Kis Ujság, 1990. január-június (68. [2.] évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 1. szám

2 Kis Újság Románia szabad TISZTELT OLVASÓ! Karácsonyi számunkban a rabságra ítélt népek között említettük Romániát. Nem tudhattuk még: megjelenésünket alig huszonnégy órával követi a FORRADALOM, ahogy a nagyszerű kolozsvári tanárnő, az értelmiség becsületéért helytálló Doina Cornea mondta, a fiatalok, a gyerekek forradalma. Gyakorlatilag két hét telt el közben, s Önök már feltehetően ismerik a történtek valamennyi részletét, így hát kronológia helyett az alábbiakban olyan értesüléseket és gondolatokat osztunk meg Önökkel, amelyek már a holnapot kutatják. Azt az Európát, azokat a viszonyokat, amelyben, s amelyek közepette élni szeretnénk. KÉNYES TÉMA - VÉRES KARÁCSONY Csak emlékeztetőül: december 22-e, péntek, az öröm napja volt, a romániai forradalom győzelméé. Aki látta a tévé adását, az Ablak műsorát, tanúja lehetett a már-már felhőtlen boldogságnak, az együttérzésnek, a segítőkészségnek. Aztán megérkezett valaki a stúdióba és elnézést kért, amiért nem mer osztozni ebben a hangulatban. Érzékeltette, a történteket visszacsinálni már nem lehet ugyan, de a valódi, a teljes győzelemig még keserves utat kell megjárni. Bodor Pálnál aligha ismeri valaki — belülről — jobban délkeleti szomszédainkat, s információi korábban is mindig hitelesnek bizonyultak, annak ellenére is, hogy már 1983 óta Magyarországon él. Most sem tévedett: Romániában ugyan már szabad volt az ünnep, de véres a karácsony. Aztán elhangzott egy kérdés a két nép viszonyáról, az érzelmekről, az egymással kapcsolatos gondolatokról, ítéletekről. Hajdan lezajlott beszélgetésekre emlékezett a válaszoló író, bensőséges barátságok emlékét idézte, s csendesen megemlített egy — úgymond — hallgatólagos megállapodást: felhőtlen barátságok megőrzésének a titka az volt, hogy kerülték ezt a témát. A kényes kérdést. Most, amikor a jelek szerint több szó esik magyar—román viszony jövőjéről, zavartalanságának távlatairól, ne feledkezzünk meg Bodor Pál aggodalmairól, gondoljunk a lelkekben felhalmozódott méregre. És a méregtelenítés keservesen nehéz, hosszadalmas munkájára nedtek meg. Láttuk már ezeket a jeleneteket, láttuk már ezeket a meggyalázott holttesteket, láttuk a lyukas zászlókat (a trikolór akkor piros-fehér-zöld volt), a mi fülünk mellett fütyültek az ávósok golyói, mi integettünk azokról a teherautókról. Romániában győzött a forradalom. Amikor vértelen, békés átmenetről beszélnek mostanában minduntalan a hazai politikusok, egyetlen pillanatra se felejtsétek el, nem vértelen a mi forradalmunk sem, csak a mi fiataljaink megkínzott testét már magába ölelte a Föld, a vérük rászáradt a már nemzetiszínű lobogókra. És még ma is csak csendben, nagyon halkan mondjuk, mondhatjuk el: nem hiába hullatták... A KIVÉGZÉS Amikor az első hírek megérkeztek a Conducator és felesége kivégzéséről, a világ gyanakodott. A hírügynökségek „meg nem erősített” tájékoztatásokra utaltak, szinte kivétel nélkül úgy kezdték anyagaikat: „állítólag”. Több szempontból is hihetetlennek tartották ugyanis a kivégzés hírét. A legtöbben azt latolgatták: vajon egy új rendszer megterheli-e, megterhelheti-e magát egy vitatható döntéssel, amellyel szemben oly sok érv sorakoztatható fel. Elsőként is a törvényes eljárás hiánya, a nyilvánosság kizárása. Kedden azután az új román vezetés eloszlatta a kétségeket. Bizonyítékát, a gyenge minőségű videofilmet a tárgyalásról, majd a szitává lőtt holttetemekről, a világ elé tárta. A rögtönítélő bíróság megőrizte inkognitóját. Legfeljebb, ha a hangjáról ismerhető fel a bíró, az ügyész. A képen csak a két vádlott látható, és a diktátor érzékelhetően nem számít a halálra. Nem készült fel a rögtönítélő bíróság döntésére. Még lát esélyt a maga számára, elképzelhetetlennek gondolja, hogy egyszerű alattvalói mondjanak felette ítéletet. Nem tudjuk, hány perc adatott meg neki a valóság felismerésére. De bízvást állíthatjuk: könnyebb halála volt, mint korábbi áldozatainak. Nem ismerte meg az éhezést, az elektrosokk, a tű, a szomjúság, a só, a gumibot okozta szenvedéseket. A gyorsaságot — és ebben is megegyeznek a hírügynökségek — a félelem diktálta, parancsolta. Amint a titokzatosságot is. A Securitate elszánt zsoldosai, bérgyilkosai még rejtőzködnek, még lövöldöznek, folytatják véres utóvédharcaikat. Bosszút állhatnak tehát bírókon, ügyészen. És diktálta a gyorsaságot a nem is titkolt szándék: ha a szó szoros értelmében lefejezik az ellenállást, megszűnhet a felesleges vérontás. A holnapnak egy sor kérdésére még nem adható válasz. Az viszont bizonyos, hogy a sárga fal előtt heverő két tetem, a diktátoré és feleségéé, egy korszakot zár le Romániában. És Európában is. ÜZENET Átmenetinek vélik a világpolitika szakértő elemzői a napokban hatalomra került román vezetést. A kommunizmussal azonosítják ugyanis a Ceausescu nevével bélyegzett rendszert az egyszerű emberek. És ezek egy valóban szabad választáson aligha adják majd voksukat kommunistákra. Most szerveződnek az erők, készülnek a programok. Biztató, hogy gyakorlatilag tűzre vetették, megsemmisítették a diktátor őrültségről tanúskodó törvényeit, embertelen intézkedéseit. Megnyíltak a börtönkapuk, beszüntették a kínzókamrák működését. A lélegzet, a szó, a vallás, a vélemény ismét szabad Romániában. De mi már megtanultuk, hányféle értelmezése van a szabadságnak. Akad nálunk pártformáció (nemrégiben tartotta XIV. kongresszusát), amely kapcsolatot kívánt — még a forradalom előtt — létesíteni és fenntartani a román kommunista párttal. Lehet, most is ez a céljuk. De mindegy is. Nekünk az az üzenet jut az eszünkbe (amire ők nyilván nem figyeltek fel), amit a karácsonyi tévéadások egyikében egy népszerű, bukaresti vezető színész fogalmazott meg. Az értelmiség, a párttagok bűnéről beszélt, arról: soha nem felejthető el, hogy több mint két évtizeden át nem mondtak nemet, voltaképpen asszisztenciájuk mellett juthatott hatalma torzult csúcsaira a diktátor. Vélhetően ezt az üzenetet nem csak és nem is elsősorban Románia határain kívül értették meg az emberek. ÖTVENHAT KÉPEI El kell mondani, az azóta születettek kedvéért. Ugye, soha nem felejtitek el a képeket a bukaresti utcáról, a száguldó teherautókról, amelyeken mosolygó, boldog fiatalok éltetik a forradalom győzelmét? Ugye, nem felejtitek el a zászlókat, közepükön a kerek lyukkal, ahonnan a gyűlölt, idegen érdeket kifejező címert eltávolították? Ugye, nem felejtitek el az orvlövészek gyilkos golyóit, amelyek a fiatalok arcára fagyasztották mindörökre a mosolyt? Ugye, soha nem felejtitek el a meggyalázott temesvári holttesteket, a megkínzottak tetemeit, a Securitate fasiszta gyilkosainak rémtetteit? Ugye, nem felejtitek el a fiatalokkal zsúfolt kórházi hullakamrát? Bennünk, akik már akkor is éltünk, ötvenhat képei eleve Románia szabad. Az együttérzés, a szolidaritás keltette hangulatban ismételgetjük e két szót. Az ország népeire, románokra, magyarokra, szászokra, szerbekre még sok gond, nehézség vár. Rögös utat kell végigjárniok, míg elmondhatják: valóban elérték áhított céljukat. De tudhatják: Európa s a nagyvilág velük van. Velük vagyunk mi, rögös utunkat már évek óta járó, szabadságkereső magyarok is. A sors, amely egymás mellé vetett minket, hitünk szerint úgy alakulhat a jövőben, hogy valóban alkalmazható legyen viszonyunkra jellemzésként a jó szomszédság. Remélhetően immár nem a sztálini értelemben, hanem emberhez, szabad népekhez méltóan, minden kényszer nélkül, a felismert érdekek egyeztetésének és összehangolásának a jegyében. Felemelt fejjel, szabadon. 1990. január 4. (Folytatás az /. oldalról) vallottan is igényelve a magunk számára a latolgatás, a tévedés jogát. Azt a jogot, amelyet évtizedeken át elvitattak tőlünk „a sajtóirányítás” mindent tudó főkorifeusai. 1990 A SZOVJETUNIÓ ÉVE lesz. Aligha maradunk egyedül ezzel a vélekedésünkkel, ha az óvatosabbak még nem is vetik papírra sejtéseiket. Mihail Gorbacsov egyik első feladata a litvániai misszió, amelynek során meg kellene győznie a vilniusziakat arról, hogy elszakadási kísérleteik ártanak annak a politikának, amelynek a kezdeti lépéseihez az utat éppen ő kövezte ki, arra számítva, hogy a Szovjetunió szabadságra vágyó népei, nemzetiségei megértik a peresztrojkában rejlő esélyt, s nem nehezítik önállósulási törekvéseikkel annak megvalósulását. Nem tudni még, sikerrel jár-e, s főként milyen mértékűvel a baltikumi küldetés. Kevéssé valószínű azonban, hogy az erőszakkal bekebelezett, immár bizonyítottan hitleri jóváhagyással annektált Baltikum népei beletörődnének jelenlegi helyzetük megváltoztathatatlanságába, tudomásul vennék, hogy immár örök időkre a Szovjetunió részének kellene tekinteniük magukat, lemondva szuverenitásukról, önállóságukról, egyszerűbben szólva szabadságukról, önrendelkezésükről. Gorbacsov sorsát nehezíti a biztos tudat, hogy nem csak a Baltikum népeinek önállósulási törekvéseivel kell számolnia, hanem a kaukázusi nemzetek hasonló céljaival is, nem is szólva a többiekről, akik ugyancsak felismerni látszanak a lehetőséget egy emberhez méltóbb jövő megteremtésére. Gorbacsov számára akár a sors tragikus fintoraként is értékelhető, hogy éppen az általa meghirdetett politika — a glasznoszty és a peresztrojka — értékeinek a felismerése készteti arra országának egy sor nemzetiségét, hogy szót emeljen nagyobb szabadsága, függetlensége megteremtésének érdekében. " A KÖZÉP-KELET-EURÓPAI változások méltatása a szovjet vezető részéről mit sem változtat ezen a helyzeten, legfeljebb arra enged következtetni, hogy Gorbacsov valóban komolyan veszi, őszintén sikerre kívánja vinni az általa meghirdetett politikát, miközben késlekedik elismerni, hogy sem a marxizmus, sem pedig a leninizmus nem vonzó immár a világ népei számára. A változások hurrikánja — a jelek szerint — a vártnál is gyorsabban söpört végig kontinensünk keleti felén, sőt, hatását már érezteti a Távol-Keleten is. Voltaképpen mindegy, hogy az észak-koreai vezetőt, a személyi kultuszát minden eszközzel fenntartani törekvő Kim Ir Szent mi késztette újévi ajánlataira — amelyekkel közel hozta nem csak az együttműködés lehetőségét a két Korea között, hanem az újraegyesítés esélyét sem zárta ki —, a lényeg az, hogy a sztálinista rendszerek „önfelszámolása” nem csak Európában lehetséges, hanem immár átterjedt Ázsiára is. Vélhetően Kínában sem várathat már sokáig magára a változás, igazolván, a tavaly júniusi diákmegmozdulások áldozatainak vére nem hullott hiába... HÍRHARANG A vallásról • A magyarországi egyházak képviselői Paskai László bíboros, a Katolikus Püspöki Kar Elnöke és Tóth Károly református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Elnöke a következő felhívással fordultak karácsony előtt a hívekhez: „Az elmúlt órákban Romániából érkező hírek mindnyájunkat avval a reménységgel töltenek el, hogy ennek az országnak a népei számára is megnyílt a szabad és igazságos élet útja. Ezek az események igazolták, hogy nem voltak hiábavalók a múlt szenvedései, főleg az utóbbi véres napok életáldozatai. Megerősödtünk abban a hitünkben, hogy a mindenható örök Isten, a történelem ura meghallgatja imádságainkat. A Katolikus Püspöki Kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa együttérzéséről és szolidaritásáról biztosítja Románia sokat szenvedett népeit. • II. János Pál pápa örömmel üdvözölte a Közép- és Kelet-Európában megkezdődött demokratizálódási folyamatot, a kontinens kettészakítottságának megszűnését. • Az Osztrák Püspöki Kar koordinációs bizottságot létesített az 1995-ös világkiállítással kapcsolatos valamennyi egyházi rendezvény összehangolására. A bizottság, melynek a kismartoni püspök, Stefán László is tagja, felvette a kapcsolatot a Magyar Püspökkari konferenciával. • Lubacsivszkij bíboros, az ukrán görögkatolikusok Rómában tartózkodó vezetője kijelentette: véleménye szerint a pápa mindaddig nem utazik a Szovjetunióba, amíg az ukrán katolikus egyház helyzete nincs megnyugtató módon rendezve. • A hittani kongregáció prefektusa levélben fordult a katolikus egyház püspökeihez, melyben felhívta a figyelmet, hogy „kockázatos és tévedésektől nem mentes út a keresztény és a keleti meditációk elegyítése”. A keresztény imádságot a keresztény hit szerkezete határozza meg, melyben felragyog az Istenről és a teremtményről szóló igazság. A keresztény valóságban teljesednek be minden mértéken felül a más vallások imádkozásaiban kifejezésre jutó összes óhajok anélkül, hogy ezáltal a személyesen teremtett volta feloldódna és eltűnne az abszolutum tengerében. • A bajor miniszterelnök az NSZK katolikus és evangélikus püspökeivel egybehangzóan kijelentette, hogy az állam egyik legfontosabb feladata a meg nem született élet védelme. Családszerető légkört kell kialakítani, a családoknak minőségi életszínvonalat kell biztosítani, mivel humánus társadalom elképzelhetetlen az egészséges családi élet nélkül. • Dr. Szennai András, a pannonhalmi bencés főapát a magyar katolikus egyház és a laikus hívek kapcsolatának fontosságáról szólt. A főapát szerint, a laikus híveket egyenrangú partnernek kell tekinteni az evangelizációs munkában.