Kis Ujság, 1922. május (35. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-14 / 109. szám

Vádiratot adott az ügyészség az Akácfa-utcai verekedők ellen.­ ­Egy tüntető felvonulás folytatása a bíróság előtt.­ Az Ébredő Magyarok Egyesülete februárban nagygyűlést tartott a Vigadóban­, a gyűlés után csopor­tok verődtek össze és tüntető fel­vonulásokat rendeztek. Egy ilyen csoport az Akácfa­ utcában meg­támadta Antonovics Dániel rendőrt és ütlegelni kezdte. A rendőrség Malik József cipészsegédet, Székely János utazót és Vass János cipész­segédet letartóztatta, de a nyomo­zást kiterjesztette Szász József já­­rásbírósági díjnok, Kürti Endre cipész, Fuss Jenő magánhivatalnok és Dienes Ferenc ellen is. Az ügyész­ség valamennyi ellen vádiratot nyújtott be és a büntető törvény­szék vádtanácsa néhány nap múlva dönt a vádalá helyezés kérdésében. Gyilkos összeesküvés a lengyel kormány Ollen. (Orosz monarchisták meg akarták ölni a lengyel minisztereket.) A Varsóban megjelenő Courifer Informatym­e közli, hogy a lengyel kormány tagjait, köztük Poni­­kovszki miniszterelnököt, amikor Vilnába utaztak, meg akarták gyil­kolni. Amikor a miniszterek vo­nata elhagyta Ceremha állomást, egyszerre csak lángok csaptak föl a vonat előtt. A vonat megállt, egy kalauz berontott a miniszter­­elnökhöz és jelentette, hogy a vá­gányok mellett fölhalmozott fara­kásokat felgyújtották és hogy gya­­­zús alakokat láttak a tűz fényében. A belügyminiszter és kísérői le­szálltak és a vágányok közelében egy papírlapot találtak, amelyen a következő állt: »Dz. Őri Iván, a terroristák bosszúálló osztályának parancsno­k a halált hozta Pil­­sonszki urnáké. A vizsgálat meg­állapította, hogy az összeesküvés azoknak az orosz monarchistáknak a műve volt, akiket a lengyel kor­mány a szovjet kormány fölkérésére kiutasított Varsóból. — Igen, én is azt hiszem. A fő­orvos úr is azzal biztat. — Ugye? Milyen öröm lesz, ha ismét haza mehetek fiatal felesé­gemhez, édesanyámhoz. .. Az ápolónő mosolygott, hogy elrejtse a könnyét, ami a szemébe lopózott. — Nagyon szeretem hazámat s bár örömest szenvedek érte, úgy vágyom már haza ! — Hány hónap óta nem volt otthon? — Négy hónapja. Ugy­e, hogy ez egy örökkévalóság? — Minden nap örökkévalóság, amit nem szeretteink között töl­tünk. — Csak akkor nem, ha családunk­nál is szentebbért, a hazáért kell távol lennünk tőlük. — Úgy van — sóhajtotta az ápolónő. A hősnek ismét pirosodni kez­dett az arca, vörösödni a szeme­­fehérje, emelkedni a melle, ami a láz növekedését jelezte. — Milyen nagy lovacskát hoz neked a Jézuska karácsonyra, — szólalt meg ismét magyarul és ke­zével úgy tett, mintha simogatna egy kis bodros fejet. — Neked is hoz sok mindent, Franciskám. Az ápolónő megint vizes boro­gatást tett a homlokára. A sebe­sült fölriadt. — Úgy érzem — mondta néme­tül — mintha a halál szárnya csa­pott volna meg. — Dehogy, zászlós úr, lázát enyhítettem a vizes ruhával. — Édes jó asszonyom, hozzon nekem egy szál virágot, annyira szeretem a virágillatot. — Szívesen, zászlós úr. És az ápolónő a kórház kertjé­ből néhány rózsát hozott. Odatette a sebesült takarójára. — Köszönöm, mily kedves. Nagyságos asszonyom jó, mint az angyal, olyan, mint az édesanyám. És boldogan emelte szájához a virágokat. — Be édes az illatuk, mi is van a világban, hogy még a halál is szereti ? — Azt a csúf szörnyeteget ne emlegesse, zászlós úr. — Ki tudja, hátha meg kell ba­rátkoznom vele? — Oh persze, most gondol rá, mikor maholnap felkelhet. — Milyen jó is lenne. Talán az ilyen áldott lélek kívánságát meg­hallgatja a az ég. — Imádkozom felgyógyulásáért. — Köszönöm, kegyed végtelenül jó hozzám. Másnap ismét virágot kért a hős. Az ápolónő egész bokrétát hozatott és tele rakta vele az ágyát. — Legalább virágos ágyon halok meg — sóhajtotta az ifjú. Az ápolónő nagyon elérzéke­­nyült. A halálsejtelem alapos volt. A főorvos kijelentette, hogy a se­besültnek máris csak néhány órája van a földön. Bronzykowa Eugénia fölkelt és kiment a szobából. Nem tudta visszatartani könnyeit. Mikor ki­sírta magát, visszatért. A zászlós láng piros volt. A melle erősen zihált. A szemét vörös láng­karika vette körül. Kapkodva vett lélegzetet. Hirtelen felemelkedett. — Itt van a kapitány úr? Az ápolónő félt, hogy erőtlenül roskad össze. Karját a hóna alá tette s párnájára fektette ismét. Ezután borogatással enyhítette a haldokló lázát. A zászlós kinyúj­totta a kezét. Megfogta az ápoló­nőjét. — Érzem, hogy meghalok. Oh, asszonyom, aki az édesanyát pó­tolta nekem, hálás köszönet jósá­gáért s kérem, bocsásson meg, ha akaratlanul megbántottam. — Sohasem bántott meg — sut­togta Bronzykowa Eugénia fojtott zokogással. — Kérem, maradjon mellettem, oly jól esik a haldoklónak, ha egy finom női lélek áldó lehelletét érzi maga körül. — Itt maradok — felelte az ápolónő és megsimogatta az ifjú remegő kezét. — Feleségem bársony ujjait ér­zem, így könnyebb meghalni... Édes hazám ... Láza hirtelen magasra szökött. Pulzusa rendetlenül vert. — Már Munkácson vagyunk . Hála Istennek. Messze még Nagy­várad ? Nagy dübörgés hallatszott/ Oro­szok vágtattak a városba. A köny­­nyebb sebesültek már elmenekül­tek. Bronzykowa- Eugénia nem mozdult a haldokló ágyától. Éjfél volt. Fényszórók vakító villanása reszketett a kórház ablaküvegén. A stryi kórházban Bronzykowa Eugénia letérdelt az ágy elé és buzgón imádkozott. A haldokló még egyszer fölemelte a szemét. — Mikor érünk haza? — tagolta elhalóan. Két órakor nagyot sóhajtott. A kiszabadult lélek számnyverése volt. Az ápolónő elrendezte körülötte a virágokat, megöntötte sűrű har­mattal, szemének tiszta könny­­záporával. Oroszok léptek a kórházba. — Kérem, ne bántsák az én ha­lottamat — könyörgött a tanárnő a tiszteknek. Másnap kikérték a parancsnok­tól a holttestet. Koporsóba tették, amelyet a hőslelkü ápolónő telera­kott virággal. Apja és ő koszorút tettek a koporsójára. Az egyiknek a szalagjára ezt íratta : »Hálás emlé­kezetünkben maradsz, hős magyar*. — a másikra ezt: »Megsiratva hal­tál meg.» És azokat a rózsákat, amiket halála előtt a kezében tar­tott, imakönyvébe tette s ké­sbb elküldte a hős özvegyének. .igs.ifjság MAjtm 143 fiz élet szökevényei* A hadifogoly felesége. —• Évért dolgoztam hatvan évig • — Mindennapi tragédiák. — Öngyilkosok között. Delet harangoznak. Munkásem­berek sietnek haza gyors falatra, pillanat pihenőre. Hivatalnokokkal teli villamosok röpítik a milliók sápadt rabszolgáit. Gyermekek ka­cagó életöröme vihancol a tavaszi napsütésben. A Rókus-kórház rideg, meztelen, meszelt falu kőkoc­ás folyosójának félhomályában elha az életkedv, a napsugár félve lopózik át a homá­lyos üvegablakon. Itt nincs mit keresnie annak, ami az életet jel­­képezi, mert ennek a szomorú fo­lyosónak fehér ajtajai mögött pár­nák rej­tekében olyan betegei ke­resnek enyhülést az élet sebeire, akik nem bírták tovább a mene­telés iramát, a szerencsétlenségek jégverését, az önvád égető perzse­lését, félrelopóztak az országút végtelen vándorló tömegéből, két­ségbeesett kézzel megragadták az élet fonalát, de a legyengült kéznek még a végső elhatározás sem adott elég erőt, a fonál nem szakadt el, csak megsérült és most derék, jóságos nézésű orvosok és lágy­­tapintatú, simogatókezű apácák toldják-toldják a megsérült fonalat. A hadifogoly felesége Az öngyilkosok betegszobájának csendjében öreg ember ül az ágy mellett. Halk, remegő hangon vi­­gasztalgat egy fiatal, intelligens arcú asszonyt, akinek mindkét karját kötél borítja. Amikor oda­lépünk az ágyhoz, fölugrik és fel­hördül : — Csukassák le azt a gazembert, csukassák le, csukassák le. Csitító és magyarázó szavak eny­hítik a fájdalom háborgását. Mi nem a rendőrségtől jövünk, ezt törvény meg sem torolhatja, de van, aki számontartja az emberek tetteit. Három évig élt boldog megelé­gedettségben a lányom az urával. Nem keresett szórakozást, nem vá­gyott szép ruhák után, csak a férjé­nek élt és a kisfiának. Jött a há­ború. A rém katona lett, harcolt, orosz fogságba került. Hat évig nem jött hír felőle. A lányom majd megőrült fájdalmában. De még mindig remélt. Talán elvesztek a levelek a végtelen szibériai utón. Két hónapja azután a boldog hit az újságban, a hazatérő csere­foglyok között a rém neve. De csak ez. Levél, sürgöny, semmi. Nem értettem a dolgot, féltem, hogy valami nincs rendben, rá­beszéltem a lányomat, hogy ne jöjjön ki a pályaudvarra, megyek egyedül. A pályaudvaron láttam a vémet. A vér megfagyott ereim­ben. Egy nőt hozott magával. Kije­lentette, hogy elválik a lányomtól és elveszi azt a másik asszonyt. Nem mertem megmondani a lányomnak, mit történt. Azt a mesét találtam ki, hogy a férjét még valami miatt visszatartották, csak a következő szállítmánnyal jön. Ezzel áltattam múlt hétig. A múlt héten azután megtudott mindent. Levelet kapott egy ügy­védtől, hogy keresse föl. Nem vol­tam otthon, elment az ügyvédhez, szédülve, félőrülten jött haza, be­ment a fürdőszobába és fölvágta az ereit. Ezt a levelet írta nekem. Gyűrött, könnyáztotta papiros­lapot nyújt felém. »Tudom, hogy gazember, hogy nem érdemel egy sóhajtást sem. De én szeretem és nem akarok tovább élni. Bocsáss meg apám. Csak arra kérlek, neveld föl tisztes­ségben a fiamat és ne add oda neki. Elég ha a férjemet elvette, a gyer­mekem ne legyen azé az asszonyé.* Még mindig él a háború. Nem a puskapora, az acélja, a fojtó gázai, a tébolyo­dott lehellete, melytől megőrült a világ. Hatvan év becsületes munkája, őszhajú, lázpiros arcú férfi fek­szik a következő ágyon. Mellhártya és tüdőgyulladás. A Dunába ugrott. Halk hangon, néha percekig pihen­ve, küzködve a sírással, mondja el tragédiáját. — Tíz éves koromban inasnak ad­tak a szüleim. Gyári munkás let­tem, szakmunkás, jól kerestem. Boldogan éltem, két szép lányom volt. Meghalt a feleségem, én egész nap a gyárban kínlódtam a napi kenyérért, a két leány elromlott, verje meg őket az Isten. Nem fo­gadtam el a pénzüket, nem kellett a piszkos keresetük. Dolgoztam to­vább. Egy napon elbocsátottak a gyárból. Megöregedtem, nem bír­tam a munkát, nem szolgáltam rá a fizetésre.Nem is haragszom a gyár­ra — uram — utóvégre az üzlet, nem aggkori menedékhely. Igazuk volt. Csak a lányaimat verte meg az Isten, így kerültem a Dunába. Nem tanultam meg koldulni. Fáradt, öreg testét megrázza a zokogás. Megtörtén, remegő ajak­kal rebegi: — Ezért dolgoztam hatvan évig! Mindennapi tragédiák A nem mindennapi tragédiák ezek. De ott vannak a szürke min­dennap boldogtalan hajótöröttei. Varróleány, aki marólúgot ivott szerelmi bánatában. Színésznöven­­dék, ok ugyanaz, csak az eszköz morfium. Állásnélküli hivatalnok, aki már nem bírta tovább az éhe­zést. Asszony, akit családi per­patvar dobott bele a Duna hullá­maiba. Ki a férfiosztályon, ki a nők sorain. Sápadt, elnyűtt emberek, névtelen áldozatai egy nagy kór­nak, mely pusztit közöttünk ment­hetetlenül. Védekezés nincs ellene. Kit a becsületében talál halálra, kit az erényeiben, kit a büszkesé­Ilyenkor egy remegő terdű, tétova lépésű ember vánszorog néhány hét után ki a nagy ház kis kapuján. Belevegyül a rohanó tömegbe. A lármába, lüktető életbe, napsuga­ras rohanásba. Nem lát, nem hall. Érzéketlen minden iránt, meg a halál csendje lakozik a lelkében. A halálé, melyet hiába kere­­sett.. .

Next