Kincskereső, 2013. (37. évfolyam, 1-4. szám)
2013-10-01 / 2. szám
Igazán közeli jó ismerőseiről szólhat az ember. Milyen volt ezeknek a nagyszabású figuráknak az erőterében élni, vannak-e különösen kedves történeteid róluk? Inspiráltak, kihívást jelentettek, vagy közben meg is kellett küzdeni az árnyékukkal? - A névsor az én szempontomból vegyes. Janikovszky Éva némi kezdeti viszontagságok után életem egyik legfontosabb barátságával ajándékozott meg. Romhányi Jóska szerzőmből apósommá lépett elő, bár nem biztos, hogy mindig felhőtlenül boldog volt ettől a cserétől. Mindenesetre nekem sikerült verseskötetét kipréselni belőle. Kormossal rövid ideig kedvesen közömbös kollégák voltunk, élete utolsó hónapjaiban kezdtünk jobban összebarátkozni, mert amit akkor írt (nem gyermekirodalmat), annak számára fontos közönsége lettem. Csukásnak kritikusa voltam, mint kollégát akkor vett először észre, amikor együtt álltunk sorba a Pannónia Filmstúdió pénztáránál honoráriumért. Weöres Sándorral csupán a Móra Kiadóban találkoztam olykor. Közelebbi ismeretségbe is kerülhettem volna vele, szórakoztató volt figyelni, mennyire játszott a rajongóival. Nagyon kevesek iránt érzett igazán barátságot, ebbe a körbe pedig nem volt esélyem bekerülni. Nemes Nagy Ágnes megtisztelt figyelmével, férje, Lengyel Balázs szobatársam volt a kiadóban. - Varró Danival kerültünk össze egy TV-műsorban, ahol megkérdezték, inkább képi vagy inkább nyelvi oldalról érdekel-e az irodalom. Dani azt mondta, őt a nyelv és annak zeneisége, jelentésjátékai egyértelműen sokkal jobban izgatják, mint a látvány. Én nem tudtam igazán dönteni, a szavak szikrái is vonzanak, de talán a kép van előbb. Hogy állsz ezzel te? Én úgy érzem, hangzóköltő vagy elsősorban, a zenét, a dalt, a szóbűvészetet keresed mindenben, jól gondolom? - Talán. Szívesen menekülök a szóakrobatikába, rímjátékokba, ám azt is tudomásul kell venni, hogy a költészet a varázslók tudományának öröksége, tehát látványt is kell bűvölnünk. Dani varázslata különleges rímeiben nyilvánul meg. De az ő költészete is változik, ebben most igazi témája és mestere, a nyakába akasztott saját gyermeke. Rólam alkotott véleményedben bizonyára befolyásol, hogy több megzenésített versemet ismerheted. Ám hiába éneklik tőlem a Zengő ABC-t, a Tündériskolát, én egyik dalomat sem tudnám elénekelni. Tudom, Te igazi (bár elvetélt) énektehetség vagy. Én viszont azok sorának végén állok, akik között Petőfit, Adyt, Babitsot, Illyést vagy éppen Bereményit tisztelhetjük, akik épp a zene utáni sóvárgásukban írtak megzenésítésre alkalmas verseket. - Neved eggyé vált a Kincskeresőével, életedet és véredet falazod a folyóiratba. Aggódva beszélsz róla, mint atya gyermekéről, pályázol, korrektúrázol, példányokat szállítasz, korántsem csokornyakkendős, úri főszerkesztőként, hanem a szó legnemesebb értelmében véve ezermestereként a lapkészítésnek. Hogy viszonyulsz ehhez az idestova tizenöt éve cipelt édes fehérhez? Küldetésnek érzed vagy rabigának, esetleg mindkettőnek egyszerre? A válaszom hasonlít az egyszeri kocsmalátogatóéhoz, akitől megkérdezték, bort, sört vagy pálinkát iszik, a válasz: jöhet, ebben a sorrendben. Küldetésből vállaltam el, rabiga is lett belőle. Jelenleg lelkiismeret-furdalás nélkül szeretnék megszabadulni tőle: olyan valakinek adnám át, aki még a küldetés fázisban tart. Sajnos leválthatatlan lettem, én ugyanis szükség esetén ingyen is vagyok, utódomnak pedig ez lenne az egzisztenciája. Jelenleg így is reménykedek, de nem akarom bimbózó reményeimet elkiabálni. (Íme a képalkotás veszélye a képzavar.) - Mézga Géza vagy Frédi és Béni kalandjai kapcsán egy országnyi gyerek hallgatta ámulattal, idézgette ráismeréssel szavaidat. A Kaláka lemezeimül választotta egyik versed kezdősorát (Nálatok laknak-e állatok?). Az irodalom „alkalmazott" műfajai nálad mennyire fontosak, mennyire teszed őket egy rangra a „papírlírával”, amelynek szigorúan könyvben a helye? 2013. OKTÓBER