Kincses Kalendárium, 1973

Borba mártott emberek

Borba mártott emberek Nem bűnügyi krónikák részegeskedőiről, garázdálkodóiról kívánok én ist szólni. Sokat ácsorogtam már különböző italozó helyeken és tudom: nem mindenki részegeskedő, vagy garázda, aki ezeken a helyeken megfordul. D­e hogyan lehet megtudni, ki a­­ részegeskedő, garázda és ki az, aki csak megmártózott a bor­ban? Én ezt egy tízéves kisfiútól tanultam meg. Többször láttam már leballagni a borozó lépcsőjén, egy halom virág­gal a karjában. Többször láttam és módom volt megfigyelni: végigjár­ja a két helyiségből álló borozó vendégeit („Virágot tessék!”), de nem mindenkit szólít meg, egyese­ket szó nélkül otthagy. Először azt hittem, olyanokat kerül ki, akiket az ital már levett a lábáról, fél tő­lünk. De aztán láttam, hogy kínál­­gatja a virágait ilyeneknek is, né­ha viszont a lábukon még biztosan álló embereket nem kínálja. Virá­got tessék! Érdekelt, hogy milyen alapon vá­logatja ez a kisfiú a vevőit — egy­szer hát mgeállítottam és megkér­deztem tőle. — Tetszik tudni, én csak me­gyek, csak megyek, karomban a vi­rágokkal. De közben azt lesem, ki, hogyan néz a virágra. Állok előtte, amíg rá nem néz. Abból tudom, hogy megszólítsam-e. Az se biztos, hogy mindenki vesz, akinek felkí­nálom, de vannak, akiknek hiába is kínálnám, látom a szemükből. Nem mindenki részeges, garázda, aki magmártózik a borban. Mutass fel előttük egy szál virágot, és meg­tudod, melyik milyen! A borivók közt igen sok a ma­­­gányos ember. Ezek is kétfé­lék lehetnek: hallgatagok és beszé­desek. Láttam már olyat, aki órák hosszat elálldogál egy (no, mond­juk, kettő) pohár bor mellett anél­kül, hogy valakivel szóba elegyed­ne, még, ha mások próbálkozná­nak is vele, akkor se, csak néz maga elé, iszogat, s még azt se le­het kitapogatni, keserűségből, vagy jókedvéből iszik. Egyesek borivás közben tájékozódnak a napi sajtó­ból a világ eseményeiről, de köz­vetlen környezetük érdektelenül hagyja őket. Másoknak viszont be­szélniük kell. Hallgattam én már pityókás szomszédom monológját másfél órán át, úgy beszélt maga elé, mintha volna vele valaki, s annak beszélne. De vannak, akik nem lehetnek meg társ nélkül. Én is társa vagyok már ilyenféleképpen valakinek. Időről időre találkozunk, első talál­kozásunkra is jól emlékszem, öt­ven körüli férfi. Soha nem erősza­kolja rám magát, mint ahogy elő­ször is csak a tekintetével könyör­­gött: uram, engedje, hogy megszó­lítsam! Aztán, mert tekintetemből kiolvasta a beleegyezést, hangosan is megszólított. — Tudja, egyedül élek, egy gar­zon­lakásban már évek óta. A munkahelyemen a munkatársaim 171

Next