Keresztény Élet, 1998 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1998-01-04 / 1. szám
4. oldal “Pajti ”viccU6 Életem Isten kezében van... P. Cabafi Csaba jezsuita Tavasz volt, amikor Cabafi Csaba fiatal jezsuitát pappá szentelte dr. Miklósházy Attila SJ, a külföldön élő magyar katolikusok püspöke, a torontói Szent Erzsébettemplomban. Páter Cabafi Bácskában, a Tiszamenti Adán született 1966. szeptember 25-én. Saját bevallása szerint csak 15 éves korában ébredt fel szívében az Isten-hit. 1986-ban kérte felvételét a Jézus Társaságába. A 2 éves noviciátust és 3 éves filozófiatanulmányait Torontóban végezte. Tanulmányait, jezsuita szokás szerint, megszakította, és 1991/92-ben gyakorlóévet töltött a budapesti Jézus Szívetemplomban. Ezután Rómában végzett teológiát. Pappá szentelése előtti utolsó esztedejét Torontóban, a főegyházmegyei szemináriumban töltötte, lelkipásztori tanulmányokkal. Első ünnepélyes miséjét is a torontói Szent Erzsébet-templomban mutatta be. A pappá szentelése utáni napokban néhány kérdésre kértünk tőle választ. - Milyen gondolatok kergetőztek fejedben a pappá szentelésed előtti hetekben? - Nem is annyira gondolatok, mint inkább érzelmek töltöttek el akkor. Nagy örömmel és várakozással néztem a szentelés elé. Néha fölébredtem és boldogan csodálkoztam bele az éjszakába: „Szent égek! Néhány nap múlva pap leszek!” A 10 év várakozásának boldog beteljesedése volt ez a nap. Sokan csodálkoztak, hogy nem idegeskedtem vagy izgultam. A szentelés miatt valóban nem izgultam, de a szervezési szempontok (a meghívók küldése, a vendégek fogadása, elhelyezése stb.) időnként nyugtalanítottak. - Ha papi életedre jelszót választanál, mi lenne az? - Talán egy kicsit „ pogánynak” tűnik, de nekem József Attila egyik verssora jut eszembe: „dolgozni csak pontosan, szépen...” Pontosan: megtenni, amit tudok, de azt jól. Szépen, nem kapkodva, nem elhamarkodva, az embereket mindig tiszteletben tartva. - Családodból ki vett részt a pappá szenteléseden? Észrevettél-e érzéseikből valamit? - Édesanyám Jugoszláviából, nővérem Szegedről, apai nagynéném és férje Svájcból tudott eljönni. Közülük csak édesanyám gyakorló katolikus. Számára természetesen nagy öröm volt fia pappá szentelésén részt venni. A többiek kicsit elvesztek a nagy ünnepélyességben, valahogy nem értették, „mi ebben a pláne”. Nővérem, amikor hallotta, hogy szentelésem után mindenki páternek vagy fathernek szólított, benyomásait summásan így írta meg haza: „Az öcsiből páter Csaba lett”. Érthetetlen is a dolog azoknak, akik nem a hit szemével nézik az eseményeket. Nagy ajándék a hit. - Mi erősítette és mi veszélyeztette hivatásodat az elmúlt 10 évben? - A hivatás végeredményben Isten és az én ügyem. Isten hűséges, s megadta a kegyelmet, hogy én is hűséges maradjak. Őszintén mondhatom, hogy a 10 év alatt nem éreztem hivatásom veszélyeztetve. Lelki gyötrelemből, szenvedésből jutott nekem is, de hivatásomat az sohasem tette kérdésessé. A hűségben természetesen segített a jezsuita közösség, segítettek a jezsuita barátok, a tanulmányok, a lelkivezetők, de budapesti fiatal barátaim is. - Miért akartál pont jezsuita pap lenni? - Vonz a radikalitás, a teljes önátadás, amit a jezsuita eszmény megkíván. Itt nem babra megy a játék. - Ha egy fiatalember megkérdezné tőled, megéri-e jezsuitának lenni, mit mondanál neki? -Attól függ, ki kérdezi. A jezsuita élet is olyan, mint a házasság. Meg kell jól ismerni és meg kell találni a megfelelő élettársat. Nincs olyan ember, aki mindenkihez illene, így van ez a szerzetesi hivatással is. - Hogyan lesz ezután? - Egyelőre a torontói egyházközségben végzek lelkipásztori munkát. Elöljáróm sürgeti, hogy a szokásos plébániai rendek mellett az ifjúságra is fordítsak figyelmet. Azt akarja, hogy torontói munkám mellett a Külföldi Magyar Cserkészszövetség központi vezetőtáborainak katolikus lelkipásztori munkáját is ellássam. Két év múlva valószínűleg el kell végeznem a jezsuitáknál megkívánt 3. próbációt. Onnan előreláthatólag visszakerülök Torontóba. Ami a távolabbi jövőt illeti, azt sem én, sem más nem ismeri, hisz’ ember tervez, Isten végez. - Milyen érzelmekkel nézel a jövő elé? - Úgy, mint 10 évvel ezelőtt. Telve várakozással és bizalommal. Életem Isten kezében van. Van okom bizakodni. P. Ádám János SJ tartományfőnök Német gyerekek és karácsonyi csomagjaik erdélyi társaiknak KERESZTÉNY ÉLET DICSŐSÉG JÉZUS KRISZTUSNAK! Vallási kisebbség és kisebbségi vallás Görög katolikusok (a régi és a mai) Lengyelországban A közelmúltban jelent meg D. Molnár István könyve, mely a változó területei és lélekszámú lengyelországi görög katolikus egyház történetér® szól. A szerző debreceni egyetemi tanár, görög katolikus édesanyja és apja emlékének szenteli a művét és hivatkozik is rá, hogy mindkét ágon ilyen családból való származása is feljogosította a tanulmány megírására. Könyvét különösen időszerűvé tette az a tény, hogy a múlt évben volt a breszti unió 400 éves évfordulója, amelyet 1596-ban lengyelországban, pontosabban a lengyel-litván államban kötöttek az egyház keleti ágához tartozó pravoszlávok, akiknek egy része csatlakozott a nyugati ághoz, Így jött létre a bizánci szertartású katolikus egyház, valójában az egységes katolikus egyház egyik ága Ja ma terminológiája szerint). A breszt-litovszki unió mintájára kötötték fél évszázaddal később, 1646-ban az ungvári uniót a hazánkban élő, s az akkori és későbbi munkácsi egyházmegyéhez tartozó őseink is, s ennek is az elmúlt évben volt a 350. jubileuma. Az első nagy fejezetben Az egyesült katolikus egyház első évszázada cím alatt ír a szerző az uniót megelőző időről és az azt kiváltó állapotokról, a csatlakozni kívánók motivációiról, a megvalósulás körülményeiről és a meg nem valósult reményekről, valamint annak következményeiről is. A 2. fejezet Az unitus egyház virágkoraként értékeli a XVII. sz. végétől 1772-ig terjedő időszakot, és így mutatja be az egyesülési folyamatokat, jeles személyeket és a magyar borok útját a lengyel nemesek, a papság és a bazilita szerzetesi rendházak lakói felé. ír öt Szeptycki nevezetű püspök életútjáról, családjaik szertartásváltoztatásairól és őseik nemzeti és vallási közösségébe való visszatérésükről, áldozatos tevékenységükről. Hosszasan ír Lengyelország feldarabolásáról (1772,1793, 1795) és ennek az uniált egyházi közösségek életére az utódállamokban (Oroszország, Ausztria, Poroszország) gyakorolt hatásairól. Kiemeli, hogy Mária Terézia mindig kedvezően viszonyult a görög katolikusok számára fontos egyházi intézmények létrehozásához. Történelmi érdekességként megjegyzi, hogy a halicsi metropólia létrehozásakor a pápa (1808) Ausztria császárára ruházta a főpásztorok kinevezésének a jogát, akiket a metropolita erősített meg és szentelt fel. A továbbiakban is olvashatunk arról, hogy a lengyelországi görög katolikusság miként élte át a tartós idegen uralom alatti (1815-1918 közötti) száz esztendőt. Az ún. Lengyel Királyságban (1815-75) a görög katolikusság a helmi egyházmegyében nagy küzdelem árán élt tovább. A cári hatóságok 1874-75-ben csendőri beavatkozással kényszerítik ki a reuniót. Reymont Nobel-díjas író külön könyvet szentelt az áldozatok emlékének: Élmények és jegyzetek, Chelm környékéről. E kor kiemelkedő főpapja egy újabb A. R. Szeptycki nevű lvovi metropolita, aki 1865-ben született lengyel katolikusként, bár ősei ruszinok és keleti szertartásúak voltak. Érdekes az Unió pszichológiája c. előadásából leírt vallomása, amelyben szól atavizmusáról (ősei hite iránti tiszteletéről), és további életútja is izgalmas regénybe illő. A görög katolikusok az újjászületett Lengyelországban és a II. világháborúban (1919-47) c. részben leírja a könyv, hogy ebben a korban vallási kisebbség helyett, inkább kisebbségi vallásról beszélhetünk a lengyelországi ukránok, vagy bizánci szertartású katolikusok körében. A háború után a lengyelek második köztársaságában a görög katolikus egyház háttérbe szorult, mivel papjai közül sok meghalt, vagy áttért, templomaik elpusztultak. 1939 szeptemberében a lengyelföldi bizánci katolikusok két megszálló birodalom részei lettek. A világháború után a Szovjetunióban betiltották a görög katolikus egyházat, a népi Lengyelország hatóságai mindent megtettek a görög katolikus vallás megszüntetéséért. 1946 közepétől nemlétezőnek tekintették azt, ezért XII. Piusz pápa felhatalmazta a lengyel prímást, hogy engedélyezze a görög katolikus papoknak a misézést a r. k. templomokban. Az utolsó fejezetben A görög katolikusság nehéz újjászületéséről ír a szerző. 1947 tavaszán a görög katolikusokat az államhatalom megszűntnek nyilvánította, de a szétszórt hívek között félszáznál több pap maradt meg „magként”. 1956 után sem állt helyre az 1947 előtti egyházi szervezet, de néhány év alatt, a ’70-es években ötvennél több lelkipásztori állomás jöhetett létre a római katolikus egyházközségekhez csatolva. 1981-ben Glemp prímás két g. k. helynököt nevez ki maga mellé. Maruszin érsek 1986- ban ukrán görög katolikus közösségeket látogat meg Lengyelországban és papokat szentel. 1987-ben a pápa Lublinban ugyanezt teszi, s ekkor külön gesztusként bemegy Varsóban a görög katolikus templomba is. 1988-ban Czestochowában együtt ünnepelnek a lengyelek és az ukránok, a kolostor történetében először tartott görög liturgián a prímás is jelen volt. II. János Pál pápának köszönhetően egyenrangú a latin és a görög szertartás, mégpedig az utóbbi nemzeti jellegének hangsúlyozásásával, ami a lengyel államban az ukrán katolikus egyház autonómiáját jelenti. Martyniak püspök 1991 óta az összlengyel przemysli egyházmegyét irányítja, felsőbb hatósága pedig Lubacsevszkij lvovi metropolita. Valamikor 1300 templomuk volt ezen a vidéken, a háborúban ebből 800 pusztult el és egyelőre csak keveset tudnak használni. Történészek, helyi vezetők szerint tömegeket érintő nagy tettekre, templomok visszaadására lenne szükség. Dr. Mokry krakkói ukrán egyetemi tanár a katolikus sajtóban megjelenő népszerűsítő cikkeivel fejt ki nagy hatást a görög katolius egyház érdekében. 1991-től Jozef Gbur olsztyui esperes szerkeszti a Lengyelországi görög katolikus egyház c., havonta megjelenő társadalmi-vallási lapot, amelyet nagyra értékel a szerző is. 1987-től több kalendárium is az újjáéledésről és életképességről tanúskodik. Zárszó helyett írt szavaiban történelmi távlatból értékeli az uniót a szerző, s azt vallja, hogy megelőzte korunkat. Ma nem egyhamar dolgozunk ki hasonlót, az összes mai ökumenikus nekibuzdulás, valamint a Nyugat és a Kelet egyházai közötti közeledések ellenére sem - vallja R. Luzny professzort idézve. Számunkra is ez a breszt-litovszki és ungvári uniók üzenete. (drpd) A rovatot szerkeszti: dr. Petrasevits Dénes g. k. lelkész. Levélcíme: 3848 Csobád, Petőfi u. 20/d. Telefon: (46) 456-340. V Méz, fokhagymával Úgy zengett az ének, hogy akkor úgy képzeltem, ezt mindenki hallja az egész világon. Bevallom, karácsonykor még ma is valami gyerekes naivitással alig tudom megérteni, miért nem térnek meg a nemzetek? És nekem akarja mondani valaki, hogy nem létezik a sátán ?! Olvassátok el még egyszer figyelmesen a karácsonyi tropár szövegét. December 25-e valamikor a Nap ünnepe volt. 21-én van a legrövidebb nap, utána újra hosszabbodnak a nappalok, mintegy újjászületik a Nap. Az ember, aki félt a sötétségtől, valamikor ujjongva ünnepelte a Napistent, aki minden élet forrása. Ezt a pogány ünnepet úgy szentelte meg a kereszténység, hogy Jézus születésnapját, melyet először január 6-án ünnepeltek, áttette erre a napra. Ebből az időből való a mi karácsonyi himnuszunk. Jézus születése a Nap születése a sötétben élő ember számára. És az Isten-ismeret fénye növekszik egész a mennybemenetelig. Közben ugyan egyszer, nagypénteken elsötétedik a Nap, de csak azért, hogy utána húsvéttól annál fényesebben ragyogjon, így alakult az emberek élete is tovább. Karácsony és vízkereszt között a család ünnepelt. A disznóölés, a sógor, komajárás gyakori volt, de minden családi körben zajlott. A Szent Család volt a mintaképünk! Ez az időszak leginkább a gyermekeké volt, iskolai szünet, ródlizás, hóemberkészítés, nagy hócsaták emléke dereng fel bennem. Vízkereszt után a farsang az ifjúság ideje volt. Valami olyasmihez hasonlított az ő viselkedésük, mint mikor egy csikót kiengedtek itatni, a vályútól nem ment egyenesen vissza, hanem feldobta a farát, nyiherészve körülszaladta a falut, vagy mikor tavasszal kihajtott először a gulyás, a fiatal tinók összeakasztották a szarvukat, úgy próbálgatták erejüket. A bálok ideje volt, meg az esküvőké. Az ólombotok, bicskák néha előkerültek, nagyobb baj viszont nemigen történt. Ha nem volt bál vasárnap éjszaka, akkor is körüldalolták a falut, de amikor eljött a vajhagyó vasárnap, a böjti időben egyszerre csend lett. Egyetlen nóta nem hallatszott többé. Nyílt a tavasz és folyt a birkózás a földdel tovább ott, ahol ősszel abbamaradt. Pünkösd után a begyűjtés ideje következett el, amikor a leghosszabb volt a nap és legerősebb a munka, akkor a vasárnapon kívül szinte majdnem minden héten egy ünnep volt, hogy pihenhessenek az emberek. Néha csúfoltak minket, hogy a legnagyobb munkaidőben annyit ünnepelünk, de soha nem volt elkésve semmivel a falu. Pedig az ünnepet nem törte meg senki. Ebben az időszakban a hordás és a géplés volt a mi legnagyobb szórakozásunk. A széna behordásánál éppen úgy, mint az „élet" betakarításánál a szekér tetején trónoltunk boldogan, géplésnél lestük, hogy telnek a zsákok, a magtárban pedig ott hancúroztunk a frissen kiöntött búza közt. Mikor pedig a munka végén vacsoránál ültek az emberek, a félretett vasvillákat, meg kalapokat cserélgettük össze, aztán kuncogva lestük a hatást. Ezen most utólag kissé röstelkedem, mert a fáradt emberek hazafelé készülődve bosszankodva keresték saját holmijukat, de akkor mi jól mulattunk... (drpd) ! \ 1998. január 4.