Kincskereső, 2013. (37. évfolyam, 1-4. szám)

2013-10-01 / 2. szám

Igazán közeli jó ismerőseiről szólhat az ember. Milyen volt ezeknek a nagyszabású figuráknak az erőterében élni, vannak-e különösen kedves történeteid róluk? Inspiráltak, kihívást jelentettek, vagy közben meg is kellett küzdeni az árnyékukkal? - A névsor az én szempontomból vegyes. Jani­­kovszky Éva némi kezdeti viszontagságok után éle­tem egyik legfontosabb barátságával ajándékozott meg. Romhányi Jóska szerzőmből apósommá lépett elő, bár nem biztos, hogy mindig felhőtlenül boldog volt ettől a cserétől. Mindenesetre nekem sikerült verseskötetét kipréselni belőle. Kormossal rövid ide­ig kedvesen közömbös kollégák voltunk, élete utol­só hónapjaiban kezdtünk jobban összebarátkozni, mert amit akkor írt (nem gyermekirodalmat), annak számára fontos közönsége lettem. Csukásnak kriti­kusa voltam, mint kollégát akkor vett először észre, amikor együtt álltunk sorba a Pannónia Filmstúdió pénztáránál honoráriumért. Weöres Sándorral csu­pán a Móra Kiadóban találkoztam olykor. Közeleb­bi ismeretségbe is kerülhettem volna vele, szórakoz­tató volt figyelni, mennyire játszott a rajongóival. Nagyon kevesek iránt érzett igazán barátságot, ebbe a körbe pedig nem volt esélyem bekerülni. Nemes Nagy Ágnes megtisztelt figyelmével, férje, Lengyel Balázs szobatársam volt a kiadóban. - Varró Danival kerültünk össze egy TV-műsorban, ahol megkérdezték, inkább képi vagy inkább nyelvi ol­dalról érdekel-e az irodalom. Dani azt mondta, őt a nyelv és annak zeneisége, jelentésjátékai egyértelműen sokkal jobban izgatják, mint a látvány. Én nem tudtam igazán dönteni, a szavak szikrái is vonzanak, de talán a kép van előbb. Hogy állsz ezzel te? Én úgy érzem, hangzóköltő vagy elsősorban, a zenét, a dalt, a szóbű­vészetet keresed mindenben, jól gon­dolom? - Talán. Szívesen menekülök a szóakrobatikába, rímjátékokba, ám azt is tudomásul kell venni, hogy a költészet a varázslók tudományának öröksége, tehát látványt is kell bűvölnünk. Dani varázslata különle­ges rímeiben nyilvánul meg. De az ő költészete is változik, ebben most igazi témája és mestere, a nyakába akasztott saját gyermeke. Rólam alkotott véleményedben bizonyára befolyásol, hogy több megzenésített versemet ismerheted. Ám hiába éneklik tőlem a Zengő ABC-t, a Tündériskolát, én egyik dalomat sem tudnám elénekelni. Tudom, Te igazi (bár elvetélt) énektehetség vagy. Én viszont azok sorának végén állok, akik között Petőfit, Adyt, Babitsot, Illyést vagy éppen Bereményit tisztelhet­jük, akik épp a zene utáni sóvárgásukban írtak meg­zenésítésre alkalmas verseket. - Neved eggyé vált a Kincskeresőével, életedet és véredet falazod a folyóiratba. Aggódva beszélsz róla, mint atya gyermekéről, pályázol, korrektúrázol, pél­dányokat szállítasz, korántsem csokornyakkendős, úri főszerkesztőként, hanem a szó legnemesebb értelmé­ben véve ezermestereként a lapkészítésnek. Hogy vi­szonyulsz ehhez az idestova tizenöt éve cipelt édes fe­hérhez? Küldetésnek érzed vagy rabigának, esetleg mindkettőnek egyszerre?­­ A válaszom hasonlít az egyszeri kocsmaláto­gatóéhoz, akitől megkérdezték, bort, sört vagy pálin­kát iszik, a válasz: jöhet, ebben a sorrendben. Külde­tésből vállaltam el, rabiga is lett belőle. Jelenleg lelki­­ismeret-furdalás nélkül szeretnék megszabadulni tő­le: olyan valakinek adnám át, aki még a küldetés fá­zisban tart. Sajnos leválthatatlan lettem, én ugyanis szükség esetén ingyen is vagyok, utódomnak pedig ez lenne az egzisztenciája. Jelenleg így is reményke­­dek, de nem akarom bimbózó reményeimet elkiabál­ni. (Íme a képalkotás veszélye a képzavar.) - Mézga Géza vagy Frédi és Béni kalandjai kap­csán egy országnyi gyerek hallgatta ámulattal, idéz­gette ráismeréssel szavaidat. A Kaláka lemezeimül vá­lasztotta egyik versed kezdősorát (Nálatok laknak-e állatok?). Az irodalom „alkalmazott" műfajai nálad mennyire fontosak, mennyire teszed őket egy rangra a „papírlírával”, amelynek szigorúan könyvben a helye? 2013. OKTÓBER

Next