Keresztény Élet, 1999 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1999-01-03 / 1. szám

1999. január 3. Útközben * Egy katolikus újság­­ Németországban Látogatóban a passaui egyházmegye hetilapjánál Figyelmesebb olvasóink előtt nem ismeretlen a Passauer Bistums­blatt neve. Német testvérlapunkból ugyanis gyakran veszünk át cik­keket és fotókat. Nemrég kollégámmal a csodálatos fekvésű Duna­­parti városban jártunk, ahol természetesen felkerestük a lap szerkesz­tőségét is. Konrad Haberger főszerkesztő segítségével megismerked­hettünk a lap múltjával és jelenével. "A lap indulásának és első éveinek körülményei kísértetiesen hasonlíta­nak a mi kommunista időszakunkra. Hitler a harmincas évek közepén be­tiltotta Németországban az egyházi lapokat, csupán egyházmegyei szin­ten engedett meg egy-egy újságot kiadni, így indult útjára a Passauer Bistumsblatt is, mint a passauiak heti­lapja. Az újság az egyre szűkülő lehető­ségek között a legfontosabb eszköz volt a hívek és az egyház kapcsolat­­tartására. Az egykori főpásztor hívei tudtára adta, hogy minden katolikus családban ott kell lennie a lapnak. Szavait komolyan vették, amit igazol az akkori 70 ezres példányszám, ami a lap történetében azóta is a legmaga­sabb. A német hívek ekkor tanultak meg a sorok között is olvasni, hiszen nemcsak az internacionalizmus, ha­nem a nemzeti szocializmus is üldöz­te az egyházat. Azt is kénytelenek voltak elfogadni, hogy Hitler 50. szü­letésnapján bizony az egyházi sajtó­nak is köszöntenie kellett a führert. A második világháború befejezé­sét követően két évig szünetelt a meg­jelenés, mivel Németországban, sok mással együtt papírból is hiány volt. 1947-től viszont újraindulhatott a Passauer Bistumsblatt, s két évvel ez­előtt ünnepelték hatvanadik születés­napjukat. A diktatúrák furcsa „érdeme” volt, nemcsak Németországban, ha­nem mindenütt a világon, hogy az egyházi lapok igen nagy példány­számban fogytak. A demokrácia és a szélesebb kínálat megjelenésével az érdeklődés megcsappant, ami igazá­ból érthető is. A Passauer Bistums­­blattból ma mégis 30 ezer fogy el he­tente, ami még mindig szép példány­számnak mondható, de a lap ennek ellenére sem tudja eltartani önmagát. Hogyan is tudnak akkor a sokkal kisebb példányszámú magyar egyhá­zi lapok? - fogalmazódott meg ben­nem a kérdés. A német hívek szeren­cséjére a passaui püspökség kiemel­kedően fontosnak tartja a sajtó mun­káját. A főpásztor tudja, hogy az új­ság nemcsak tájékoztatja, hanem ösz­­sze is tartja az egyházmegye híveit, ezért anyagilag is segíti munkájukat. (A főszerkesztővel való beszélge­tésünk során még inkább beigazolód­ni láttam azt a véleményemet, hogy az egyházi sajtó nem anyagi, hanem elvi kérdés. Egy katolikus lap ugyanis (normális munkakörülmények kö­zött!) mindig is veszteséges lesz! En­nek ellenére legalább annyira szük­séges lenne a fenntartása, mint a sok­kal veszteségesebb egészségügyi há­lózaté - Cz. B.) A passaui hetilapnál jelenleg he­ten dolgoznak. Három főállású újság­író, egy gazdasági vezető, egy köny­velő, egy hirdetési és egy terjesztési munkatárs. A megjelenésében is tet­szetős kiadvány az egyházmegye eseményei mellett rendszeresen fog­lalkozik az egyház és a világ kapcso­latával. Minden plébánián működik világi sajtóreferens, aki folyamatosan biztosítja számukra a híreket. Az új­ság minden héten kiemelten foglal­kozik egy-egy fontos témával. Lelki­­ségi cikkeiket a püspökség papjai ír­ják. A lap tulajdonosa a passaui püs­pökség, ennek ellenére sohasem szól­tak bele a világi újságírók munkájába. Herr Haberger elmondta, hogy több mint hároméves főszerkesztősége alatt csupán egyetlenegyszer „szóltak le fentről” telefonon, egy hír meg nem jelentetését kérve. Előfordul az is, hogy a főpásztort vagy a püspök­ség munkáját kritizálják, amiért még sohasem tettek szemrehányást nekik, hiszen tudják, hogy a sajtónak ez a hivatása. A főszerkesztő véleménye szerint elsősorban a híveket kell szol­gálniuk és nem a hierarchiát, s ezt a nézetét egyházi feletteseik is elfogad­ják. Nincs gond abból sem, hogy kü­lönböző egyházon belüli vélemények jelennek meg a lapban. Vannak, akik konzervatívabban, mások moderneb­bül gondolkodnak. A lap egyik irány­vonal mellett sem kötelezi el magát, de a véleményét mindenki elmond­hatja. Ennek persze csak építő jellege lehet, a másik megsértésének nem ad­nak teret. Meggyőződésük szerint egymás véleményének megismerése növeli az egységet az egyházban. Haberger főszerkesztő önmagáról csak röviden beszélt. Mint világi hall­gató, teológiai diplomát szerzett. Egyházi tanulmányaival párhuzamo­san újságírói képzésen is rész vett, majd öt éven át dolgozott a helyi na­pilapnál. 1995-ben került a Passauer Bistumsblatt élére, s nemcsak szer­keszti, hanem tördeli is az újságot. Természetesen írni és fotózni is szo­kott. Ottjártunkkor munkatársaival együtt éppen egy magyarországi anyag kefelevonatán dolgoztak. Leg­frissebb számukban egy teljes oldalt szenteltek a passaui és a magyar ka­­ritász kapcsolatának. Ezzel kapcsolat­ban egy interjút is közöltek Márfi Gyula veszprémi érsekkel. Egy magyar katolikus újságíró szívét bizony megdobogtatja, hogy távol hazájától, egy német szerkesz­tőségben éppen magyar oldalon dol­goznak. Úgy látszik, mégsem va­gyunk annyira messze Európától!? Szöveg és kép: Czoborczy Bence Munka közben a szerkesztőségben KERESZTÉNY ÉLET Egy kongresszus tanulságai Szent „szakmák” csúcsértekezle­tének is nevezhetjük a szenthelyek és zarándoklat második kongresszusát, amely Pompejiben volt november 17-21. között. Az elsőt Máriapócson rendezték 1996-ban. A mostani kong­resszus középpontjában a kultúra állt, az az egyetemes és nemzeti kultúra, amelynek a szentélyek örökösei és letéteményesei. Neves személyiségek előadásai (egyetemi professzorok, püspökök, klérus-kongregáció pre­fektusa, az UNESCO interkulturális igazgatója, szentélyek rektorai) irá­nyították rá a keresztény közvéle­ményt a zarándoklatok fontosságára, megújulására, valamint kultúrameg­őrző és -terjesztő voltára. Nagyon fontos megállapítások születtek és mindkét kongresszus dokumentuma nélkülözhetetlen a búcsújáróhelyek és zarándoklatszervezők részére. Isten trónja az égben van, de a szentélyben lakik. A szentélynek ben­sőséges helynek kell lennie, amely al­kalmas erre a találkozásra. A zarán­dokhely, ahol az emberek közösséget alkotnak Istennel, egymással, de a za­rándoklat a közösségben is egyéni cselekedet. A turisztikai pasztoráció­­nak erre kell felkészíteni az embere­ket. Az információkat a modern em­ber számára rendezve, lényegbevágó­­an kell átadni. Óráról órára újabb be­nyomás, ismeretanyag éri az embere­ket. Nincs erejük, idejük hosszú ta­nulmányokra. Érthetően, lényegretö­­rően, szakszerűen kell közvetíteni. Az esetlegesen szervezett zarándoklatok ideje lejárt. A zarádoklatoknak kultú­rájuk van - hangzott el az egyik elő­adásban. A csend szava, a szent zene ritmusa, a közös ima, a közösséges egyedüllét, az öröm, az úton való fel­készülés mind növelik a zarándoklat sikerét. A szent helyek, templomok sok esetben művészi értékek is, ízlést for­máló objektumok, a közöttük elhe­lyezkedő épületek,­ iskolák, múzeu­mok pedig a kultúrát közvetítik. A „hogyan?” volt sok előadó témája. Nagy a felelőssége mind a kegy­hely vezetésének, mind a zarándok­latszervezőknek. A zarándoklaton meg kell szólítani a kíváncsiskodót, a turistát és a zarándokot egyaránt. A kongresszuson Magyarország­ról dr. Keresztes Szilárd hajdúdorogi megyéspüspök és Madari Gyula, a Makrovilág Zarándok Iroda igazgató­ja vett részt. Felemelő volt a görög katolikus liturgia, amelyet a megyés­püspök úr Rómában tanuló kispapjá­val együtt celebrált. M. Gy. Köszönet a segítségért Fontosnak tartom, hogy tolmácsoljam a magam és híveim nevében a hálát és köszönetét azoknak a testvéreinknek, akik észrevették szük­séghelyzetünket és segítségünkre siettek. Nagyon sok plébánia, egyesület, magánszemély névjegye jelent meg az ajándékok, segélyek között, melyek oly nagy segítséget jelentettek az árvízkatasztrófa utáni helyzet átvészelésében. Nagyon szeretnénk, ha tudnák ezek a testvérek, hogy szívünkbe zártuk őket, imádságainkba foglaltuk a nevüket és nagyon hálásak vagyunk. Segítségük a szó szoros értelmében életeket mentett. A test számára szükséges élelem és ruha, a gyógyszerek mellett legalább olyan értékes ajándék volt számunkra megérezni, hogy nem vagyunk egyedül, mert a magyarországi testvérek gondolnak ránk, segítenek rajtunk. A karácsonykor közénk jött Jézus színe előtt köszönjük meg mind­azoknak, akik adományaikkal, munkájukkal segítségünkre voltak. A min­den jócselekedetet megjutalmazó Isten fizessen vissza százszorosan min­den jót, amit tőletek kaptunk. Magyar és ukrán testvéreim nevében: Juhász János plébános Rahó A Hit és Értelem pápai enciklika (3.) Az enciklika befejező részében a pápa meg kívánja erősíteni a hit és filozófia kapcsolatát - bár kijelenti, hogy a filozófia leginkább tükör, amely megvilágítja (reflektálja) a népek kultúráját. A filozófia szinte az egyetlen alap, amely lehetővé teszi a dialógust azokkal, akik nem osztják hitünket (104.). A teológusokat - filozófusokat - tudósokat, de minden férfit és nőt kér a pápa, hogy tegyenek meg mindent a hit és filozófia közötti kapcsolat helyreállításáért. Az enciklikával kapcsolatos kommentárok szinte mindegyike az ateiz­mus ill. marxizmus diskreditálását látja benne. Igazában azonban Nietzsche postmodern feltámadása ellen szól, akinek tanai elfoglalják a szellemi elit gondolatvilágát. Nevezetesen, hogy minden igazság re­ménytelenül relatív, ill. minden érték attól függ, hogy az illető személy melyiket preferálja. Paradox módon „krízisben van a bizalom az értelem erejében” - mondja a pápa. Az „Isten halála” teológiája nemcsak az Istenbe, a létbe, hanem az értelem erejébe vetett hitet is megrendítette. Az enciklika olvasói közül a régebbi stílusú filozófián nevelkedettek megerősítést nyernek a Szent Tamás-i filozófia hitelességében­­, a „mai” filozófiát tanultak pedig­­ösztönzést arra, hogy keressék a legjobb „mód­szert” az igazság keresésében. Új elemeket filozófia, teológiai vonatkozásban nem tartalmaz az enciklika, de ösztönzést ad a hit és értelem kapcsolatának javítására. (Vége) Kormon József GONDOLATOK AZ EVANGÉLIUMHOZ A katolicizmus Vízkereszt vasárnapja. Mt 2,1-12. Amikor Jézus megszületett Betlehemben, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya?” Eny­­nyit, közöl Szent Máté. A hívő nép, a hagyomány kiszínezi ezt az eseményt, biztosan azért, mert megérezték súlyos, gazdag mondani­valóját. Ők három királyról tudnak, nevüket is közlik: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Az is érdekes, hogy mindegyikük más-más népet képvisel, arcuk színe is más: fehér, sárga, fekete (szerecsen). Nyilván itt az egész emberiség hódol, és borul le a világ megváltó királya előtt. Annyira valóságos személyekké lesznek, hogy Kölnben felfedezni vélik erek­lyéiket és a 18. században százezrek zarándokolnak hozzájuk. Mindebből nyilvánvaló az ünnep nagy tanítása, hogy az egyház kato­likus. Görög szó ez, azt jelenti: az egész felé célzó. (Teológiai Vázlatok IV., 308. o.) Tehát az egyház Krisztus fősége alá hozza össze az egész emberiséget, annak minden értékével, az Ő Lelkének egységében (KEK 831). Ez a katolicizmus azt jelenti, hogy Isten új népébe minden egyes ember meg van híva. Jelenti a minden idők minden embere felé irányuló, megértő, szintúgy befogadó nyíltságot. Egyetemes ez az egyház, mind időben, mind térben. Mindig él benne a szándék, a törekvés, hogy kivétel nélkül minden ember az övé legyen, akármilyen fajú, nemzetiségű, mű­veltségű. Átölel mindenkor, mindenkit, mert üdvözíteni, boldoggá akar tenni. A zsidók önző módon csak maguknak akarták megtartani Isten szeretetét, ezért számukra megdöbbentő volt, amikor az Úr Jézus minden szavával, tettével nyitott minden ember felé, sőt kiadta a missziós pa­rancsot apostolainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Ők engedelmeskedtek, hiszen ezt olvassuk pár sorral később: „Ők elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot” (Mk 16,15,20). Azóta nem katolikus az, akiben nincs missziós lelkűlét, akinek nem fáj minden egyes elveszett lélek és nem próbálja az Úr Jézushoz vinni az embereket. Erdődy Imre 3. oldal

Next