Kis Ujság, 1933. május (46. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-02 / 98. szám

2 ­ A gróf úr váltói .&© / A pajkos élet a­ maga szindus képeit idekölcsönözgeti nekünk né­ha, hogy szinváltozata egy kicsit felderítse hétköznapi bús szomorú­ságunkat. S ha a szegedi tábla az akasztófa árnyékába állítja a nad­rágba bujt asszony-boszorkányt, a gyilkos Pipás Pistát, más oldalról megint enyhíti borzalmunkat a fia­tal gróf úr váltóügyével, amelyen napokon át elszórakozhatunk. Aiért ezen a váltóhistórián mulat­hatunk is, bosszankodhatunk is éppen eleget. Már aszerint, amint ki­kinek a vérmérséklete, vagy élet­­felfogása parancsolja. Izgalmas az eset, az szent bizo­nyos, akárcsak egy detektívregény, vagy labdarúgó mérkőzés. Olyan kí­váncsian figyelheti a »nyájas« ol­vasó napokon át, vájjon Watzdorf báró úr váltóin igazak-e grófi barát­jának az aláírásai, avagy hamisítvá­nyok? Mert erre maga a fiatal gróf se tud pontosan felelni. Egyszer pél­dául azt mondja: — Igazán nem emlékszem, hogy én irtam­-e alá, vagy nem... Százezer pengős váltóról van szó. És a fiatal gróf úr nem emlékszik. Mint ahogy talán már nem is em­lékszik az egész­­kis váltóügyre­, mert hát mindössze csak hétszázezer pengő folyt el mulatságra, dáridók­­ra, kártyákra és egyéb­­befekteté­sekre­. Csekélység! Hétszázezer pengő! Hatalmas Isten! Csak meg kell gondolnunk, hogy félmillió eladóso­dott kisgazda közül hány ezernek és ezernek kell az utcára kerülnie egy­­kétezer pengős váltó- és bankadós­­ság miatt. Amit nem a könnyelmű­ség szült, hanem egy-két hold szer­zemény, amit bankpénzből akart megszerezni magának a szorgalom. Vagy részletre vásárolt gép, ami­nek­ acélfogaival mélyebbre akart szántani a boldogtalan magyar, hogy a felforgatott talaj jobban kama­toztassa a munkáját is, kis tőkéjét is. Nincs, aki segítségére sietne. Nincs menekvés, el kell pusztulnia. Hány kisiparos műhelye válnék az élet paradicsomává, ha ebből az elherdált, elkártyázott, eltivornyá­­zott hétszázezer pengőből csak mor­zsányi juthatna neki kis forgótőké­nek, hogy dolgozhasson. De ne legyünk szigorúak. Hogyan is lehetne kívánni a fia­tal mágnásoktól, hogy az élet mély­ségeibe pillantsanak s a nyomorúság képét meglássák, amikor tekintetü­ket úgy leköti az élet ragyogó szép­sége és gazdagsága. Ha a földmivest, a kisiparost nem látják meg, a mű­vészetet talán mégis észrevehetnék. Chilslon lord budapesti angol kö­vet felesége nemrégiben látni akar­ta, mit tud e téren felmutatni a ma­gyarság s keresve a magyar művé­szetet, elment a tavaszi képkiállí­­tásra. Elkápráztatva és meghatva a csodálatos, szinte hősi teljesítmény­­től, amit ezek az Istentől megáldott tehetségek alkotnak a mai magyar nyomorúság ellenére, egyik kezük­kel a napi kenyér gondjaival küzd­ve, a másikkal "a dicsőség útját épít­getve: az angol hölgy könnyes sze­mekkel állította ki * utalványát 20 ezer pengőről, hogy azzal a nyo­morgó magyar művészek segítségé­­re siessen. Még bocsánatot is kért, hogy többet nem adhat, pedig sze­retné ... Egy idegen előkelőség, egy idegen hölgy, akihez a mi nyomorunknak, tragédiánknak, bánatunknak semmi köze. Részt kér belőle mégis, mert szíve van, mert lelke van, mert úgy súgja a lelkiismerete, hogy az em­beri bánat és emberi szomorúság előtt minden érző embernek meg kell ihletődnie. Galsworthy világhírű angol íróról feljegyezték, hogy Budapesten jár­ván, meghatja az itt tapasztalt sze­génység és nyomorúság s nem tud, nem akar innen elmenni anélkül, hogy a maga ereje szerint ne igye­kezzék enyhíteni a szenvedést. .Tit­kosan, névtelenül küldte nemrég be­következett elhunytéig a pénzt, hogy a nyomorgó embereknek ebédet osz­togassanak belőle. Az idegenek szeme könnybe lábad a magyar nyomorúság láttán. Esterházy Tamás grófnak és Watz­dorf báró úrnak erre nincs ide­jük... Leköti őket az élet mohó él­vezése, a fiatalság vérbő szilajsága, no meg a váltók, megfogadván ama amerikai pénzügyi szaktekintély ta­nácsát, aki azt h­irdeti, hogy a gaz­dag embernek egyetlen kötelessége van csupán, hogy költsön. És ők olyan szívesen megfogadják és követik ezt a tanácsot, már csak azért is, hogy a humor teljesen ki ne vesszen ebből a szomorúan ápo­­rodott, keserű magyar életből. Kőrösparti KIS ÚJSÁG 1933 május 2 Valóságos ostromállapot volt Bécsben május elsején Kétszáz szociáldemokrata vezetőt elfogtak Hatalmas tömegek özönlötték el az utcákat, de rendzavarás nem történt . Tekintettel arra, hogy a bécsi szo­ciáldemokraták május elsejére zavar­gásokat akartak rendezni, a kormány az osztrák fővárost valósággal ost­romállapotba helyezte. Reggel 4 órá­tól a rendőrség riadókészültségben volt és az utcákat vidékről fel­vezényelt katonaság szállta m­eg. A főbb útvonalakon gépfegyvere­ket, az egyetem előtt drótsövényeket állított fel a katonaság. Mindenfelé lovas katonai őrjáratokat lehetett látni. A postatakarékpénztárba teherautókon­ óriási homokzsákokat szállítottak, hogy az esetleges támadás ellen megvédjék. Teljesen el volt barrikádozva a Burg udvara is, amelynek minden bejárata elé acélsisakos, feltűzött szuronyú ka­tonákat állítottak. A belváros felé vezető mellékutcákon a szöges­drótok és a spanyol lovasok fölött hatalmas táblák voltak láthatók .Vissza, különben lövünk!* felírással. A szociáldemokraták tüntető sétája korán reggel megkezdődött. Mindenütt ellepték az utcákat és vörös szegfüvel, vörös zsebkendőkkel tüntettek. A belvárosból visszatartotta a töme­get a katonaság. A tüntetők riadtan for­dultak vissza a gépfegyverek láttára. A ka­onaság at meg­könti tehera­utók szakadatlanul jártak. A villamosok csak a mellékutcákban közlekedtek, de a zsúfolt kocsikon fel-felhangzottak a szociáldemokrata jel­szavak. Vaugoin hadügyminiszter a tábornoki karral együtt szemlét tartott a nagy­körúton és fogadta a katonaság főpa­rancsnokának jelentését. A tömeg tün­tetni kezdett a hadügyminiszter ellen, mire a rendőrség gumibotos rohammal percek alatt eltávolította és 200 szo­cialista vezetőt őrizetbe vett. Azután az órák meglehetős nyuga­lomban teltek el A déli órákban azért Bécs még mindig hadiállapot látványát nyújtotta. Déli tizenkettő és egy óra között fel­vonultak a katonaság főzőkocsijai, az úgynevezett gulyáságyuk. A készenlétbe helyezett katonák az utcán falatozni kezdtek. Az Operaház egyik kőoszlopán vörös kereszt és fehér zászló jelezte, hogy ott van a tábori mentőállomás. Késő estig az utcákon rendőrökkel és katonákkal megrakott rohamautók szá­guldoztak. A belső utcákon katonák és rendőrőrszemek, a külvárosokban pedig acélrohamsisakos rendőrök járkáltak, vállukon feltűzött szuronyú, megtöltött puskákkal. A szociáldemokrata párt híveinek sé­tája, melynek célja a bécsi belváros volt, lassan kint megszűnt. A szocialisták visszaözönlöttek a külvárosokba. A szociáldemokraták délután megtar­tották a 30.000 embert befogadó Stadion­­ban májusi ünnepségüket. Az ünnepség szónoka Seitz polgármester volt. A nemzeti szocialisták a Prátertől messze eső néparénában tartották má­jusi ünnepségüket. Az esti órákban a katonaság nagy­­részét bevonták, a belvárosban megkez­dődött a rendes forgalom és Bécs la­kosságának legnagyobb része az izgal­mas nap után pihenni tért. Az angol király nyitja le június 12-én a gazdasági világértekezletet A pénzügyi és gazdasági világértekez­­let előkészítésére megalakult bizottság szombaton jelentést adott ki, amely közli, hogy az értekezlet június 12-én kezdődik Londonban, az új földtani mú­zeum épületében. Az értekezletet az angol király nyitja meg és annak megnyitása alkalmával Amerika küldöttje, Norman Davis vám­­fegyverszünetet fog javasolni, amelynek feltételeit a meghívókkal együtt szét­küldik a meghívandó nemzeteknek. Az amerikai javaslat az államokat arra szólítja fel, hogy legalább az ér­tekezlet tartalma alatt ne állítsanak fel új vámtarifákat, se devizakorlátozásokat és egyéb tilalmakat. ==========srss Zendülés Kuba szigetén A középamerikai Kuba szigeten hó­napok óta lappangó forradalmi han­gulat van Machado diktátor ellen. Az elkeseredés vasárnap nyilt lázadásban tört ki. Zendülők foglalták el a kaszárnyát Szankt Louis fővárosban. Tíz ellenálló katonát agyonlőttek. Santiago és Havanna városokban is forrong a nép. Hétfőn kihirdették a hadiállapotot, de attól tartanak, hogy a nyugalom nem fog helyreállni. i* Májusfa Elbeszélés, írta Csurka Péter Pihegve éledt a májusi hajnal. Még éjszaka volt, az ég alján, ahol a nap szokott felkapaszkodni a kék kárpitra, azon a részen piros harántsá­­vok lebegtek a tiszta éterben és az urasági lápok fölött, úgy tetszett, hogy angyalodi­k már a sötét. A falu ájul­tan hallgatott meg. Egy-egy álmatlan vén nyújtózkodott az eresz alatt, de, hogy a sarju hold csak most bukott még le a horizont alján, Visszahúzódott vac­kába és uj szendergést erőltetett álmat­lan szemeire. Szép Anna, gyönyörű Szép Anna is nyújtózkodott egyet az első éles kakas­­szóra. Felült patyolat ágyában, meg­dörzsölte szemeit,” de aztán visszaha­­nyatlott, mert látta az ablakokon ke­resztül, hogy még alig-alig settenkedik a reggel. Patyolalinge csipkéjét feljebb húzta mellén,” félig nyitott szemeivel egy­ideig a fehérre meszelt gerendákon an­­dalgott s nemsokára mély álomba me­rült. Egyszercsak felriadt. Az a gondolat metszette ketté álmát, hogy ez a reg­gel májusfákat terem. — Vájjon ki dug nekem májusfát a kapu fijre, vagy az ablakomba?... Hátha már ott is illatozik az orgonafa, kitépett orgonaág? Hátha, hátha?... Kiugrott az ágyból, kinézett az ab­lakon. Először az utcára, azután az udvarra. Még nem hajladozott sehol a szere­lem-ág, még nem nőtt ki a szerelem­fa a kapu fölött. Szép Anna csalódottan lendítette vissza szép testét a meleg ágyba. — Nem állok szóba egyikkel sem, — lehelte — ha nem dugnak májusfát a kapu fölé. Azután újra elaludt. * Ebben az időtájban az urasági kas­tély magas palánkján át, azon a részen, ahol az orgonabokrok sorakoznak sor­ban egymás mellett, egy legény vetette magát keresztül. Nagyot dobbant, gal­­lyak recsegtek, ropogtak csizmája alatt, amint földet ért. Csizmaszárából hir­telen kihúzta hosszúpengéjű kését, éles szeme azonnal kitapogatta a szürkület­ben a legszebb ágakat, hatalmas keze ráfeszült a késre és egymásután met­szette le az orgonalombokat. Orgona­erdőt. Azután átnyalábolta az orgonaerdőt, vállára vette, félkezével tartotta, a má­sik kezével és a lábaival pedig kúszott fel a palánk tetejére. Vissza. Egyszerre valaki megragadta hátul, nagy erővel visszarántotta. — Gazember... Mindjárt beléd jö­vök... A kastély őre volt. A legény hanyatt esett vissza az or­gonaerdővel. Az őr a puskatussal vál­lon is ütötte. — Orgonát lopsz a szeretődnek?... Pusztítod a másét?.. Na megálj csak .. Bezáratlak, hogy hosszúra megnő a kör­möd, mire kiszabadulsz... Mars előttem előre... A legény feltápászkodott. Mély vil­lanás sistergett a szemében. Mellét ki­­düllesztette és vad, hirtelen mozdulat­tal kirántotta a puskát az őr kezéből és a puskaaggyal hatalmas erővel vágta mellbe. Nyöszörögve esett össze az őr. A­ legény pedig ment a falu közepén a friss hajnalban az­­orgonaerdővel. Va­lami májusi dalt fütyült. De csak úgy bánatosan. Halkan, leheletszerűen, fino­man, mint ahogyan a május reggeli pára szitál a levegőben. Csak halkan fütyörészett és ment a Szép Annáék háza felé. *­­— Édesanyám — szólott, a másik az édesanyjához. — Én letöröm a legszebb ágat az orgonafánkról... Az öregasszony még az ágyban volt. Álmosan ásítva kérdezte: — Letöröd?... Mit akarsz vele?... — Május elseje van, édesanyám... — Hát aztán?... — Hát aztán, hát aztán?... Én letö­röm!... — Nem fájna a lelked érte?... — Nem... , — Nekem?... — Nem!... Szebb lesz az valakinek a kapujába... Édesanyám, május elseje van... — Jaj, jaj... Milyen gonddal ápolgat­tam­, öntözgettem... Hogy lutojgattam, hogy csecsészgettem, oszt most te le­töröd, hogy vigyed a szeretődnek... Ne bántsd az orgonáimnál, édesfiam!... Teg­nap hajnalban is rigó szállt a legszebb ágra... Kiültem az eresz alá, úgy hall­gattam. Még te aludtál. Olyan illat fe­­küdt rá a kertre, mintha a jó Isten minden virág mézét itt gyűjtötte volna össze a mi kis kertünkben... Ne bántsd az orgonámat, fiam!... Nyugodj!... — Én letöröm!... Kiment. Nemsokára reccsent az ág, utánahasadt hosszú helyen az orgonát* üde hőre. A fa nem akarta elengedni édes részét, lombját, koronáját, nyö­szörgőit, sirt. A legény kikapta Csizmaszárából * kését, elnyisszantotta az élettől nedve* háncsot. Az öregasszonynak mintha a szivét hasogatták volna össze. Azután nyilt a kapuajtó és mindjárt rá halkan becsukódott. A legény át­­ugrotta az útmenti árkot és nekiindult az út közepén. Fejét beringolta a csi­lingelő orgonavirág. Ment az út közepén és lágy szerelmi dalt dudott, halkan, ábrándosan, olyat, amit még sohasem hallott, csak most, névtelenül áradt ki belőle a nótátlan, versetlen nóta. Ment az út közepén Szép Annáék háza felé.* Egyszerre értek oda. Mindkettő va­lami­ köszönésfélét mormogott. Azután lelökték az orgonát maguk elébe. Sokáig farkasszemeztek. — Ilát igy?... — szólt nagysokára az egyik. — Hát igy!... Igent... — Igen?... — Te is, amint látom... — Igen!... Én is... Terhedre ne essek...

Next