prímás két g. k. helynököt nevez ki maga mellé. Maruszin érsek 1986- ban ukrán görög katolikus közössé­geket látogat meg Lengyelországban és papokat szentel. 1987-ben a pápa Lublinban ugyanezt teszi, s ekkor külön gesztusként bemegy Varsóban a görög katolikus templomba is. 1988-ban Czestochowában együtt ün­nepelnek a lengyelek és az ukránok, a kolostor történetében először tartott görög liturgián a prímás is jelen volt. II. János Pál pápának köszönhetően egyenrangú a latin és a görög szer­tartás, mégpedig az utóbbi nemzeti jellegének hangsúlyozásásával, ami a lengyel államban az ukrán katolikus egyház autonómiáját jelenti. Mar­­tyniak püspök 1991 óta az összlen­­gyel przemysli egyházmegyét irá­nyítja, felsőbb hatósága pedig Luba­­csevszkij lvovi metropolita. Valami­kor 1300 templomuk volt ezen a vi­déken, a háborúban ebből 800 pusz­tult el és egyelőre csak keveset tudnak használni. Történészek, helyi vezetők szerint tömegeket érintő nagy tet­tekre, templomok visszaadására lenne szükség. Dr. Mokry krakkói ukrán egyetemi tanár a katolikus sajtóban megjelenő népszerűsítő cikkeivel fejt ki nagy hatást a görög katolius egyház érdekében. 1991-től Jozef Gbur olsz­­tyui esperes szerkeszti a Lengyel­­országi görög katolikus egyház c., ha­vonta megjelenő társadalmi-vallási lapot, amelyet nagyra értékel a szerző is. 1987-től több kalendárium is az újjáéledésről és életképességről ta­núskodik. Zárszó helyett írt szavaiban történelmi távlatból értékeli az uniót a szerző, s azt vallja, hogy megelőzte korunkat. Ma nem egyhamar dolgo­zunk ki hasonlót, az összes mai öku­menikus nekibuzdulás, valamint a Nyugat és a Kelet egyházai közötti közeledések ellenére sem - vallja R. Luzny professzort idézve. Számunkra is ez a breszt-litovszki és ungvári uniók üzenete. (drpd) A rovatot szerkeszti: dr. Petrasevits Dénes g. k. lelkész. Levélcíme: 3848 Csobád, Petőfi u. 20/d. Telefon: (46) 456-340. V Méz, fokhagymával Úgy zengett az ének, hogy akkor úgy képzeltem, ezt min­denki hallja az egész világon. Bevallom, karácsonykor még ma is valami gyerekes naivitás­sal alig tudom megérteni, miért nem térnek meg a nemzetek? És nekem akarja mondani va­laki, hogy nem létezik a sátán ?! Olvassátok el még egyszer figyelmesen a karácsonyi tro­­pár szövegét. December 25-e valamikor a Nap ünnepe volt. 21-én van a legrövidebb nap, utána újra hosszabbodnak a nappalok, mintegy újjászületik a Nap. Az ember, aki félt a sötétségtől, valamikor ujjong­va ünnepelte a Napistent, aki minden élet forrása. Ezt a po­gány ünnepet úgy szentelte meg a kereszténység, hogy Jézus születésnapját, melyet először január 6-án ünnepeltek, áttette erre a napra. Ebből az időből való a mi karácsonyi himnu­szunk. Jézus születése a Nap születése a sötétben élő ember számára. És az Isten-ismeret fénye növekszik egész a menny­­bemenetelig. Közben ugyan egyszer, nagypénteken elsöté­tedik a Nap, de csak azért, hogy utána húsvéttól annál fénye­sebben ragyogjon, így alakult az emberek élete is tovább. Karácsony és vízkereszt között a család ünnepelt. A disznó­ölés, a sógor­, komajárás gya­kori volt, de minden családi körben zajlott. A Szent Család volt a mintaképünk! Ez az időszak leginkább a gyermekeké volt, iskolai szü­net, ródlizás, hóemberkészítés, nagy hócsaták emléke dereng fel bennem. Vízkereszt után a farsang az ifjúság ideje volt. Valami olyasmihez hasonlított az ő viselkedésük, mint mikor egy csikót kiengedtek itatni, a vályútól nem ment egyenesen vissza, hanem feldobta a farát, nyiherészve körülszaladta a falut, vagy mikor tavasszal ki­hajtott először a gulyás, a fiatal tinók összeakasztották a szarvu­kat, úgy próbálgatták erejüket. A bálok ideje volt, meg az es­küvőké. Az ólombotok, bicskák néha előkerültek, nagyobb baj viszont nemigen történt. Ha nem volt bál vasárnap éjszaka, akkor is körüldalolták a falut, de amikor eljött a vajhagyó va­sárnap, a böjti időben egyszer­re csend lett. Egyetlen nóta nem hallatszott többé. Nyílt a tavasz és folyt a birkózás a földdel tovább ott, ahol ősszel abbamaradt. Pünkösd után a begyűjtés ideje következett el, amikor a leghosszabb volt a nap és legerősebb a munka, ak­kor a vasárnapon kívül szinte majdnem minden héten egy ün­nep volt, hogy pihenhessenek az emberek. Néha csúfoltak minket, hogy a legnagyobb munkaidőben annyit ünnepe­lünk, de soha nem volt elkésve semmivel a falu. Pedig az ün­nepet nem törte meg senki. Ebben az időszakban a hor­dás és a géplés volt a mi leg­nagyobb szórakozásunk. A szé­na behordásánál éppen úgy, mint az „élet" betakarításánál a szekér tetején trónoltunk bol­dogan, géplésnél lestük, hogy telnek a zsákok, a magtárban pedig ott hancúroztunk a fris­sen kiöntött búza közt. Mikor pedig a munka végén vacso­ránál ültek az emberek, a fél­retett vasvillákat, meg kalapo­kat cserélgettük össze, aztán kuncogva lestük a hatást. Ezen most utólag kissé röstelkedem, mert a fáradt emberek hazafelé készülődve bosszankodva ke­resték saját holmijukat, de ak­kor mi jól mulattunk... (drpd) ! \ 1998. január 4.

Next