Kis Ujság, 1935. április (48. évfolyam, 75-97. szám)

1935-04-02 / 75. szám

2 ^ _ iWHnHnHHnHH a mi szavazás hataib­a .. A választások első része be­végződött és körülbelül kialakult már az új parlament képe. Sok az új ember, akikről nem tudjuk még, mit hoznak magukkal. Reméljük, hogy sokat nyertünk bennük, erőt, érté­ket, tehetséget, amire nagyon nagy szük­sége van ennek a nemzetnek. A másik ol­dalon veszteséget is látunk, mert sok olyan név hiányzik az új képviselőházból, akik annak díszt és értéket adtak. Hisszük, hogy nem vesztek el végleg az ország szá­mára és hogy előbb-utóbb ismét elfoglalják ezt a helyet, amelyet méltóan töltöttek be a nemzet és a nép javára. Az első kép, amely szembeötlőt, az, hogy a nemzeti egység pártja lehengerelte az összes többi pártokat, köztük szövetsé­gesét, a független kisgazdapártot is. Akkora a győzelme a kormánypártnak, hogy azt hisszük, maga a miniszterelnök is megdöb­bent tőle, amikor jelentették neki a vidék­ről érkező híreket. Kissé túlságosan is győ­zött a nemzeti egység pártja, kevesebb több lett vollna. De hogy mit hoz a jövő, arról most itt nem elmélkedünk. Nem akarunk abba a hibába esni, hogy jövendőt mondjunk, holott senki sem látja tisztán a jövőt. Ma csak napról napra, hétről hétre lehet poli­tikát csinálni, percenként változik a kül­politikai helyzet, már­pedig ennek a kicsiny­­országnak állandóan alkalmazkodnia kell azelső politikájában is ahhoz, ami körülötte történik. A választásokból éppen ezért­­­­em következtetünk a jövőre, hanem igenis, következtetünk a jelenre meg a múltra, mert ennek a választásnak a következmé­nyeit le kell vonni, mégpedig minél hama­rább és minél erőteljesebben. Egyik legsürgősebb következtetésünk az, amit Preszly Elemér államtitkár oly frap­páns formában jelentett ki: Magyarorszá­gon ezzel a módszerrel többé nem szabad választást lefolytatni. A nyílt szavazás ha­lála volt a mostani választás. Teljes csődje egy rendszernek, amely már csak Magyar­­országon él, sehol másutt a világon. Kozma Miklós belügyminiszter és Gömbös Gyula miniszterelnök nem egy ízben jelentették ki, hogy azt akarják, a választás szabad ma­gyarok szabad akaratmegnyilvánulása le­gyen és ha mégsem volt az, úgy erről nem a kormány tehet, a rendszer felelős érte. A nyílt­­al­avagás, amely lelkeken tipor akkor is, ha nem akarják azok, akik a választást intézik. A másik: az ajánlási rendszer teljes bu­kása. Budapesten — mint ismeretes — sok­kal több ajánlást nyújtottak be a pártok, mint ahány szavazó van és amikor az aján­lások kiegészítésére szólították fel őket, újabb ezer meg ezer ajánlást nyújtottak be, nevetségessé téve ezzel az egész rendszert. Ez a nevetségesség azonban inkább szo­morú. Azt bizonyítja, hogy hamisítások és csalások tömege fakad az ajánlások nyo­mán. Rákényszeríti a rendszer a pártokat, hogy nem egészen becsületes úton próbál­kozzanak, úgyszólván követeli ezt. Ezt a példátlanul erkölcstelen állapotot sürgősen meg kell szüntetni, mert nem teremhet egészséges élet a mocsárban. Márpedig az ajánlási rendszer olyan fertő, amely meg­mételyezi a politikai életet. A titkos kerületekben az ajánlási rend­szer nem egyéb, mint meghamisítása a tit­kosságnak. . Hivatalfőnökök, felettes ható­ságok rákényszerítik a kisembereket arra­, hogy olyan jelöltet ajánljanak aláírásuk­kal, aki se testüknek, se lelküknek nem kell és akire nem akarnak szavazni. De ajánlaniok muszáj őket: így követeli ezt mindennapi kenyerük, amely veszélyben forog, ha visszautasítanák annak az ívnek aláírását, amely azt az urat, vagy azokat az urakat ajánlja, akiknek neveit eléjük ter­jesztik kenyéradó gazdáik. Vidéken ugyanezt látjuk, csak a form­a tolás. Rendes foglalkozási ág lett az ajánlások gyűjtése a vidéki kerületekben. Eleinte csak húsz, meg harminc fillért kapnak egy-egy aláírásért azok, akik aláírások gyűjtésével foglalkoznak, de később, az utolsó napok­ban, amikor már szorul a kapca, egy pengőt is megér egy-egy aláírás. Vidéki kortesek, akik élelmesek — márpedig a kortes mindig élelmes — az összes versengő pártok aján­lási íveivel járnak-kelnek és ha a választó­­polgár nem akarja aláírni az egyiket, elő­szedik zsebükből a másikat. Ez a választás a magyar alkotmánytörté­netemnek határkövét jelenti: a nyilt szavazás halála bekövetkezett, Magyarországon többé nem lehet nyílt szavazással választani. Har­minc esztendeje tart a küzdelem a titkos választójogért, most már azonban bizonyos, hogy a küzdelem véget ért: ez a mostani választás eldöntötte a nyílt szavazás sorsát. Most temetjük a nyílt szavazást és az aján­lási rendszert és gyorsan ráhengerítjük a sírkövet is, hogy soha fel ne támadhasson. Ott állunk a sír mellett, de szívünkben nincs fájdalom: olyant temetünk, akit már réges­­régen el kellett volna hántolni örök időkre. „Temetjük a magyar alkotmányosság szégye­nét, a trélektiprást“. Nyugodjék békével. KIS ÚJSÁG Elsöpörték az ellenzéket a vasárnapi választásokon 164 mandátum sorsa dűlt el vasárnap A régi politikusok egész serege bukott ki a parlamentből Óriási elkeseredés a független kisgazdapártban — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — A vasárnapi választások bővelkednek a meglepetésekben és érdekességekben. Az egyik meglepetés az, hogy a kisgazdapárti jelöltek nagy többsége elvesztette a csatát. Olyan jelöltek buktak el a küzdelemben, mint például Mojzes János Nagybaracskán, Sauerborn Károly Bácsalmáson, Hegymegi Kiss Pál a csengeri, nádudvari és berettyó­újfalui, Serényi László gróf a megyaszói ke­rületben. E bukásokkal szemben csak azzal vigasztalhatja magát a párt, hogy Gyomán Andaházi-Ivasnya Béla mégis bejutott és Horváth Zoltán Kiskunfélegyházán, Czirják Antal Pécsváradon, Cseh-Szombathy László Nagyigmándon, Berg Miksa báró Abonyban, Milotay István Nagykőrösön megkapták a szavazatok többségét és ezzel a képviselői mandátumot. Kibuktak többek között Hoffer László Lajosmizsén, Kohut Adorján Drégelypalán­­kon, Radó János Pécsváradon. Elvérzett a választási csatában Berky Gyula, Pallavicini György őrgróf, Gri­­ger Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Lázár Miklós és Czettler Jenő, a Ház volt alelnöke, mandátumot kapott azonban Haám Artúr és Pálffy Daui József gróf, akiknek a megvá­lasztása meglepetést kelthet. Megbukott a pápai hivatalos jelölt is, Bárczy Barczen Gábor, továbbá Örffy Imre Szekszárdon, Rubinek István Gyomán és más olyan je­löltjei a pártnak, akiknek a megválasztására súlyt helyeztek és akiknek érdekében az utolsó percig folyt a korteskedés. Ma még nehezen lehet határozottsággal arról beszélni, hogy a választások mennyire voltak tiszták, mennyire nem. Annyit meg kell állapítani, hogy amit hatósági közbe­lépésről mondani tehet, az egészen új ter­mészetű és tulajdonképen csak ezen a vá­lasztáson merült fel. Hatósági korteskedés­ről, főszolgabírók, jegyzők s más megyei tisztviselőknek a választásokban való szere­pét régebbi választásokból ismerjük. Most a hatósági tisztviselők különös és újszerű eljárásáról hallottunk panaszo­kat. Általánosságban kifogásolják, hogy a vá­lasztói névjegyzék hibásan volt kiállítva. A szavazóigazolványokat vagy egyáltalában nem, vagy késedelmesen osztották ki. Rend­kívül sok községben a szavazóigazolvá­nyok legnagyobb része a választást vezetők­nél maradt. A törvény értelmében ugyan a névjegyzékbe felvettek igazolványok nélkül is szavazhatnak, a választók azonban nem szeretik a kényelmetlenségeket és igen nagyszámú választó nemcsak hogy nem szerezte be a maga igazolvá­nyát, hanem nem is tett annak meg­szerzésére kísérletet és ennek folytán nem vett részt a szavazásban. Ennek tulajdonítandó, hogy átlagosan a vá­lasztóknak csak 65—70 százaléka szavazott le és ahol komoly, nehéz küzdelem is volt, még ott sem gyakorolta szavazati jogát a választók teljessége, legfeljebb a szavazók 85 százaléka járult a szavazóbizottság elé. ■ A kibukott jelöltek természetesen a sza­vazólajstromok hiányos összeállításának és a szavazólapok ki nem kézbesítésének tu­lajdonítják vereségüket. Általános az a panasz is, hogy a válasz-A független kisgazdapárt vezetősége a kor­mánnyal és a kormánypárt vezetőivel való szo­ros kapcsolatú barátság alapján mintegy 50—60 mandátummal számolt. Eddig azonban mindössze 18 mandátumot mondhat magáénak és a szerdán, továbbá csü­törtökön, szombaton és vasárnap még megtar­tandó választásokból és pótválasztásokból sem számolhat több képviselőségre, mint három­­négyre. A független kisgazdapárt tehát, amely még a legutóbbi időkig is 25 képviselővel ren­delkezett, 20—21 tagú párttá esik vissza, ami bizony nem annak bizonyítéka, hogy nagy ha­tósági támogatásban lett volna része. A párt vezérei közül Hegymegi Kiss Pál nem kapott mandátumot és olyan tagjai is kibuktak, akik pedig az agrár­lakosság bizalmasai voltak. Akik győztesen kerültek ki a választásokból,­­ Eckhardt Tibor és Ulain Ferenc kivételé­rők félelmükben nem mentek el sza­vazni, mert a pénzügyi hatóságok részéről az utóbbi napokban adóintésekben, felszólítá­sokban, sőt­­ végrehajtások kitűzésében volt részük. Ahol nem kézbesítették ki a pénz­ügyi hatóságok a figyelmeztetéseket, ott —­­a partaszok szerint — a jegyzők és más hi­vatali személyek voltak azok, akik szóban hívták fel az ellenzéki érzelmű választók figyelmét arra a tényre, hogyha a nem hi­vatalos jelöltre szavaznak, úgy számoljanak annak következményeivel. A mai időkben az ilyen adóhatóságokkal kapcsolatos üze­­neteknek és írásbeli rendelkezéseknek terr­mészetesen meg­van a hatásuk és ezt is a most lefolyt választás rendsze­rének, a nyílt szavazásos rendszernek a rovására kell írnunk. Napok, sőt hetek keltenek, hogy a vasár­napi választás eseményeiről teljesen tiszta kép derüljön ki, addig az egyes választó­kerületben előfordult visszásságokról szóló panaszok és a kibukott jelöltek nyilatkoza­tai szolgáltatnak adatokat a közvélemény­i számára. vel­e, nem a párt első soraiból valók. Meg kell állapítani, hogy a párt ilyen buká­sával a közvélemény az utolsó napokban ko­molyan számolt. Az egyes jelöltek napról-napra közölték a párt vezetőségével a velük szemben érvényesülő intézkedéseket és ezeket ellensú­lyozni a pártvezetőségnek nem állott módjá­ban. Éppen ezért történt, mint megírtuk hogy szombaton délelőtt Ulain Ferenc felmondta a kormány pártjával kötött választási paktumot. Ezt a hírt az egységes párt elnöksége is elis­merte. Hétfőn a kisgazdapárt helyiségében ennek az elkeseredett hangulatnak többen kifejezést ad­tak, így: Hegymegi Kiss Pál, Klein Antal, Sza­kács Andor, Dénesfay Dinich Ödön, Erdélyi Aladár és mások. Ulain Ferenc, aki a pártban a választási ügye­ket vezette, a hozzáintézett kérdésekre nem adott választ így voltaképen nyitott kérdés, hogy mi lesz A független kisgazdapárt példátlan veresége 4 (■I A tanár ur szakálla Elbeszélés, irta Hesz Ferenc . Szódabikard tanár úr, a híres világűr­repülő bosszúsan tolta félre az ebédnél tá­nyérát. — Már megint kelkáposztás Torkig vagyok már ezzel az egyhangú koszttal. Üncen már. — De Alajos, azért nem kell mingyárt a plafonon, akarom mondani a sztratoszférá­ban lenned! —­ csillapította őt a felesége. — De igenis, hogy ott kell lennem, — dühöngött a tanár úr. — Ott legalább ehe­­tem néha valami rendesebb dolgot is. — Miféle rendesebb ételt szeretnél? — Például egy kis kelkáposztát. — De hiszen éppen az előbb szidtad. — Ja igaz — mondta a tanár úr —, el is felejtettem. A tanár úr ugyanis kissé szórakozott volt. De emellett a leghíresebb világűr-repülő. Bár neje önagyságának sehogyan se tet­szett ez az örökös sztratoszféra-repülés. — Ki látott már ilyen férjet, aki folyton repül? Ezért a pénzért egy pénzbeszedőhöz is mehettem volna, — szokta mondogatni. N­. Szódabikard tanár úr a kelkáposzta-ügy után visszavonult a dolgozószobájába és le­feküdt aludni. Szórakozott természeténél fogva ugyanis a dolgozószobájában állandóan elfelejtené, hogy miért is ment be oda. így esett aztán, hogy a legkomolyabb munkáit átaludta. Talán ezért mondták róla tudományos kö­rökben, hogy igen alapos, bölcs és megfon­tolt tudós, aki nem szokta elhamarkodni dolgait, minden felfedezésére alszik egyet. Annyi bizonyos, hogy aki csak dolgozó­szobájában látta Szódabikard tanár urat, nem tudta volna megérteni, mikor jöhetett létre ennyi sok alvás mellett a tudományos felfedezéseknek az a hosszú sora, ami a je­les tudós nevéhez fűződött. No de a tanár úr nem aludt mindig. Csak a dolgozószobájában. Kizárólag csak a dolgozószobájában nem dolgozott. Ellenben utcán, villamoson, ebéd közben, fürdőkádban annál többet. Ő volt az az utas, akit két-három állo­mással mindig tovább vitt a villamos, mert munkájába bújva elfelejtett leszállni. A fürdőkádból is sokszor majdnem búvá­roknak kellett felhozni, annyira elmerült a munkájában. III. —­ No, ideje lesz már dolgozni, — mondta a tanár úr, mikor felébredt és a munka­­kedvtől fűtve lement a borbélyhoz. A fodrászterem volt az ő kísérleti terme. Mikor a haját, szakállát babrálták, lehányta szemét és szinte rajzoltak agyában a gondo­latok. — Tele van a fejem, ■— mormogta meg­elégedetten. — Akkor talán hajmosást is csinálunk, — mondta a fodrászsegéd. A tanár úr ráhagyta. Ebben a pillanatban olyan érdekes dolog jutott eszébe, hogy akár a vagyonát is ráhagyta volna a fodrászra. A sztratoszférának egy új érdekes problé­mája villant át agyán. — Még holnap felmegyek a világűrbe, —­ határozta el és gyorsan csomót kötött a szakállára, hogy el n­e felejtse. Odahaza neje fejcsóválva nézett rá, ami­kor belépett: — Mi az, már megint ondoláztattad a szakálladat, Alajos? Nem az első eset volt ugyanis, hogy Szóda, bikard tanár úr borbély helyett hölgyfod­­rászhoz ment szórakozottságból. A tanár úr szokása szerint nem is hederí­tett neje minden tudományos jelentőséget nélkülöző megjegyzésére, hanem így szólt: — Holnap készíts a kézitáskámba egy hálóinget, két gallért és a fogkefémet, fel­megyek a sztratoszférába. IV. Másnap reggel a világ lázas érdeklődése közben ismét levegőbe emelkedett Szóda­bikard tanár híres léggömbje, gondolájában a tanár úrral és hű tanítványával, aki útjaira el szokta kísérni a tudóst. — Alajos, vacsorára itthon tegyél, tudod, hogy idegesít, ha pontatlan vagy, — hallat­szottak fel lentről nejének szokásos tudo­mányos jelentőséget nélkülöző búcsúszavai, de Szódabikard tanár úr ekkor már jegyze­teibe bújva se látott, se hallott. Már fent jártak a mérhetetlen magasságú világűrben, mikor a hű kísérő a tanítvány illő alázatosságával megkérdezte a tanár úrtól: — Most miért jöttünk fel ide, profesz­­szor úr? Szódabikard tanár úr felrezzent, ránézett a tanítványára, aztán megfontolt gondolko­dás után bosszúsan így szólt: — No nézd csak, nem elfelejtettem! Visszafelé jövet oktató hangon szólt a ta­nítványához: — Nem ártana, barátom, ha minél előbb szakállt növesztene. — Miért, tanár úr? — Hogy a maga szakállára is csomót köt­hessünk, ne csak az enyémre. Kezdek olyan feledékeny tenni, hogy nem merek mégegy­­szer nekivágni a sztratoszférának a saját szakállamra... Kedd, 1985 április 1

Next