Kis Ujság, 1935. december (48. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-22 / 292. szám
Vili A KELEPCE Elbeszélés, irta Erdődy Mihály . Két férfi cigarettázott a falusi állomás folyondárral befuttatott sárga épületi előtt. Várták a vonalat. A megöntözött kertből sűrű orgonaszag áradt. — Estére már a kávéházban ülök, régi megszokott törzsasztalomnál ... — Hát én nem kívánkozom Pestre. Ezt a remeteséget, ezt a csöndet nem adom a ti kávéházatokért. — Három hét óta, mióta a vendéged vagyok, nem láttam nőt. Meg kell értened . . — Értelek, igen. De ha majd egyszer ötvenöt éves leszel, mint én, akkor magadtól is ráeszmélsz, hogy ezek a nyugtalanságok nem érnek semmit... — És a szerelem? — A szerelem? — legyintett az Idősebbik. — édes öcsém jegyezd meg, a szerelem csak addig van, amíg nincs. Mihelyt van, már nincs. Mert a szerelem lényege sohase a beteljesülés, hanem csak a vágyakozás, a sóvárgás, a megkívánás. Itt élek a falun, egyedül, magányosan, nő nélkül , szerelem nélkül . Minek? Ami szép és jó van bennük az úgyis csak a képzeletünkben él . . Megszólalt a jelzőharang. — De persze, ehhez egy kicsit meg kell öregedni. Ti fiatalok, ezt nem értitek Ti kiábrándultok. Mi sohasem csalódunk. Mikor jössz megint? — Talán ősszel búcsúztak. A vonat berobogott is. A vonalon való ismerkedésnek mindig különös varázsa van. A zakatoló kerekek ütemében valami hajsza-szerűség lüktet, valami visszatarthatatlan rohanás a cél felé. A nőt magát is hatalmába keríti ez a hangulat és a férfi szeméből kilobbanó lány hamar felperzseli az ellenállást.— De nehogy tolakodásnak vegye . . .— Kérem — szólalt meg végre a nő, — igazán nem ízlésem a vonaton ismerkedni . . . — Mintha a gondviselés rendezte volna úgy hogy ketten egy fülkében megtaláljuk egymást A nő arcáról egyszerre eltűnt a mosoly: — Sajnálom, hogy csalódnia kell... — Ha csak nézhetem önt, nekem az is elég . . És meleg pillantással szaladt végig útitársnője szoborszerű alakján, melyet a divatos hosszú ruha a cipője hegyéig eltakart — Pestre utazik? — kérdezte a nő elkomolyodva— Igen. — Akkor Hatvanban át kell szállnia. — Tudom. — Hatvanig tehát együtt utazhatunk. — Miért csak Hatvanig? — Mer't én ezzel a vonattal megyek tovább . . . — Hát nem Pestre? — Nem. — Meg mertem volna esküdni, hogy pesti nő. — Falun élek a szüleimmel, akiknek földbirtoka van... A fővárosban már régen nem jártam ... Különben is nagyon ritkán utazom. Most egy vidéki rokonomnál voltam keresztelőn A férfi egy pillanatra elhallgatott Bármennyire is elbűvölte a nő arcából kisugárzó végtelen báj, a földbirtok említésére az anyagias gondolatok egészen más irányt szabtak érdeklődésének. — Most már értem, mért helyezte kilátásba a csalódást. — Mért? — hangzott a meglepett kérdés. — Mert odahaza várja a vőlegénye. — Téved A férfi fellélegzett — Eltemeti magát a falu unalmába. Persze, nincs társasága. Ha feljönne gyakrabban Pestre, akkor hamar találna vőlegényt . . . — Nem akarok férjhez menni. De a válasz nem hangzott olyan meggyőződéssel, hogy a férfi komolyan vehette volna a kijelentést. Sőt, tapasztalatból tudta, hogy a nők éppen azoknak hangsúlyozzák ezt a bakfis mondatot, akiket titokban férjüknek kiszemeltek. III. A vonat ablakaiból már látni lehetett a hatvani gyárkémények füstjét. — Most pedig szépen elbúcsúzunk ... — mondta a nő és bánatos lendülettel nyújtotta kezét a férfinak. — többé úgy se látjuk egymást. — Edit, ne tegyen boldogtalanná ezekkel a végzetes szavakkal. Olyan titokzatos, olyan furcsa, amiket mond. Minden szavában valami fájdalmas messzeség van. Az arca itt fénylik előttem, érzem, ahogy perzsel, de a szavai mintha a sötét világűrből érnének a szívemig láthatatlan éterhullámokon. Ne kínozzon Edit, kérem, legyen jó hozzám ... Esküszöm, nem kalandot kerestem . . — Ne esküdjék. És megnyugtatom, beérem a kalanddal is. Maga Hatvanban átszáll, aztán úgy elfelejt, mintha soha nem is látott volna . . Melegen nézett a férfi szemébe: — Isten vele, Gábor! . . . — Elkísérem — Nem. Hová gondol? . . . Dehogy. — Elkísérem — dacoskodott a férfi. — Nem akarom. Értse meg, nem akarom! Hagyjuk meg egymásnak az emléket, úgy, ahogy van. Uraink elválnak. Ha azt akarja, hogy kellemesen gondoljak vissza magára, ha azt akarja hogy magának is legyen szép emléke tőlem ... akkor csak szálljon le Hatvanban ... Kérem, szálljon le Hatvanban . .. IV. őszi, fáradt napfény tűzön a kertre. A leperzselt, agyontaposott fűben Gábor és öreg barátja heverészett. — És mi lett a vége? — Hát, kérlek, most már csak azért se szálltam le Hatvanban. Nagyon furdalta az oldalamat, égetett a kíváncsiság, ki ez a nő, micsoda titka van, mert nem akarja, hogy elkísérjem? Hiszen tetszettem neki és mégis viszautasított, nem volt vőlegénye és meg se engedte, hogy látogatást tegyek szüleinél, elvágott minden utat, mely visszavezethetett volna hozzá. Pedig bennem már megérlelődött az elhatározás, hogy feleségül veszem — Ne is folytasd. Tudom mi lett a vége A testitársnődnek a holdban volt a birtoka. — Az apjának kétezer hold földje volt... — Akkor. . . akkor talán letagadta, hogy már asszony. Bizonyára a férje várta az állomáson és azért tiltotta meg, hogy elkísérd .... — Dehogy. — Hát? — Képzeld, műlába volt! Azt titkolta szegény, ő maga vallotta be, mielőtt leszállt volna a vonatról. Kínos lett volna tovább utaznom vele. A legközelebbi állomáson leugrottam és ész nélkül menekültem Pestre... — Elég rosszul tetted! — Hogy most visszagondolok rá, érzem, tapintatlan voltam. — Te . . mondd csak, nem a Bálintfalvay leányt ismerted meg a vonaton? Szőke, fitos orrú . . . — Igen ... Bálintfalvay Editnek hívják. — Szerencsétlen flórás, hát te is beleestél a kelepcébe. — Miféle kelepcébe? — A Bálintfalvay lány az egész környéken arról híres, hogy udvarlóit kemény próbára teszi és a legagyafúrtabb cselvetéstől sem riad vissza . . Fejébe vette ugyanis, hogy csak ahhoz megy férjhez, aki igazán szereti, akit nem a vagyona és nem a szépsége hódított meg, hanem egyéniségének benső értéke, amely nem múlik el soha ... Gábor felugrott a fűről: — Teringettél! Megyek és megkérem a kezét. — Késő. Hallom, már menyaszony. Egy féllábú rokkant veszi el. KIS ÚJSÁG Kétezeréves szoborművekre akadtak Az olaszországi Herbulánumban, amelyet kétezer évvel ezelőtt aVezúv lávája öntött el, ásatási munkálatok folynak ezidőszerint is. A nemrégen feltárt legszebb magánpaloták egyikében nagy régészeti és művészeti értékű három szoborműre találtak. Mind a három a legnemesebb fehér márványból van. Az egyik a részeg Herkulest ábrázolja, a másik egy szatirt és a harmadik egy vadászjelenetet. A márvány hosszú földalatti életében remek patinát kapott, úgyhogy elefántcsont színe van. A vadászjelenet rendkívül elevenen és életteljesen hat. A vad kétségbeesett erőfeszítései, hogy üldözőitől megszabaduljon, tökéletes természethűséggel vannak viszszaadva. Felelős szerkesztő és kiadói LÉVAI JENŐ. Nyomda: Glóbus Nyomdai Mfivitétel Rt., VI., Aradi utca 8. Nyomdaigazgató: Havas M. Kétféle becsület Willant Rezső tanyai története Az iroda előtt csoportokba verődve állottak. Az uraságot várták. Ünneplőbe öltözött gyűröttarcú cselédek, juhászok és mesteremberek úgy feketéltek az udvaron, akárcsak őszi vetésen a varjak. Reggel két óra sem volt még, de a nagybirtok majorságaiból együtt volt már minden épkézláb ember. Mindenszentek napja volt s a permetező köd ráfeküdt az emberek mellére. — Kezdhetnék már! — türelmetlenkedett az egyik bojtár éppen abban a csoportban, ahol a kanászok és tehenesek álltak együtt s léha nyugalommal eregették kurtaszárú pipájukból a füstöt. — Tán bsz* nem érsz rá? — vetette oda az öreg juhász. — Azért ugrál, mert javítást akar! — jegyezte meg az öreg béres és odahúzódott a mesteremberek közé. — Pedig úgy hajlik, nem igen fognak javítani! Sok a cselédféle, akad ilyen bérért is elég! A kenyér mindenkinek köt, senki se hagyja a szolgálattyát, ha nem muszáj, — vetette közbe tudákosan a bognármester. — De nem ám! — vélekedett a magtáros is — nem leszen itt ma senki ifjúfiának előnyössége, ha csak Petri bátyánknak nem, mer' hogy máma telik szogálattyának huszonötödik évfordulattya! — A lehet! Azé’ gyön az uraság — erősítette a csikósgazda, aki mindig jól informált egyéniségnek számítódott, — mer' hogy jubileon leszen! Bent az irodában a jószágigazgató és tisztek már öt óra óta foglalatoskodtak. A bérlő csak az utolsó percben küldte értesítését, hogy a cselédfogadáson személyesen kíván jelen lenni, iparkodtak tehát látszólagos rendet teremteni. A jószágigazgató soha nem tapasztalt buzgalommal tanulmányozta a bérlistát és olvahatatlan megjegyzésekkel iparkodott teletömni a rubrikákat, hogy az uraság láthassa lelkiismeretes pontosságát, s majd aszerint intézhesse a szólítást. Az intéző és számtartó ásítva iparkodtak némi rendet teremteni az íróasztalokon A szerteszét heverő papirost, kimutatásokat és kifizetetlen számlákat begyömöszölték a fiókokba. Valaki hirtelen belökte az ajtót: — Meggyütt az uraság! Az udvaron elült a zaj, a tisztek kifele indultak az irodából. A nagyságos bérlő előtt lerepültek a kalapok, az imént még hangosan vitázók egyszerre alázatos szolgákká vedlettek. ★ A szólítás a legnagyobb rendben folyt. Öreg béresek, elégedetlen fiatalok, egymás kezébe adták a kilincset. Duzzadó reményekkel a bemenők, csalódottan a kijövők. Az uraság rossz kedvében volt, minden kérelmet megtagadott. — Akinek nem tetszik, — felmondhat! — Itt az ideje — torkolta le az alázatosan kérőket. Ezek reményük összezsugorodott roncsaival beletörődtek a változhatatlanba. A jószágigazgató szeretett volna a gyámoltalanokon segíteni s akárhányszor belépett egy cseléd, megköszörülte a torkát, hogy szólni fog, de bizony csak jobbnak vélte a hallgatást. Egyszer aztán mégis megemberelte magát, lassan — hogy a többiek ne értsék — odasúgta németül az uraságnak: — Az érdemeket mégis tanácsos volna ... — Csak kötelesség vani — vágott szavába a bérlő és félretolta a feléje nyújtott listát. Azért nem győzöm a kiadásokat; azért kell tönkre mennem, mert az urak eddig is derüre-bornra osztogatták az én kegyeimet! Nincs szükségem önfeláldozó jótéteményekre! — Külön*ben is mától kezdve magam kívánom in* tézni az összes személyi ügyeket! Hanyag mozdulattal gyujtott szivarra. A lisztek összenéztek, valami keser*nyés mosoly játszóit a szájuk szögletén, de azért mégis komolyak voltak. Kint pedig egyre ritkult az álldogálók tömege. Az őszi szél végigsöpört az udvaron és bezárta a csenevész akácok utolsó leveleit is. Behúzott nyakkal, fázósan bandukoltak az öregek és káromkodva a fiatalok. Egy se volt megelégedve. A béresgazda, aki az imént még hangos szóval gorombáskodott a javítás reményében, most együtt szitkozódott a távozókkal. Apró hópihék szállingóztak a levegőben. A hirtelen támadt északi szél egyszerre hidegre fordította az időt. Fehérzúzmara rakódott a csupasz fák gallyaira s a fáradt arcú emberek fedél alá kívánkoztak.★ Petri János számadó juhász úgy vélte, legjobb lesz, ha utolsónak marad. Már Készülődés karácsonyra A cukrászdák és édességboltok készen várják a karácsonyt. Süteményseregek és tortashadak készülnek és éhes gyerekszálak várják a sok finom nyalánkságot, ami hozzátartozik karácsony hangulatához és örömeihez.