Kis Ujság, 1935. február (48. évfolyam, 27-49. szám)
1935-02-01 / 27. szám
2 Új élet a romok között írta Drozdy Győző Mintha az Időknek 1848 óta elvarázsoltam bujdosó lelke jelent volna meg újra közöttünk: felülről hirdetik a reformokat! Férfias nyíltsággal, teljes határozottsággal száll szembe a legilletékesebb államférfi az eltokosodott, elaggott politikusokkal, az egész vonalon demokratikus reformpolitikát hirdet s összeölelkezik azzal az ifjúsággal, mely "reformnemzedéknek" nevezi magát. Több se kell nekünk! A fiatalokkal fog össze a kormány, hogy közös erővel tolják félre az útból a magyar temető köveit és napfényre segítsék a nemzet régi álmait. Azokkal fog össze, akik színt adnak életnek, művészetnek, politikának, akiknek ősi ösztöneik lázadoznak mindenféle letintás ellen. Rendkívüli gyönyörűséget érzünk ennek a ,,hivatalos" reformtörekvésnek láttán Hiszen már régen valóságos reformlázban izzik a nemzet megszaggatott lelke. Választójogi reform, földreform, hitbizományi reform, adóreform, közigazgatási reform, iskolareform, az egész magyar berendezkedés, az egész magyar élet reformja van soron évtizedek, sőt évszázadok óta! Ki ne értene hát egyet akkor a kormánnyal, mikor a halál nehezékeit, köveket akar elhengeríteni az élet fájának óljából? Hiszen csak egy kis erőfeszítés kell, hogy egyet gördüljön és darabokra törjön az a szikla, mely a nemzet életét megfeküdte. Jaj lenne azonban nekünk, ha a kormánynak ez a reformláza csak gyomorrontási tünet lenne, — minden őszinteség híján... Jaj lenne nekünk, ha a „reformnemzedék" programjának megvalósítását csak a politikai helyzet taktikai előnyeiért találták volna ki. Az összes politikai bűvészkedéseknél és mesterkedéseknél nagyobb kincs a nemzetnek haladásba vetett hite és jaj lenne azoknak a politikusoknak, akik ezt a hitet összetörnék. Ha tehát Gömbös Gyula miniszterelnök reformtörekvése a történelmi időkben megjelenő, nagy, alkotó államférfik irányt szabó akaratából fakad, a nemzeti és népi erők teliessége áll mögéje. Az új ország- és társadalomépítés munkájára a nemzet legjobbjai mindig készek. A vívódó magyar lelkek régén várják, hogy a romok között megelevenedjen az élet. Mert összedőlt, romokban heverő Memfisz úgysem lehet tovább ez a föld. Krisztus sírja kell, hogy legyen ez az ország, melyről most hengerítik le a követ. Itt útban a feltámadás Egyiptomban, ahol ezüstpikkelyes hátával kanyarogva fut a Nílus, míg az égnek álmodó azúrjáról leragyognak az izzó gyöngyszemek, ezredévek óta alszik egy rombadőlt világ: Memfisz és Théba hófehér falakkal körülvett világa ... Márványba vésett temploma volt ez a vidék a földnek, amíg a határfalakat le nem rombolták a támadó csapatok. Azóta sem épült fel újra. A galambszürke gúlák, a szakkarai piramisok és a vörös márványból faragott szfinkiszek között sötét, kopott lepelben jár a vén idő. A némaságban kanyargó nagy folyó illatos vizén smaragd gyöngyöt perget a táncos tajték. A partjain iszapból vert nádkunyhók, pozba hullott falak, ledőlt oszlopok, paloták, templomromok hevernek. A fehér falakon ákom-bákomok, régi dinasztiák dicsőségének márványba vésett története. Nappal, mikor a vakítóan izzó kövek közül mereven kikandikálnak a megtépett bálványok, találkozót ad egymásnak a kutató ember és vidáman csicsergő madárka. A katakombák és a múmiatemetők szürke, kitaposott útjain találkoznak a föld minden nemzetségének fiai. De a rombolók nem mernek megjelenni a porbaomlott világban. Félnek az ötezer éve alvó szellemektől. Ez a kis magyar föld is ilyen rombadőlt világ most. Határfalait ledöntötték s teljesen ki akarták élni az életet belőle. A trianoni halálos ítélet végrehajtása egyre tart. De míg Memfisz romjai talán örökre alszanak, a magyar romok között már új élet torzsolódik. Mint a sziklarózsa, mely zimankós hidegben és perzselő napon egyformán kihajt, tör fel a magyar életből az élniakarás. Szinte hinni se tudunk a saját szemeinknek! Hiszen a múltban küzdelem, harc, forradalmi megmozdulások, barrikádok, sőt gyakran vérhullás szentelte meg a reformokért küzdő mártírok útjait. Az odvasfogú, megvénhedt reakció egyetlen lépést, egyetlen reformot sem adott ingyen. A legelemibb polgári jogot, a választás titkosságát pedig se vérért, se csontért, semmiért sem adta. De amíg eddig csak a széles néprétegek önkéntes csapatai, a forradalmi csákányosok akarták rendbehozni a dunaparti Memfisz sírkövekkel teli temetőjét, most egyszerre a leghivatottabb: maga a kormány hirdeti az újjáépítési munka megkezdését KIS ÚJSÁG Világraszúló megegyezés rontóira angolok és franciák közt Flandia és Laval Londonba utazott A kisantánt szakítás* sal fenyegette meg Franciaországot A franciák a béke* szerződés mellőzésével hozzájárulnak a németek egyen* jogosításához. Első lépés a revízió utján Az angol kormány csütörtökre virradó éjszaka minisztertanácsot tartott, hogy előkészítse Flandin francia miniszterelnök és Laval külügyminiszter londoni látogatását. Mint ismeretes, eleinte nagy reménykedéssel néztek a franciák londoni találkozásara, később azonban, amikor látták, hogy az angolok nem fogadják el túlzott követeléseiket, azt írták a francia újságok, hogy Londonban tulajdonképpen nem akarnak megállapodást kötni egymással a francia és angol kormány tagjai, a látogatásnak csupán az a célja, hogy megbeszéljék az időszerű európai kérdéseket. A franciák azt akarták, hogy tiltsák meg a németeknek a fegyverkezést, ugyanakkor azonban kényszerítsék Németországot arra, hogy járuljon hozzá a keleti, valamint a dunai egyezményhez, biztosítsa ezáltal Franciaország területi épségét, továbbá jelentse ki Németország, hogy visszatér a Népszövetség kebelébe további tárgyalások folytatása céljából Ezeket a feltételeket az angolok nem fogadták el, de az éjszakai minisztertanácson sikerült olyan megoldást találni, amelyet a franciák is elfogadtak, ha min gyárt nem is nagyon szívesen. A megállapodás lényege az, hogy Anglia is megengedhetetlennek tartja ugyan Németország fegyverkezését, de visszatér úgy Anglia, mint Franciaország az 1932-ben Mussolini indítványára megkötött öthatalmi megegyezéshez, amely magában foglalja Németország teljes jogegyenlőségének megállapítását. A franciák most hajlandók ezt a jogegyenlőségi nyilatkozatukat valóságra váltani. Ezt oly módon tennék meg, hogy a békeszerződések ötödik fejezetét, amely a leszerelésről szól, közös nyilatkozattal eltörölnék, ezzel kapcsolatban viszont Németország visszatérne a Népszövetségbe. Magyarország is jogot kap a fegyverkezésre Ez a megállapodás óriási jelentőségű a háború utáni Európa történetében. Azt jelenti ugyanis, hogy a franciák teljesen feladták eddigi makacs álláspontjukat, Németország egyenjogúságát elismerik és így a németek, akik eddig azt hangoztatták, hogy Németország nem maradhat meg alárendelt helyzetében, most már emelt fővel ülhet le a Népszövetség tárgyalóasztalához. De ránk, magyarokra nézve is nagy jelentőségű ez a döntés, mert ugyanakkor, amikor Németországnak megengedik a fegyverkezést... ", ‘>v' , el kell törölni a trianoni békeszerződésnek azokat a szakaszait is, amelyek Magyarországot leszerelték és kényre-kedvre kiszolgáltatták az állig felfegyverzett kisantánt államoknak. A kisantánt szakítással fenyegeti Franciaországot De még ennél is nagyobb jelentőségű ebben a megegyezésben az a tény, hogy az angol-francia megállapodás hatalmas rést üt a békeszerződéseken, amelyeket eddig érinthetetleneknek mondtak a franciák. A békeszerződés bizonyos fokú revíziója történt meg ezzel, mert hiszen, ha módosítják a szerződéseknek ezeket a szakaszait, akkor éppúgy módosíthatók annak egyéb szakaszai is. Nagyon jól tudja ezt a kisantánt is, amely rendkívüli aggodalommal tekint a francia-angol megegyezés elé. Attól tartanak a csehek, hogyha a németek és a franciák meg tudnak egyezni egymással, akkor nem lesz már fontos a franciák önvédelme szempontjából a kisantant katonai ereje. A németek ebben az esetben, természetszerűleg, egész figyelmüket a Németországgal szomszédos német lakosságú területek felé fogják irányítani és terjeszkedési törekvéseik elsősorban Csehországot fogják érinteni. Már a január 11-i lalbachi kisantántértekezleten elhatározta a kisantánt, hogy megfenyegeti Franciaországot, követelve, hogy a keleti megegyezés előzze meg a németországi fegyverkezés elismerését. Ha Franciaország ezt nem biztosítaná, úgy Péntek, 1935 február I a kisantánt szakit Franciaországgal és máshol keres szövetségeseket. Laval engedett a kisantánt zsarolásának, meggérte, hogy kívánságaikat teljesíti, most azonban az a helyzet, hogy a legkedvezőbb esetben is egyidejűleg történik meg a német fegyverkezések elismerése és a keleti egyezmény megkötése, bár idáig a németek hallani sem akarnak a keleti megegyezés mai formájában való hozzájárulásához, époly kevéssé, akár a lengyelek. iiiiiiiiiiini Niiiiiiuiiiuim fogolyszüktetésért elítélték a madocsai csendőrgyilkos rejtegetett — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — Az izgalmas emlékű madocsai haramiaügy részletei elevenedtek meg csütörtökön a pécsi ítélőtábla előtt. Mint ismeretes, az elmúlt évben Márkus Szabó János, a halálraítélt madocsai csendőrgyilkos séta közben megszökött a fogházból és falujában rejtőzött, amíg a csendőrök körül nem zárták, mire főbe lőtte magát. Az ügyészség Márkus-Szabó János hozzátartozói és több ismerőse ellen fogolyszöktetés címén eljárást indított. A szekszárdi törvényszék Tóth Ferencet fogolyszöktetés bűntettéért és tulajdon elleni kihágásért 6 havi börtönre ítélte. Márkus-Szabó Jánosnét, a gyilkos édesanyját fogolyszöktetésért 4 hónapi fogházra, Márkus-Szabó Rétért és Jánost, a szökevény két öccsét egyenként 4—4 nőnapi fogházra ítélte. Dula János, idősebb Márkus-Szabó János, Katz Ferenc és Katz Ferencné, valamint Rozmás István egyenként 2—2 heti fogházat kaptak. A pécsi ítélőtábla a csütörtöki tárgyaláson Tóth Ferenc büntetését kétévi börtönre emelte fel, Dula Jánost pedig kéthónapi fogházra ítélte, az ítélet egyéb részét helybenhagyta. A hadnagy levelet kap Elbeszélés, írta Barát Endre A zuamaras esta kapuzatban mint ősidőkből ittfelejtett szörny-állatok vázai, úgy meredeztek az akácfák, véges-végig a kihalt országúton. A levegő olyan kristályos volt és éles és merev, szinte zengett. Hófehér dérből védőburkot kaptak a telegráfhról huzaljai s mintha a téli halál üzenetét hordanák, remegő terheken görnyedtek meg a nagy titoktól. Ezerkilencszáztizenhatot írtak és az emberi élet igen olcsó portéka volt. A hadnagy már órák hosszat lovagolt a néma országúton. Nem törődött a vaksötét éjszakával, ami elborította és minduntalan fenyegette kelepcéivel. Teljesen a lova ösztönére bízta magát. A megfagyott országút hidegen csendülő visszhanggal sokszorozta a törtetés muzsikáját, smitt-amott, nagy messziről hirtelen kis fények lobbantak meg, utánuk halk pukkanás jött. Olykor egy-egy világító csoda szállt fel hirtelen a magasba s ott fenn, ezer darabra szakadva jókora területet szórt be fénnyel, míg le nem hullott a földre, ahol elnyelte a kaján sötétség. A hadnagy bágyadtan hintázott lova csökönyös trappjának ütemére. Agyában ott vibrált az az ijedt döbbenet, ami még pár órával előbb támadt benne. Mert sürgönyt kapott a fronton a hadnagy, amelyben az állt, hogy az édesanyja halálosan beteg. Az édesanyja haldoklik ... A szegény kis özvegyasszony, aki aggódó remegéssel kísérte gondolatban az ő egyetlen fiát... Ó, hogy imádkozott érette, magányos özvegyi éjszakákon! Hányszor felriadt verejtékes-ijedten, Moléro nyomásos álmából, mikor a halált látta nagy sötét madár képében kóvályogni az ő hadnagy kisfia feje fölött...- Hát ,még, amikor néha tisztalevegőjű éjszakán távoli ágyúdörgés hangfoszlányait sodorta a kis kárpáti faluba a szél. . . Úgy terült, súlyosodot ez a vésztjósló morajlás a zsúpfedeles házikókra, mint valami fenyegető átok. Ilyenkor megremegett az öregasszony anyaszíve. Mint ahogy belédobbant a szorongó fájdalom még sok-sok asszony! szívbe. Akiknek éppen úgy ott küzdött a Valakijük ... Milyen aggodalmas és mégis biztató, kedves leveleket szokott kapni ebből a falucskából a hadnagy. Benne volt ezekben a naivhangú írásokban az anya féltése, fia utáni sóvárgása, a büszkesége... Félelem és bizakodás... Ó, hogy várta ezeket a drága girbe-görbe sorokat, amik szinte ráhajoltak örizően, simogató lágyan. Egy hétig is eltartott, ammíg egy-egy levél hosszú hányódás után megérkezett az anya falujából. Ott hordta őket a katonablúz zsebében, a szíve fölött. Hitte, megoltalmazzák a legvadabb pergőtűzben is! Olyan pajzs ez, de olyan pajzs... Nem törhet át ezen gyilkos, vas! És egyszerre lám, a szokott levél helyett komor távirat ijesztett a hadnagy úr derűs fiatalságába. Amikor hosszú percek után megértette, miről van szó, lélekvesztetten szaladt a századosához. Megmutatta a sürgönyt. Az meghatódva tette kezét a fiú vállára. — Százados úr kérlek, engedj haza ... Az anyám... Haza? — így a százados. — Hát fiam, hiába, abban a faluban most nem igen lehet átmenni. Nem hallod az orosz ágyúkat? • A hadnagy felvágta lehorgasztott fejét — Hát bánom én, ha a pokol ördögei maguk bombáznak az úton ... ! Hát bánom i én...? Az én édesanyám haldoklik... Engedd, hogy lóra üljek, százados úr..*! ! ... Valami különös hatalom őrködhetett felette, ahogy most ügetett faluja felé, az ezerveszélyű éjszakában... Talán egy haldokló öregasszony, kezének utolsó vonaglásavai is a röpködő haláldarazsakat hessegette a fia elől. Száz villám lobbant, száz dördülés dongott, amíg a fiú órák kínos, lassú pergésével, hazaért az anyjához, A halott édesanyához. Már a szemét se tudta lezárni a törődött, ráncosképű kis öregasszonynak, aki halála percéig az ő kis Hadnagy fiát emlegette... Pár siránkozó szomszédasszony. A fiú zokogva borult a kihűlt, örökre elpihent testre... * A temetés után a hadnagy visszalovagolt a frontra. Az egész hosszú, ötórás út valami ájult káprázatban tűnt le. Most csend volt körülötte, a háború fenevadja csak lesben állt, az ellenfelek nérmán virrasztanak lövészárkaikban, dekkungjaikban ... ! Éjféltájban érkezett meg a csapatához, valósággal lebukott a lováról. Három napja szinte egy falatot sem evett, egy álomnyit nem aludt. A kétségbeesés, a szörnyű idegizgalom és fáradtság úgy hatottak reá, mint valami fojta kábítószer. Halálosan kimerült volt a teste, a lelke. Csak egyet érzett már, egy vágya, akarása volt: aludni, aludni... ! Ruhástól, csizmástól dobta le magát fekvőhelyére és azon nyomban mély, süket a álomba zuhant. Álmában az édesanyja élő és fürge kis öregasszony volt, mint azelőtt. Simogatta a fejét, csókolta a jóságos, gondbarázdás homlokát. ... Álmában az a gyerek volt, a régi, akinek mindannyian visszaálmodjuk magunkat egyszer... Már délfelé járt az idő, hogy felébredett. A szája szélén még ott érezte az álombéli csókokat, úgyhogy derűs kedvvel nyújtózott egyet az ágyon. Akkor bejött a legények egy levelei