Kertgazdaság, 1999 (31. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 1. szám - Irodalom - Glatz Ferenc: A bor

128 Irodalom A bor A szüleinktől öröklött, környezetünktől eltanult foglalatosságot tiszteljük, megszeretjük. Szoká­saink közé fogadjuk. Talán meg is élünk a fogla­latosság űzéséből.­­ De egészen más a magunk találta, magunknak felfedezett tevékenység. Azt képesek vagyunk életünk végéig szenvedéllyel űzni, kutatni, vizsgálni. Míg amaz életünk részét alkotó szokás, ez utób­bi életünket indító öröm. A bor teremtését tisztelni városi gyer­mekként tanultam meg. Figyelni a szem érettségét, a szüret idejének kiválasztását. A kockázatot, hogy meddig tartsák még a fürtöt a tőkén. Hiszen hiába tudjuk, melyik fajta mikorra érik, a Pannon-időjárás változásai állandó izgalmakat tartogatnak. - No és a préselés! Én a kis prést szeretem, azt szoktam meg, mert a néhány hektó edényhez ez ad kétnapi munkát. Talán lassú, de én épp ezt az életütemet szeretem. Pihentető: egész más, mint a zaklatott szer­kesztői-igazgatási „kultúráiét”! Pihentető: mint a kutatás­­ a levéltárban,­­ vagy az írás - csen­des éjszakákon. Pihentető, de izgató. Le sem írom, majd talán halálom előtt, a magam kikí­sérletezte titkaimat: mit teszek a fehérrel a da­rálás és préselés közben. Mert a kis prés erre is időt ad: bánni a zúzalékkal. Nemcsak a piros­sal, de a fehérrel is. S azt sem mondom el, mi­lyen nálam a préselés üteme. Majd a Naplóm­nak.­­Azután van , amire nyilvánosan is büsz­ke vagyok: sohasem lát répacukrot a must. (Hm, megtehetem, mert vásárolom a szőlőt és 18 cukorfok alatt még sohasem volt. Ha gyen­gébb, inkább kihagyom az évet. Ha jó az évjá­rat, többet veszek, így volt 1994-ben. Ugyan­onnan, ugyanolyat veszek.)­­ Azután a forra­lás. Mint a születésnél, figyeled, figyelem, me­lyik hordó hogyan viselkedik. Nyilvánosan büszke vagyok hordógondozásomra. Üresen vagy telítve, szeretettel bánok velük, kívül, be­lül. Néha beszélgetek velük. Van, amelyiket húsz éve csináltattam, s még ma sem mindig értjük egymást. Jól tartom őket. Magam ter­vezte csak­­ téglapincében, a szellőzés állan­dóan szabályozva. És a kétéves érlelést szigo­rúan betartom. Nem sürgetnek piaci körülmé­nyek. Magam, a családom, barátaim isszák a hordók tartalmát. (Az 1996-os Chardonnayt harmadik éve dédel­getem, most van a csúcson.) Hiszem, hogy a kiérlelés nem csak a lének, de a hor­dónak is fontos. Iste­nem! Három éve fi­gyelni, ápolni. A for­rás után kétnaponta, majd hetente rohanni ki a hegybe, a kotyo­­gót tisztába rakni, az ivós hordók feltöltését különösen vigyázni. (Azt sem árulom el, hogy mi alapján döntöm el, meddig hagyom az „anyán”. Az én kocká­zatom.­ Majd figyelni, hogyan erősödnek a sa­vak, a zamat. Azután figyelni: meddig mozdul újra a fakadáskor... Hm! Bolonddá tettük világunkat, kissé talán magunkat is. Azt élvezzük, hogy függetlenítjük magunkat a nem emberi élővilágtól. Életcél­ként követjük a modernnek látszó eszmét. Mi­csoda badarság! Tesszük ezt ahelyett, hogy a föld, a növények, az állatok viselkedését kí­vánnánk jobban megismerni, hogy lássuk: mi végre vannak ők, s mi végre vagyunk mi e vilá­gon. Emberi kiváltságunk, hogy gondolkodni tu­dunk. Nekem örömet ad, hogy figyeljem az ős­anyag másféle mozgását. Az ő életüket. S örö­met ad, hogy ezzel foglalom el mindnyájunk emberi kiváltságát: a gondolkodó képességet mindnyájunkról. Róluk és rólunk. A bortermelés megismerése ragadott ezen örömök közé. És a préselt, érlelt lé okos, mértékletes fogyasztása. Hát így vagyunk mi: ő, a felséges életanyag, életfolyamat, és én, a kíváncsi, hozzáidomuló kisember. Glatz Ferenc

Next