Kis Ujság, 1922. május (35. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-14 / 109. szám
Vádiratot adott az ügyészség az Akácfa-utcai verekedők ellen. Egy tüntető felvonulás folytatása a bíróság előtt. Az Ébredő Magyarok Egyesülete februárban nagygyűlést tartott a Vigadóban, a gyűlés után csoportok verődtek össze és tüntető felvonulásokat rendeztek. Egy ilyen csoport az Akácfa utcában megtámadta Antonovics Dániel rendőrt és ütlegelni kezdte. A rendőrség Malik József cipészsegédet, Székely János utazót és Vass János cipészsegédet letartóztatta, de a nyomozást kiterjesztette Szász József járásbírósági díjnok, Kürti Endre cipész, Fuss Jenő magánhivatalnok és Dienes Ferenc ellen is. Az ügyészség valamennyi ellen vádiratot nyújtott be és a büntető törvényszék vádtanácsa néhány nap múlva dönt a vádalá helyezés kérdésében. Gyilkos összeesküvés a lengyel kormány Ollen. (Orosz monarchisták meg akarták ölni a lengyel minisztereket.) A Varsóban megjelenő Courifer Informatyme közli, hogy a lengyel kormány tagjait, köztük Ponikovszki miniszterelnököt, amikor Vilnába utaztak, meg akarták gyilkolni. Amikor a miniszterek vonata elhagyta Ceremha állomást, egyszerre csak lángok csaptak föl a vonat előtt. A vonat megállt, egy kalauz berontott a miniszterelnökhöz és jelentette, hogy a vágányok mellett fölhalmozott farakásokat felgyújtották és hogy gyazús alakokat láttak a tűz fényében. A belügyminiszter és kísérői leszálltak és a vágányok közelében egy papírlapot találtak, amelyen a következő állt: »Dz. Őri Iván, a terroristák bosszúálló osztályának parancsnok a halált hozta Pilsonszki urnáké. A vizsgálat megállapította, hogy az összeesküvés azoknak az orosz monarchistáknak a műve volt, akiket a lengyel kormány a szovjet kormány fölkérésére kiutasított Varsóból. — Igen, én is azt hiszem. A főorvos úr is azzal biztat. — Ugye? Milyen öröm lesz, ha ismét haza mehetek fiatal feleségemhez, édesanyámhoz. .. Az ápolónő mosolygott, hogy elrejtse a könnyét, ami a szemébe lopózott. — Nagyon szeretem hazámat s bár örömest szenvedek érte, úgy vágyom már haza ! — Hány hónap óta nem volt otthon? — Négy hónapja. Ugye, hogy ez egy örökkévalóság? — Minden nap örökkévalóság, amit nem szeretteink között töltünk. — Csak akkor nem, ha családunknál is szentebbért, a hazáért kell távol lennünk tőlük. — Úgy van — sóhajtotta az ápolónő. A hősnek ismét pirosodni kezdett az arca, vörösödni a szemefehérje, emelkedni a melle, ami a láz növekedését jelezte. — Milyen nagy lovacskát hoz neked a Jézuska karácsonyra, — szólalt meg ismét magyarul és kezével úgy tett, mintha simogatna egy kis bodros fejet. — Neked is hoz sok mindent, Franciskám. Az ápolónő megint vizes borogatást tett a homlokára. A sebesült fölriadt. — Úgy érzem — mondta németül — mintha a halál szárnya csapott volna meg. — Dehogy, zászlós úr, lázát enyhítettem a vizes ruhával. — Édes jó asszonyom, hozzon nekem egy szál virágot, annyira szeretem a virágillatot. — Szívesen, zászlós úr. És az ápolónő a kórház kertjéből néhány rózsát hozott. Odatette a sebesült takarójára. — Köszönöm, mily kedves. Nagyságos asszonyom jó, mint az angyal, olyan, mint az édesanyám. És boldogan emelte szájához a virágokat. — Be édes az illatuk, mi is van a világban, hogy még a halál is szereti ? — Azt a csúf szörnyeteget ne emlegesse, zászlós úr. — Ki tudja, hátha meg kell barátkoznom vele? — Oh persze, most gondol rá, mikor maholnap felkelhet. — Milyen jó is lenne. Talán az ilyen áldott lélek kívánságát meghallgatja a az ég. — Imádkozom felgyógyulásáért. — Köszönöm, kegyed végtelenül jó hozzám. Másnap ismét virágot kért a hős. Az ápolónő egész bokrétát hozatott és tele rakta vele az ágyát. — Legalább virágos ágyon halok meg — sóhajtotta az ifjú. Az ápolónő nagyon elérzékenyült. A halálsejtelem alapos volt. A főorvos kijelentette, hogy a sebesültnek máris csak néhány órája van a földön. Bronzykowa Eugénia fölkelt és kiment a szobából. Nem tudta visszatartani könnyeit. Mikor kisírta magát, visszatért. A zászlós láng piros volt. A melle erősen zihált. A szemét vörös lángkarika vette körül. Kapkodva vett lélegzetet. Hirtelen felemelkedett. — Itt van a kapitány úr? Az ápolónő félt, hogy erőtlenül roskad össze. Karját a hóna alá tette s párnájára fektette ismét. Ezután borogatással enyhítette a haldokló lázát. A zászlós kinyújtotta a kezét. Megfogta az ápolónőjét. — Érzem, hogy meghalok. Oh, asszonyom, aki az édesanyát pótolta nekem, hálás köszönet jóságáért s kérem, bocsásson meg, ha akaratlanul megbántottam. — Sohasem bántott meg — suttogta Bronzykowa Eugénia fojtott zokogással. — Kérem, maradjon mellettem, oly jól esik a haldoklónak, ha egy finom női lélek áldó lehelletét érzi maga körül. — Itt maradok — felelte az ápolónő és megsimogatta az ifjú remegő kezét. — Feleségem bársony ujjait érzem, így könnyebb meghalni... Édes hazám ... Láza hirtelen magasra szökött. Pulzusa rendetlenül vert. — Már Munkácson vagyunk . Hála Istennek. Messze még Nagyvárad ? Nagy dübörgés hallatszott/ Oroszok vágtattak a városba. A könynyebb sebesültek már elmenekültek. Bronzykowa- Eugénia nem mozdult a haldokló ágyától. Éjfél volt. Fényszórók vakító villanása reszketett a kórház ablaküvegén. A stryi kórházban Bronzykowa Eugénia letérdelt az ágy elé és buzgón imádkozott. A haldokló még egyszer fölemelte a szemét. — Mikor érünk haza? — tagolta elhalóan. Két órakor nagyot sóhajtott. A kiszabadult lélek számnyverése volt. Az ápolónő elrendezte körülötte a virágokat, megöntötte sűrű harmattal, szemének tiszta könnyzáporával. Oroszok léptek a kórházba. — Kérem, ne bántsák az én halottamat — könyörgött a tanárnő a tiszteknek. Másnap kikérték a parancsnoktól a holttestet. Koporsóba tették, amelyet a hőslelkü ápolónő telerakott virággal. Apja és ő koszorút tettek a koporsójára. Az egyiknek a szalagjára ezt íratta : »Hálás emlékezetünkben maradsz, hős magyar*. — a másikra ezt: »Megsiratva haltál meg.» És azokat a rózsákat, amiket halála előtt a kezében tartott, imakönyvébe tette s késbb elküldte a hős özvegyének. .igs.ifjság MAjtm 143 fiz élet szökevényei* A hadifogoly felesége. —• Évért dolgoztam hatvan évig • — Mindennapi tragédiák. — Öngyilkosok között. Delet harangoznak. Munkásemberek sietnek haza gyors falatra, pillanat pihenőre. Hivatalnokokkal teli villamosok röpítik a milliók sápadt rabszolgáit. Gyermekek kacagó életöröme vihancol a tavaszi napsütésben. A Rókus-kórház rideg, meztelen, meszelt falu kőkocás folyosójának félhomályában elha az életkedv, a napsugár félve lopózik át a homályos üvegablakon. Itt nincs mit keresnie annak, ami az életet jelképezi, mert ennek a szomorú folyosónak fehér ajtajai mögött párnák rejtekében olyan betegei keresnek enyhülést az élet sebeire, akik nem bírták tovább a menetelés iramát, a szerencsétlenségek jégverését, az önvád égető perzselését, félrelopóztak az országút végtelen vándorló tömegéből, kétségbeesett kézzel megragadták az élet fonalát, de a legyengült kéznek még a végső elhatározás sem adott elég erőt, a fonál nem szakadt el, csak megsérült és most derék, jóságos nézésű orvosok és lágytapintatú, simogatókezű apácák toldják-toldják a megsérült fonalat. A hadifogoly felesége Az öngyilkosok betegszobájának csendjében öreg ember ül az ágy mellett. Halk, remegő hangon vigasztalgat egy fiatal, intelligens arcú asszonyt, akinek mindkét karját kötél borítja. Amikor odalépünk az ágyhoz, fölugrik és felhördül : — Csukassák le azt a gazembert, csukassák le, csukassák le. Csitító és magyarázó szavak enyhítik a fájdalom háborgását. Mi nem a rendőrségtől jövünk, ezt törvény meg sem torolhatja, de van, aki számontartja az emberek tetteit. Három évig élt boldog megelégedettségben a lányom az urával. Nem keresett szórakozást, nem vágyott szép ruhák után, csak a férjének élt és a kisfiának. Jött a háború. A rém katona lett, harcolt, orosz fogságba került. Hat évig nem jött hír felőle. A lányom majd megőrült fájdalmában. De még mindig remélt. Talán elvesztek a levelek a végtelen szibériai utón. Két hónapja azután a boldog hit az újságban, a hazatérő cserefoglyok között a rém neve. De csak ez. Levél, sürgöny, semmi. Nem értettem a dolgot, féltem, hogy valami nincs rendben, rábeszéltem a lányomat, hogy ne jöjjön ki a pályaudvarra, megyek egyedül. A pályaudvaron láttam a vémet. A vér megfagyott ereimben. Egy nőt hozott magával. Kijelentette, hogy elválik a lányomtól és elveszi azt a másik asszonyt. Nem mertem megmondani a lányomnak, mit történt. Azt a mesét találtam ki, hogy a férjét még valami miatt visszatartották, csak a következő szállítmánnyal jön. Ezzel áltattam múlt hétig. A múlt héten azután megtudott mindent. Levelet kapott egy ügyvédtől, hogy keresse föl. Nem voltam otthon, elment az ügyvédhez, szédülve, félőrülten jött haza, bement a fürdőszobába és fölvágta az ereit. Ezt a levelet írta nekem. Gyűrött, könnyáztotta papiroslapot nyújt felém. »Tudom, hogy gazember, hogy nem érdemel egy sóhajtást sem. De én szeretem és nem akarok tovább élni. Bocsáss meg apám. Csak arra kérlek, neveld föl tisztességben a fiamat és ne add oda neki. Elég ha a férjemet elvette, a gyermekem ne legyen azé az asszonyé.* Még mindig él a háború. Nem a puskapora, az acélja, a fojtó gázai, a tébolyodott lehellete, melytől megőrült a világ. Hatvan év becsületes munkája, őszhajú, lázpiros arcú férfi fekszik a következő ágyon. Mellhártya és tüdőgyulladás. A Dunába ugrott. Halk hangon, néha percekig pihenve, küzködve a sírással, mondja el tragédiáját. — Tíz éves koromban inasnak adtak a szüleim. Gyári munkás lettem, szakmunkás, jól kerestem. Boldogan éltem, két szép lányom volt. Meghalt a feleségem, én egész nap a gyárban kínlódtam a napi kenyérért, a két leány elromlott, verje meg őket az Isten. Nem fogadtam el a pénzüket, nem kellett a piszkos keresetük. Dolgoztam tovább. Egy napon elbocsátottak a gyárból. Megöregedtem, nem bírtam a munkát, nem szolgáltam rá a fizetésre.Nem is haragszom a gyárra — uram — utóvégre az üzlet, nem aggkori menedékhely. Igazuk volt. Csak a lányaimat verte meg az Isten, így kerültem a Dunába. Nem tanultam meg koldulni. Fáradt, öreg testét megrázza a zokogás. Megtörtén, remegő ajakkal rebegi: — Ezért dolgoztam hatvan évig! Mindennapi tragédiák A nem mindennapi tragédiák ezek. De ott vannak a szürke mindennap boldogtalan hajótöröttei. Varróleány, aki marólúgot ivott szerelmi bánatában. Színésznövendék, ok ugyanaz, csak az eszköz morfium. Állásnélküli hivatalnok, aki már nem bírta tovább az éhezést. Asszony, akit családi perpatvar dobott bele a Duna hullámaiba. Ki a férfiosztályon, ki a nők sorain. Sápadt, elnyűtt emberek, névtelen áldozatai egy nagy kórnak, mely pusztit közöttünk menthetetlenül. Védekezés nincs ellene. Kit a becsületében talál halálra, kit az erényeiben, kit a büszkeséIlyenkor egy remegő terdű, tétova lépésű ember vánszorog néhány hét után ki a nagy ház kis kapuján. Belevegyül a rohanó tömegbe. A lármába, lüktető életbe, napsugaras rohanásba. Nem lát, nem hall. Érzéketlen minden iránt, meg a halál csendje lakozik a lelkében. A halálé, melyet hiába keresett.. .