Kis Ujság, 1946. augusztus (60. évfolyam, 171-194. szám)

1946-08-22 / 187. szám

Csütörtök, 2046 augusztus 22 Százezrek a Szent Jobb-körmeneten Ára 40 fillér A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt lapja Főszerkesztő: Kovács Béla — Felelős szerkesztő: Antalffy Gyula Mit kíván Magyarország Romániától? „Hirdesse ez a a magyar demokrácia életerejét“ — mondotta a köztársasági elnök a Szabadság-híd felavatásának lélekemelő ünnepségén FALU ÉS VÁROS paraszt és munkás, termelő és fo­gyasztó ellentétét jelentik-e az ipari és mezőgazdasági, a termelői és fo­gyasztói árak egymáshoz való viszo­nya ellen elhangó panaszok? Alig van foglalkozási réteg, amely meg volna elégedve költségei és bevételei arányával, ne sokallná terheit — s csak az szolgál megnyugtatásul, hogy mindez várható volt és fáradsággal, türelemmel többé-kevésbbé megold­ható. Ez egymaga stabilizációs gaz­daságpolitikánkat nem veszélyezteti. Ne becsüljük túl az ellentéteket. Minden gazdasági rendszerben küz­delem folyik a nemzeti jövedelemben s a közterhekben való részesedés nagysága körül s miután a kvótákat főképp az árak szabályozzák, egy új árrendszerre való áttéréskor e küz­delemnek élesednie kell. Most pedig éppen a kötöttebb árrendszerre té­rünk át, így a panaszok s követelé­sek hangosodnak. Míg a magánvál­lalkozás árait jórészt az alku s a gazdasági erő nyomatéka alakította ki, a hatósági árakat pedig gyakran kihágták, kevesebb célja lett volna a nyilvánossághoz s a kormányhoz for­dulni, politikai eszközökkel nyomást gyakorolni. Fokozza a nehézségeket, hogy nem volt idő megvárni az új árviszonyla­tok természetes kialakulását, hanem előre kellett az árakat megszabni; most persze, a helyesbítések idején, minden hiba egyszerre nyilvánul, mi­vel minden egyes árváltoztatás kihat valamennyi árra és a megélhetési költségekre is. Hogy azonban lehet segíteni, arra reményt nyújt az is, hogy végre komoly, szakszerű vita folyik gazdaságpolitikánk e nagy kérdéséről. A legfőbb panasz az agrárolló, az ipari s mezőgazdasági árak arányta­lansága, de épp ezért őszintén kell vele foglalkozni s itt is leszögezni, hogy az árszerkezetben nincsenek örök arányok; ezek a múltban is gyakran gyökeresen megváltoztak, hol az ipart, hol az agrárárak javára, örökre stabil árviszonylatokat se­­m­ilyen gazdaságpolitika nem biztosít­hat. Ez azonban nem jelenti, hogy ne igyekezzünk orvosolni a bajokat, amelyek a parasztságot azáltal érik, hogy az árrendszer az ő hátrányára hir­telen megváltozott. Ez egyik első gaz­daságpolitikai teendőnk, csakhogy más hasonló problémáink is vannak. Panaszkodnak például a sokat bírált kereskedők is. Amikor sokan az ő hasznai" leszállításával, számuk csök­kentésével akarnak segíteni, ők ki­mutatják, hogy a megszabott haszon­kulcs mellett nem egzisztálhatnak, vagy hogy a túl magas gyári árak s az adók miatt oly drágák az áruk, hogy nincsen elegendő forgalmuk. Panaszkodik a kisipar is. Drága és kevés a nyersanyag, magasak az ü­zletbérek. Hogy a háztulajdonosok nincsenek megelégedve, az érthető, hiszen még mindig nem marad szá­mukra a lakbérekből elég az újjá­építésre s a megélhetésre. Persze sok bajuk van a fogyasztóknak is, bár jobban élnek, mint egy hónap­pal ezelőtt, alacsony bérükből nem telik cukorra, zsírra, fára s a dol­lárban is igen drága iparcikkekre. Az egész feladatot kell tehát először tisztán látnunk, hogy azután a rész­letekben is igazi segítséget hozzunk. Legelőbb mustráljuk ki azokat a panaszokat, amelyek önmaguktól meg fognak oldódni, ahol tehát in­tézkedés nem szükséges. Kétségtelen ugyanis, hogy ha az árszabályozás csökkenti is a verseny érvényesülé­sét, ez ma mindenesetre jobban fog érvényesülni, mint az infláció alatt. Ha például a borbélyok drágán bo­rotválnak, fellép velük szemben — s már fel is lépett — az önborotvákt versenye s­ők vagy leszállítják árai­kat, vagy más foglalkozás után néz­hetnek. Vagy ha a férfiszabászat díjai magasak, oly kevés ember fizet­heti meg azokat, hogy a szabók in­kább az olcsóbb osztályba soroztat­­ják magukat, vagy a hivatalos áron alul is vállalnak munkát,,— mint az már ma is történik. Általában kap­csoljuk ki végre az indulati elemet s a propagandát e kérdésekből. Másfél évig bitófával fenyegettük az eladó­kat a magas árak miatt — mit mon­dunk most nekik, mikor az előírt ár­nál alacsonyabban is árulnak? Ami­képp akkor — kevés kivétellel —nem gonoszságból árultak drágán, ma nem jóságból árulnak olcsón — a piac törvényei érvényesültek ott is, itt is. Nincs az a mindenttudó köz­hatalom, amely mindenki panaszát mindenkor orvosolhatná. Bízzuk, amit lehet, a gazdasági erők szabad játékára. Nem kell ma az államnak közvet­lenül beavatkozni a luxuscikkek ár­alakulásába sem. Akinek pénze van, fizesse meg ezek magas árát, ma­­ csak az a fontos, hogy az itt kelet­kező jövedelemtöbbletet úgy adóz­tassuk meg, hogy e szakmák vállal­kozói és alkalmazottai se éljenek az átlagos életszínvonalon felül, amíg a békenívót országosan el nem érjük. Egész más a helyzet a közszükség­leti cikkeknél, de minden olyan áru­nál és munkánál is, amely monopol­­helyzetet, egyoldalú előnyt biztosít a termelőnek vagy az eladónak. Ha például a falusi kovácsok, bognárok túl sokat kérnek, vagyis vannak a vi­déken — mint a fővárosban is -­­iparosok, akik a maguk béke-élet színvonalához ragaszkodnak s ezzel még jobban leszállítják másokét, itt már közbe kell lépni. A fővárosban kevésbé, mert itt érvényesülni fog a verseny s a mohó iparos elveszti üz­letfeleit, a falun azonban, ahol eset­leg csak egy-egy iparos van szakmán­ként, egyelőre be kell avatkozni a visszásságok megakadályozására, így például az őrlési díj kérdésében is. Mi persze az egyes kérdésekben nem foglalunk állást, ez ügyeket az ille­tékes hatóságoknak kell szabályozni, mindkét fél meghallgatása és adataik felülvizsgálása után. Sokkal nagyobb jelentésű persze a nagy- és középipar árainak kérdése. Itt alakul ki az igazi agrárolló. Hogy ez milyen nehéz kérdés, mutatja az is, hogy a „Szabad Nép“-ben meg­szólalt két kitűnő szakértő is egy­mástól eltérő állásponton volt és egyikük előbb az agrárolló fenntar­tásának, majd az ipari árak leszállí­tásának szükségét hangoztatta. Hiva­talos helyen a magas árakat azzal in­dokolják, hogy egyrészt az iparcikkek szűkös mennyisége követeli ezt meg, másrészt csökkent a munkateljesít­mény, nagyok az adók, leromlott a termelési apparátus, ugyanannyi rezsi jut a kisebb termelésre, mint régen a nagyobbra s a termelést nem lehet a racionálisan dolgozó üzemekre össz­pontosítani, mert a munkásság érdek­­képviselete tiltakozik az ezzel járó — esetleg csak átmeneti — munkás­elbocsátások ellen. Mi nem kívánunk okosabbak lenni azoknál, akik e kérdések részleteit nálunk jobban ismerik, de szükséges­nek tartjuk bizonyos elvek leszöge­­zését. Az ipari árakat egyenként fe­lül kell vizsgálni, mert bizonyos, hogy az érvényes haszonkulcs sok helyütt túl magas. Ahol ez termelés­politikai okból indokolt, ott az adóz­tatással kell a jövedelemtöbbletet a köznek juttatni s e közvetett úton le­­het a gazdatársadalom terhein kön­­­nyíteni. Vérmes kívánságoknak azon­ban itt sem szabad érvényesülniük, mert nem lehet meggátolni a terme Néhány perccel fél tizenegy után hangzik a kürtszó, amely Tildy Zol­tán köztársasági elnök érkezését jelzi. Gerő Ernő közlekedési minisz­ter, „A hídépítő“ fogadja Tildy Zol­tánt. Mindenki feszes vigyázzban áll, a zenekarok a Himnuszt játsszák. Major Tamás elszavalja József Attila „A Dunánál“ című versét, majd Széchy Károly a közlekedési minisz­térium hídépítési osztályának veze­tője lép a mikrofon elé és ezt mondja: — Jelenthetjük, hogy a feladatot végrehajtottuk... Bende Miklós hídépítő munkás be­széde után nagy éljenzés, taps és légi előnyök érvényesülését és az üze­mek fenntartását és korszerűsítését. Feltétlen szükség van az árkorrek­cióra ott, ahol akár jogi, akár gaz­dasági monopolhelyzet áll fenn, leg­­kivált az állami vagy félig állami vállalatoknál, az egykezeknél s az olyan vállalatoknál is, amelyek mö­­gött pártok vagy politikusok állnak. Ahol úgy vélik, hogy a monopolhely­­zetre szükség van, ott az ebből szár­mazó jövedelemtöbbletet el kell adóz­tatni, de legkivált véget kell vetni az ilyen helyeken dívó, ma indokolat­lanul magas s az árakat drágító jö­vedelmeknek. Egyébként természetesen egyetér­tünk azokkal, akik a végleges segít­séget csak a többtermelésben látják. Ennek érdekében ma már céltudatos intézkedések történnek. De ezeket a kérdéseket az eddiginél nagyobb nyíltsággal kell tárgyalni. A magas szénárak s a rossz szénellátás pél­dául igen fontos ártényezők — eddig azonban mindig csak a széncsata győzelméről és az államosítás nagy­szerű eredményeiről olvashattunk, míg most kitűnik, hogy a szénter­melés erősen lecsökkent s a bányák szervezeti kérdéseit most kell majd csak megoldani. Döntően fontos a közüzemi díjak magassága is, míg azonban mindenki jogosnak tartja belenézni a magánvállalatok kalku­lációiba, a köztulajdonban levő, te­hát a magunk vállalatairól ezeket nem tudjuk a nyilvánosság részére megkapni. Vonatkozik ez természe­tesen a MÁV-ra is. Így is meggyő­ződésünk, hogy a politika háttérbe szorításával mindez üzemek árait le lehetne többé-kevésbé szállítani. Ami a kereskedelmi árrést illeti, itt is bizonyára lehet korrektúrát csinálni — de sokkal hasznosabb lesz a ver­seny érvényesülése. Ha több a ke­reskedő, mint amennyi kell, maguk­tól is más pályára mennek. Mert azzal tisztában kell lennünk: a kö­tött ár- és anyaggazdálkodás lehe­tőségeinek határai vannak. Hibátla­nul épp úgy nem működhetik, mint az emberi agy nem tudná minden sejt működését oly tökéletesen sza­bályozni, mint ahogyan a szervezet azt automatikusan megteszi. Ha egyesek azt mondanák erre, hogy éppen ezért kell a szabályozás rend­­­szerét a végsőkig kifejleszteni, arra azt feltjük, hogy a panaszok ez eset­ben sokasodnának; csak a valamely országban érvényben levő politikai­ és sajtórendszertől függ, hogy a nyilvánosság előtt elhangozhatnak-e ezek vagy sem. Major Köbért N­agy Ferenc miniszterelnök, Gerő Ernő, Kővágó József és Bán Antal beszédei Kedden délben megindult a békebeli forgalom a hídon Az újságíró kötelességét végzi az események pontos leírásával. Minden eseményt csak abból a szempontból bírál meg: érdekes-e, vagy sem. De vannak esetek, amikor tollát külön lelkesedés remegteti meg. Ilyen ese­mény a Szabadság-híd avatása is Szent István napján, az újjáépített hídon áthaladva, boldogan és hála­­telten gondoltunk Istenre, hogy meg­érhettük a híd feltámadását. Tömeg, tömeg, tömeg Szent István napján már délelőtt 10 órakor nem leh­etett a Eővám­ tér­­közelébe jutni az óriási tömeg miatt. A pesti hídfőnél építették fel a tri­bünt. A dísz­tribün közepén elhelye­zett mikrofonok mögött a követke­­­­zőket látjuk: Szviridov a’tábornagy, Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének helyettese, Barulin követ­ségi tanácsos kíséretében. Trainin ellentengernagy, a szovjet dunai flottájának tiszti küldöttségével, I­e­­ems tábornok, az amerikai misszió vezetője, kíséretében George S. Ko­vach alezredessel, az angol követ, az angol katonai misszió vezetője, jugoszláv delegáció Zloncar Gabri­­a­lovic vezetésével, Stanley Sommer, az UNIIUA kiküldöttje, családjával. Magyar részről: Nagy Ferenc mi­niszterelnök (a tömeg éljenzéssel fo­gadta érkezésekor a magyar kor­mányelnököt), Bárányos Károly köz­ellátási miniszter, Bartha Albert ve­zérőrnagy, honvédelmi miniszter, Balla Antal tájékoztatási, R­ajk László belügyminiszter, Keresztury Dezső kultuszminiszter, Ries István igazságügyminiszter, Bán Antal ipar­ügyi miniszter, Kővágó József pol­gármester, több államtitkár, sok or­szággyűlési képviselő. Megjelent az ünnepségen Varga Béla, a nemzet­­gyűlés elnöke is. Megérkezik a köztársasági elnök ünneplés közben Gerő Ernő emelke­dik szólásra: — Talán bizonyos szimbolikus je­lentősége van annak — kezdte —, hogy éppen a független magyar nem­zeti állam megalapítójának ünne­pén, Szent István napján adjuk át rendeltetésének az első teljes értékű, teljesen újjáépített Dunahidat, a Szabadság-hidat. Szimbolikus jelen­tősége abban jut kifejezésre, hogy a magyar munkásság a nagy állam­alkotó király szellemében rettenthe­tetlen elszántsággal, szívóssággal és akaraterővel szállt szembe az eléje tornyosuló nehézségekkel. A ma­gyar nép cselekvőképessége és szo­lidaritása nyilvánult meg a hídépí­tők mellett. A magyar hídépítő mun­kásság példát mutatott hazafiasság­ból és az ország határán túl is be­csületet szerzett "a magyar népnek. Részt vett ebben a hídépítésben úgy­szólván az egész ország. Szép és erős hidat építettünk, de nem sza­bad megfeledkeznünk a gonoszte­vőkről és bűnösökről, szágot rombadöntötték, akik az or­A magyar dolgozók azonban megmutatják, Gobbi Hilda elszavalta a Szózat­ot, majd Gerő Ernő felk­érte a magyar köztársaság elnökét, adja át a hidat a forgalomnak. Az óriási ember­tömeg hullámzani kezdett... Tildy Zoltán kíséretével a hídfőhöz ment, kezébe vette az ollót és a következő avató szavak kíséretében vágta el a nemzeti színű hídelzáró szalagot: — A nagy országalapító Szent Ist­ván király napján boldog büszkeség­gel és öntudattal állunk meg az építő munka e nagyszerű teljesítménye előtt. Hirdesse ez a híd a magyar demokrácia életerejét, hirdesse a ma­gyar munkások és dolgozók dicsősé­gét és segítsen át bennünket a tisz­tább, szebb és boldogabb Magyar­­országba. Ekkor a köztársasági elnök a ven­dégekkel elindult a pompás hídon. Útközben Gerő Ernő elmagyarázta Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek a munka részleteit, hogy nemcsak építeni tudnak, hanem a demokrácia törvényeivel könyörte­len elszántsággal sújtanak le az or­szágpusztítókra. Fel kell építenünk néhány esztendő alatt a többi hidat is, így elsősorban a legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról el­nevezett Lánchidat. Ez a magyar híd­építők óhajtása és ezt meg fogjuk valósítani — fejezte be Gerő Ernő. A hídépítő miniszter után Bán Antal iparügyi miniszter a magyar ipar nagy teljesítményét ismertette. Kővágó József, Budapest polgár­­mestere, beszélt ezután. A főváros polgársága nevében fejezte ki köszö­netét a hídépítő munkásságnak azért, hogy most nem kell a múlt ősz­höz hasonló rettegésben élni, vájjon el­szakad-e a város két része egymás­tól. Annak a reményének adott ki­fejezést, hogy Párizsban szintén észre fogják venni erőfeszítéseinket, amikor sorsunkról döntenek. — Éljen a fejlődés és konszoli­dáció útján haladó szabad Magyar­országi — volt Kővágó záró mon­data. Tildy Zoltán avató szavai — Már valaki fent van a Turulon! — jegyezte meg Tildy Zoltán. A magasban ott fotografált egy ügyes fényképész. A budai oldal tömege még a kor­mány tagjait is meglepte. Az egész Gellérthegy tele volt emberrel, még a sziklakápolna keresztjére is fel­másztak a kíváncsiskodók. Budára átérve, a budai Nemzeti Bizottság nevében üdvözöték Tildy Zoltánt és kíséretét, akik autójukon elhagyták az ünnepség színhelyét. Két feldíszí­tett villamoskocsi „lépésben“ haladt át a hídon, nyomukban a hömpölygő tömeg... Megindult a forgalom a Szabad­­ság-hídon. Kedden este már „béke­beli“ fényében ragyogott a kivilágí­tott gyönyörű híd, Budapest új büsz­kesége. Ugyanakkor a hídépítő mun­kások a Nemzeti Színház díszelőadá­sán jelentek meg, hogy megérdemel­ten szóral­ozzanak a nehéz munka után... A jövőbe mutató reménység a híd K.'J ."„1­í­r > r ' " A Szabadság-híd felavatása után a hídépítő munkások tiszteletére Pes­ten a Mátyás-pincében, Budán pedig a Gellért-szálló éttermében többszáz terítékes közebéd volt. A pesti ebé­den részt vett Tildy Zoltán köztársa­sági elnök Jékely László miniszter kíséretében, Nagy Ferenc miniszter­­elnök, Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke, valamint a kormány tagjai. Megjelent Trainin ellentengernagy és a Szövetséges Ellenőrző Bizott­ság több más tagja. Tildy Zoltán köztársasági elnök beszédet mondott. — Kedves munkástestvéreim — kezdte —, ezen a munkásünnepen nem használok más mert ebben benne van megszólítást, az ország miniszterelnöke, a nemzetgyűlés el­nöke, az újjáépítést vezető minisz­terek és benne van minden dolgo­zója az újjáépülő Magyarországnak. Úgy érzem, kötelességem ezen a mai

Next