Kis Ujság, 1990. január-június (68. [2.] évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-12 / 15. szám
10 Kis Újság 1990. április 12. MUNKATÁRSUNK JELENTI MAROSVÁSÁRHELYRŐL A BOR, A BÚZA ÉS A BÉKESSÉG Gyilkol Ceausescu szelleme Polgárháborús állapotban lévő, katonaság és harci gépjárművek által körülzárt, magyar újságírók számára kifejezetten tiltott városba úgy jut be az ember, hogy a vonaton sűrűn ismétlődő ellenőrzések során elhallgatja zsurnaliszta voltát és úti céljaként mindig más helységnevet jelöl meg a kérdezősködőknek. Mikor eddig megvan (mentve a helyzet), a célállomástól negyven kilométerre zsúfolt és büdös munkásvonatra száll, fotós kollégájával együtt elvegyül az ingázó tömegben, s innen már meg sem áll az áhított város legközepéig. Közben magyar szót nem sokat hallat, azt se hangosan, román nyelvű közlésekre merev tekintettel, szigorúan bólint; a csudálkozó, kétkedő arcokat látva elégedetlenül fejet csóvál. BOR A Vatra Romaneasca által leitatott, némelyütt merevrészeg Marosvásárhely környéki falusi tömeg több hullámban, személy- és teherszállító járműveken érkezik a főtérre. Egy nyolctonnás billencs az ortodox templom lépcsőfeljáratának ütközve áll meg, a vezetőfülkében ülő két személy meghal; napokkal később látom: a volánon gyertya ég, az ülés mellett félig telt paradicsomlés üveg; kompenzálandó a sofőr és segítőtársa részegségét. — Mi magyarok, békésen, csöndesen álltunk. Kapiákkal, vascsövekkel támadtak ránk — meséli egy idős munkás, neve saját kérésére maradjon titokban az olvasó és az újra szerveződő Securitate lektorai előtt. A nyugdíjas férfi fél, retteg, akár sok százezernyi magyar mostanság Erdélyben. Csaba királyfi földjén nem csak bor, de vér folyik, egyre dúsabb patakokban. Ütötték, vágták a magyart. Parittyákból galambtojásnyi csapágygolyókat lődöztek közénk, akit ilyen lövet eltalált, azonnal elterült a földön. Szétverték a Grand Szálló shopját, szabad volt a prédálkodás. A kiürült üvegekből készültek aztán a benzinbombák. Egész családok jöttek, olyan nyolcadikosféle gyerekektől az idősekig. Leányok, asszonyok is. Ibanesen, ahonnan a legtöbben jöttek, egy magyar család él, Hodákon egy se; innen is rengetegen jöttek. Teherautón hozták a muníciót, öklömnyi köveket. Ezzel hajigálták a fegyvertelen magyar tömeget, míg csak meg nem szaladt... Járjuk a főteret, a Rózsák terét. Tájkép csata után, avarként zörög talpunk alatt az üvegtörmelék, vérrel borított faforgácshalmokon gázolunk. Katonaság, tankok, teljes hadi készültség mindenütt. Ejtőernyősök szakadt hálóval bevont rohamsisakban, a hírhedt kéksapkások, harckocsizók, lövészek, polícia, milícia A téren csak a francia TF-1 stábja dolgozik, dolgozhat, szigorúan román kísérettel. Melléjük állunk, kollégám leszedi kamerájukról a francia társasági felségjelet és saját gépére tapasztja. Én fölcsapok kábeles fiúnak, a másfél méter hosszú huzalocska közepét fogva tartok velük. Pár perc múlva két oldalról szorosan belémkatolnak, a helyzet komolyra fordul. A francia riporter interjút készít, beszélgetőpartnere valami varrásoknak nem tetszőt mondhat, kézen fogott gyermekével együtt taszigálni, ütlegelni kezdik, őrzőim elengednek, az aktusba kapcsolódnak, így gyorsan kereket oldunk. Lakóházak lépcsőházaiban vizslatjuk a névtáblákat, ahol magyar nevet látunk, becsöngetünk, a mindenholi szívélyes fogadtatás után erkélyről, ablakokból fényképezünk. És hosszú beszélgetések terített asztalok mellett, a vélemény mindenütt egy és ugyanaz: a szeku éledezik, újraszervezi önmagát, holt vezére testámentomát végrehajtandó. BÚZA És vastagon csattanva dörrent akkor fejszék fekete, komor foka, robbanva vágott súlyos rendeket világló, tejízű egeken; trágyahányó acélvillák gyilkos hegyén gyűlölet tüze lobbant; betűtápász iszonyat udvarán, padlás porában: lelőtt madár, fészke vert, elveszett szavak, szavaink, írott sorok, beszélt mondatok vérrel, sárral összegyúrtam A Romániai Magyar Demokrata Szövetség székházának ablakai kővel bezúzva tátonganak, az udvari rész könyvvel, irattal teleszórt, az egyemeletes épület szobái, folyosói felborogatott, összezúzott bútorokkal teli. Két nappal vagyunk az ostrom után, Judea ezredes-városparancsnok-tanácselnök innen csalogatta le Sütő Andrást és társait, hogy személyes fedezete alatt biztonságos elvonulást nyújtson nekik. — Könyörögtem, rimánkodtam neki, hogy ne menjen le, ne higgye Judea egyetlen szavát se — mondja egy vállas fiatalember arcán, szeme alatt zúzódások sötét nyomai. — Nem hallgatott ránk, türelemre és főként bizalomra szólított fel. — A padlás is földúlt, cserépzete foghíjas, ezt a magyarok bontották meg, mert a fulladás veszélye fenyegette őket. — A városparancsnok-tanácselnök abban a pillanatban eltűnt mellőlünk, amint megkezdtük a kivonulást. Sütőéket már a kocsi platóján verni kezdték, az autó egyenesen a kórházba szállította őket. Ezt mondja a fiatalember, három másik társával együtt bútorokat pakol, könyveket szedeget a földről, iratokat rendez. Ő egyébként az RMDSZ-ben vállalt funkcióján túl más társadalmi tevékenységet is folytat: a Romániai Magyarok Kisgazdapártja marosvásárhelyi csoportját szervezi. Ezek miatt „nagyon a rendőrség bögyében van” — ahogy mondja, arcát is engedi fotózni, nevét se hallgatja el, a szerző ezek ellenére eláll mindenféle személyes biztonságot sértő, gyengítő adat közlésétől. Pontosan azért, mert Petre Roman miniszterelnök magabiztos, mosolygós és hazug nyilatkozatai az általa elmondottak ellenkezőjéről győzték meg. Romániában a nemzetiségek közti ellentétek nem a marosvásárhelyi eseményekkel végződtek be, hanem most kezdődnek el majd igazán. Távozóinkban az udvar sarkában fél cipót lelünk, megtapostat, árvát — csonka az és megalázott, akár a nép, melynek süttetett. BÉKESSÉG Éjszakára a magyarlakta házakban házőrség szerveződik, a kapuk mögötti vártán silbak áll. Magyar embernek rádiós tanácsok szerint hajnali hatig nem tanácsos elhagyni otthonát. Vendéglátóink konyhaasztala körül ülünk, beszédünk folyama lassú, halk, de a lélek mélyébe vág. Az itteni magyarok többsége a kiúton töri a fejét, sokra nem jut, keserű, mélyről jövő szavak fakadnak közöttük. — A Vatra rendre üvölti: „Ti magyarok egyetlen országnak se, nem kelletek sehol!” A férjem és két gyerekem odaát van, én a másik kettővel itt — meséli a ház asszonya. Végünk van nekünk itt Erdélyben, elpusztítanak ezek bennünket. A saját szülőföldemen fognak egyenként agyonverni bennünket... A gyerekeket le se merjük engedni az utcára. Ideiglenes otthonunk, a tömbház, összefog. Élelmiszercsomagot kapunk az útra a kicsiből, ami az itt élőknek van. Dugdosunk magnót, filmtekercseket, fotóapparátot. Egy néni hatalmas zsákot ad át, benne tepsik, lábasok, fazekak, mindenféle konyhai rekvizítumok. Csörömpölünk vele az éjszakában, akárha disznóölésre igyekeznénk. A katonai ellenőrző ponton tüzetesen átvizsgálják román rendszámú kocsinkat, górcső alá vonják a viseltes edényzetet. Segesváron szállunk vonatra, fut velünk az éj feketéje alatt a vonat az Óhaza felé. FRICK LÁSZLÓ A marosvásárhelyi RMDSZ-székház padlásfeljárója. Ide húzódott Sütő András, itt sáncolták el magukat a szövetség vezetői (Berkes Péter felvétele) MAROSVÁSÁRHELY Járjuk körbe Marosvásárhely főterét... mint a Kálváriát járó hívők. Mert van mire emlékeznünk. Régi dicsőségét burkoltan hallgatja a református templom vigasztalón is konduló harangja. Történelmi erdélyi családok nevét őrizte a főtérre torkoló utcák néma rendje. Gróf Lázár, Teleky, Bethlen, Toldalaghy s báró Bánffyét. Ha tehetjük, csodáljuk Teleky Sámuel kancellár negyvenezres híres könyvtárát, melyet felesége, Bethlen Zsuzsánna gyarapítón kiapadhatatlan szorgalommal. A kastélyba épített külön könyvtárépületet nemzetére hagyta a nemes grófi pár. A Lábas-házból egykoron magyar gimnázium diákjai rajzottak — legalábbis anno, mikor Marosvásárhely 92 százaléka magyar volt. Ki emlékszik még a Fő tér Bodor-kútjára? Oszlopszerű kávájában egykor a víz által mozgatott zenélőszerkezet tetején Apolló-szobor, amely naponkénti körülfordulásával jelezte az időt. Hányszor vehették körbe Kossuth szobrát, holló Miklós művét — Bem apó szobrát, Huszár Adolf alkotását — II. Rákóczi Ferenc és a Szabadság szobrát, vagy Rákóczi György erdélyi fejedelem és Petőfi Sándor domborművét? S mióta csak az emlékek helye?! A Görög-házon emléktábla jelezte: 1849-ben itt szállt meg Petőfi Sándor — innen az ismeretlen katona emlékműve. A magyar mentéből román pantallót szabtak — hogy az anyag kárba ne vesszen! A székely ember úgy emlékszik — mit tehetne mást, előveszi poklokban megedzett okosabbik eszét —, hogy vár. Erre predestináltatott. A székely név nem is nemzetnév, hanem foglalkozást jelentő: határőr. A lófő székely lovas, a darabont gyalogos katona volt. Ők tudták — nemzedékeken át —, mit tesz az, őrizni a határt, hadakozni, győzni vagy elveszni. Tatár, török, román főség alá kerülni, s titkolni még a magyar haza szeretetét is. Mihály vajda ellenében Bocskai emeltette Székelyföld első várát Marosvásárhelyt. S ez a vár indította meg azt a folyamatot, hogy a város a székelység gócpontja legyen. A szüntelen defenzió a lakosság magatartásában az óvatosság attitűdjét alakította ki. Alaposan megforgatják szájukban a szót, mielőtt kimondanák... Noha természete szerint nyílt, barátságos, őszinte szeretne lenni, de egy-egy új impérium járom átka elnémítja szavát, s talán már egymás közt is keresi(k) a megfelelő és igaz szó árnyalatait. A székelykapu az, amiben az elrejtett természet ősi képe még felfedezhető: „íme, nézzétek, én bévül is ilyen vagyok” — galambbúgós kapunak mindkét szárnyát kitárja híven és híven azoknak, akiket szerethetnek ... Miközben lent, a kapu melletti padon ülve, csak úgy, maga elé dúdolja: „Ütik a székelyt a padon, / Sír egy kislány az ablakon, / Ne sírj kislány oly nagyon, / Nem ütik a székelyt agyon — azért se!” RÁSZLAI TIBOR ) MÁRTON Elnapolt üzenet Ahogy a kitépett film zizeg, s a késő szikkadt sás leng, ahogy pozdorjája egy terméketlen nyárnak úgy vész el a hangom.Jobban fel keserű füsttel . Sivatag leszek, sirokkó lépdel, suhogó percek élén megszaggattatom, mert lendületét itt levedd a tett, azelőtt, míg tudat öléből világra sírna... Kiutazom ez őszből és kelléket sem vihetek magammal: mintha az idényvég lakájai óvnának — Uram, semmi fölöslegest! Semmi bosszantó nosztalgiát, sem tegnapot, sem sem sem... Csak kattan a gép üresen: semmit nem őriz celluloid. De bárcsak e füst vagy emléke, bár maradna bennem, hogy elmondjam, elvigyem egyszer ezt az őszt... 1989. október 15.