Kis Ujság, 1990. július-december (68. [2.] évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-05 / 27. szám

2 A NÉMET EGYSÉG megterem­tésének az útján döntő fontosságú eseményre került sor az elmúlt hét végén, pontosabban a július elsejé­re virradó éjszakán: megszületett a német szociális és valutaunió. Az első lépést tették meg végül is azon az egyre inkább kikövezettnek tűnő úton, amelynek a végére bebizo­nyosodik a nagy német író jöven­dölése, amely a berlini fal leomlá­sának az éjszakáján hangzott el: az NDK, mármint ,,az első német munkás-paraszt állam”, csupán ,,egy lábjegyzet lesz a történe­lemben”. Ez a jövendölés, kiegészítve Hel­mut Kohlnak, az NSZK kancellár­jának az elmúlt szombaton elmon­dott szavaival, hogy az első egységes német választásra még eb­ben az évben sor kerül, felerősítette a Német Demokratikus Köztársa­ság fölött megkongatott lélekha­rang hangját. EGYSÉGES NÉMETORSZÁG­­gal kell hát a világnak, s elsőként Európának számolnia a jövőben. Példaértékű lehet, hogy az egységes valuta bevezetését zökkenőmente­sen bonyolították le, s bár vélhető­en a jövőben még lesznek apróbb­­nagyobb emberi problémák, csaló­dások, a dolog egészét tekintve már a jól belátható jövőben Németor­szág lesz kontinensünk leggazda­gabb állama. Hogy miként érik el céljukat a továbbiakban a németek — ez az ő dolguk. A keleti ország­rész, ha úgy tetszik, a szovjet zóna „felemelése” nem egyszerű köz­­gazdasági feladat, mint ahogy az sem ígérkezik könnyűnek, hogy a lakosság életszínvonalában ne mu­tatkozzanak elviselhetetlen kü­lönbségek a jövőben. Az minden­esetre bizonyos, hogy a „kisember” ettől kezdve a kimúlófélben lévő NDK területén is elfeledheti az úgy­nevezett „szocialista hiánygazdál­kodás” megannyi jelét, mert az üz­letek — mint a mesében — egyik napról a másikra megteltek igazi áruval, amelyért immár igazi pénz­zel fizet a vásárló, már amennyiben van neki. A szövetségesek aggodalmai, szorongásai is oldódóban vannak. Bár briteknek, franciáknak nem könnyű megbarátkozni a gondolat­tal, hogy az új Németország (nem tudni még, miként is nevezik majd hazájukat a németek) mérhetetle­nül gazdag lesz, a meghatározó kontinentális erő. Mégis, aligha­nem az angol The Independente­­nek van igaza, amikor azt fejtegeti, hogy a világnak elege lehet már egy olyan Németországból, ahol a sze­génység okán születnek a fenyegető tervek. Nos, napjainkra már egé­szen más a helyzet. Sőt! kontinens-szerte felébredt bizal­­­matlanság sem bizonyult indokolt­nak.­A márka értéke ugyan muta­tott bizonyos fokú kezdeti ingado­zást, de érzékelhetően stabilizáló­dik megszokott színvonalán, an­nak ellenére is, hogy — úgymond — magába olvasztotta Európa egyik leggyengébb valutáját, az NDK-márkát. HELMUT KOHL egy amerikai lapnak adott nyilatkozatában azt mondta: „Soha még ilyen boldog nem voltam”. A kancellárnak több oka is van a boldogságra. Mert le­zajlott a valutaunió bevezetése minden baj nélkül, s kilátásba he­lyezhette az általános német válasz­tások megtartását még ebben az év­ben. S jogosan reménykedhet abban is, hogy ezen a választáson újra csak pártja, a Keresztényde­mokrata Unió arat sikert. Sőt, az sem zárható ki, hogy a majdani egységes Németországban a CDU nem szorul majd koalíciós partner­re, ha kormányt akar alakítani. Moldva is követi a litvánokat? Ion Pedraru, a köztársasági parlament elnöki tanácsadója a Kelet- Európa felosztását eredményező Molotov—Ribbentrop-paktumot elítélő legfelsőbb tanácsi határozat kapcsán elmondta, hogy a moldvaiaknak több okuk van törvénytelennek nyilvánítani a Szovjetunió és a náci Né­metország között 1939-ben kötött szerződést, mint a baltikumiaknak, ha másért nem, hát azért, mert a Vörös Hadsereg a balti államok megszállá­sakor a helyi felső vezetés felhívására hivatkozhatott. Moldva esetében csak a bolsevikok egy kis csoportjáról van szó. Pedraru a továbbiakban elmondta, hogy nem kívánják követni a litván példát, legalábbis nem azonnali hatállyal kívánnak kilépni a Szovjetunió kötelékéből. A mold­vaiak nagy reményeket fűznek az új államszerződéshez, ettől várják a tag­­köztársaságok nagyobb önállóságát. Ebben a vonatkozásban döntő fon­tosságú eseményként értékelik az Oroszországi Föderáció függetlenségi nyilatkozatát. A román és moldvai föld történelmi egységéről szólva a politikus megje­gyezte, hogy ez nem szolgáltathat alapot a politikai egységre, de alapja lehet a két ország közötti kulturális kapcsolatok kiterjesztésének. Első lé­pésként elhatározták, hogy Moldva területén is sugározni fogják a román televízió adásait. Kis Újság Ketyeg az óra A vízenjárás nagy mutatványát Jézus Krisztus óta kísértik, kísért­­getik a Közel-Keleten, ám közön­séges halandónak nem lehet ré­sze a csodában. Pedig hát itt, a világpolitika legnagyobb feszült­ségekkel telített térségében már csak az isteni beavatkozástól re­mélhetik a békét az emberek. Kezdjük fentről. Ott van az amerikai—izraeli viszony: ennek tartóssága, tartósítása nélkül bár­mikor felborulhatna a közel-keleti erőegyensúly. Hiszen ha a stratégiai támasz kihagy valahogy, akkor egyszerű hírszerzési eszközökkel kiszámít­ható és bemérhető, mikor követ­kezik be az az állapot, amelyben az amúgy megszokott izraeli szellemi-politikai és egyéb fölény elporlad, és nem marad semmi, ami dacolhatna az arab demográ­fiai potenciállal. így Amerika nél­kül aligha létezhet komoly izraeli kitartás — mégha Tel-Aviv szíve­sen is kelt effajta látszatokat. Most meginogni látszik a közel­­keleti (látszat)erőegyensúly má­sik pillére is, a szovjet kitámasz­tás. A nagy moszkvai hátvéd a sa­ját sebei nyalogatásával van elfoglalva, immáron arra sem ké­pes, hogy kivándorlóit veszélyte­len területre irányítsa, tehát nem­zetközileg­ is elismert izraeli terrénumokra, nem pedig a meg­szállás és a megszállók jogán el­lenőrzött földekre. A Szovjetunió — ha egykori vélt vagy valójában birtokolt közel-keleti szerepére visszagondol — kudarcokról ad­hat számot, arról, hogy az egykori világbirodalom — legendás hírű ,,nyet-jeivel” — a Földnek ezen a fertályán sem tudott valamit hoz­záadni az események normális menetéhez. (Bár moszkvai köve­telésre időközben a szovjet be­vándorlók nem mennek többé megszállt területre.) így a kulcskérdés maradt a régi: milyen is az amerikai—izraeli viszony? Kiállja-e az idők próbáját, alkal­mi válságait képes-e túlélni, van-e benne annyi vitalitás, hogy a kö­vetkező évekre és évtizedekre megőrizze sorsdöntő befolyását? Könnyű lenne egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni a kérdés­re, de a helyzet bonyolultabb, és mostanság aligha születnek egy­szerű válaszok. Legfeljebb azok számára, akik — elvakultan a Szovjetunióra zúdult ezerféle ne­hézség káprázatától — mindjárt arra gondolnak: az egyik főténye­ző nyomban kidől, az amerikaiak viszont saját eddigi nyomvonalai­kat követve megoldhatnak min­dent. De nem árt emlékezni: Wa­shingtont ’56-ban rá lehetett kényszeríteni arra, hogy a közel­­keleti—kelet-európai nagy játsz­ma keretében feladja a mi térsé­günket, így nem lehet kétségünk afelől: Amerika számára elsőül fontos régió marad továbbra is az olajban és veszélyekben gazdag övezet. Ennek sorsa, stabilitása sokkal nagyobb hatást gyakorol az amerikai nép jólétére, mint az érzelmi alapokon esetleg bonta­kozni látszó újkeletű kelet­európai szolidaritás. Bonyolulttá váltak az erőviszo­nyok, de Washington egy pillanat­ra sem hagyta megkérdőjelezni izraeli elkötelezettségét. Bush el­nök és Baker külügyminiszter ugyan megengedett magának egy-egy dorgáló dörmögést, de egy pillanatig sem tette kétséges­sé, válsághelyzetben melyik olda­lon is áll. És ez a következetesség, ko­­nokság okozta a stresszhelyzetet arab—palesztin oldalon. Hiszen mit is kell látni? Legelőször is azt, hogy Wa­shington — jóllehet szeretne most már a közel-keleti ügyletek végére járni — mérsékelten mé­­ricskélgeti Tel-Avivot. Amerika el­sősorban stabil kormányt sürget Izraelben és persze azt, hogy megerősíttessék, újratörvényesít­­tessék az a szövetség, amelyben meghatározó szerepe van az Egyesült Államoknak. Izrael haj­landó bizonyos kijáró szerepek el­játszására is. Az amerikai „lágy nyomás” így nem is irányulhatott másra, mint hogy Izrael végre egy rendes, életképes kormányhoz jusson. Ám erre van a legkevesebb ki­látás. A Samír-féle Likud-vezetés azt ugyan képes elérni, hogy egy alkalmi szövetséget összebarká­csoljon akár a legszélsőségesebb vallási pártok vezetőivel is, ám arra már kevésbé, hogy ez a bár­ka túlélje a napi politika perma­nens viharait. Márpedig erről van szó. Taktikai okokból ugyan meg lehet kísérelni, hogy Izrael most ismét megkerülje a sorskérdése­ket, de elmúlt az az idő, hogy mel­lőzni lehetne a legsajgóbb sebek­re adandó gyógyír porciózását. Emiatt korántsem biztos, hogy Samír — a miniszterelnöki tisztsé­gében megújított, de az Izraelben mindig elvárható, úgynevezett cionista nemzeti konszenzusba aligha megerősített vezető — most egy olyan kormány élére állt, amelyért százszázalékos garanci­át vállalna valamelyik, hírnevére kényesebb brit biztosítótársaság. Izraelben a baloldalt nem lehet kihagyni a hatalomból, emiatt ez az ország nem nagyon hasonlít­ható Kelet-Európa egyetlenegy államához sem. Ezt Amerika is tudja: bármire is kötelező tárgya­lásokat ez ideig egyetlenegy olyan izraeli politikussal sem foly­tatott, aki szerette volna kizárni a hatalomból a helyi baloldal min­den árnyalatát. Most Washingtonnak mégis va­ lami egészen furcsát kellett ta­pasztalnia. Nevezetesen, hogy Iz­rael visszadobta, elutasította a tervét, amelyet Baker amerikai külügyminiszter nevével márkáz­tak. A recept a szokásos volt: ami­kor jelentkezett a palesztin engedékenység, akkor Izrael feljebb srófolta az árat. Amikor a PFSZ felhatalmazásától bátorított palesztin előkelőségek beleegyeztek abba, hogy megtör­ténjenek a helyhatósági választá­sok a megszállt területeken, Tel- Aviv bekapcsolta a fékezőrakéta második fokozatát, és közölte: mindezekre csak azután kerülhet sor, hogy elismerik a területek fe­letti végleges izraeli szuverenitást. Minden valószínűség szerint itt bicsaklott meg az amerikai idea­lizmus. Washington itt döbben­hetett rá arra, hogy mérföldes szakadékok tátonganak az izraeli politikai tettek és­ a szándéknyilat­kozatok között. És palesztin olda­lon is itt sűrűsödik a bánat: mind több csoport, párt, egyesülés kez­di bánni eddigi tárgyalókészsé­gét. Hiszen az izraeli szűkkeblű­­ség nem engedi meg a kifutást, a lehetőséget, azt, hogy a szándé­kok szembesülhessenek a való­sággal, a reális lehetőségekkel. Washington befolyásnövekedé­sét most egyetemlegesen egy bé­kekurzus gyorsítaná — emiatt ér­dekeivel nincs is összhangban az izraeli harciasság, a kérlelhetet­­lenség. Nem is látszik igazán őszintének az izraeli gyilkos terror­akciót követő palesztin terrortáma­dás elítélése és a miatta érzett fel­háborodás. Amerika most meg­értést, mértéktartást, méltóságtel­jes viselkedést vár levantei partne­rétől, persze, úgy tűnik, hiába. Ilyesmire az esélyek most sem sokkal nagyobbak, mint régebben. Nehéz szabadulni attól a gyanú­tól, hogy Izrael megpróbálja belpo­litikai részproblémává zsugorítani a közel-keleti kérdést. De az arab—izraeli, az izraeli—palesztin viszályt aligha minősítheti, aligha hőmérőzheti egyetlenegy politikai effektus, nevezetesen az ameri­kai-izraeli kötelékek szilárdsága. A Közel-Kelet túlzottan nagy sod­rási sebességgel került bele a vi­lágpolitika fő áramvonalába ah­hoz, hogy a nagyvilág függetlení­teni tudná magát tőle. Glóbuszunk is túl gyakran avatkozott a térség népeinek sorsába, semhogy kima­radhatna a folytatásból, így az iz­raeli belpolitikai machinátorok akarva-akaratlanul politikacsinálók, széklábfaragók a nagy falansz­terben. De ebben a műhelyben — tart­hatunk tőle — ezután még gyak­rabban cserélgetik majd a műve­zetőket. Emiatt felvetődik az első kérdések elsőbbike: meddig ma­rad fenn a frissen életre galvani­zált Samír-kormány? KRAJCZÁR IMRE • A Cseh és Szlovák Köz­társaság nemzetgyűlése el­utasította az egyházi javak visszaadására vonatkozó kérelmet. Az egyház így nem tudja újrakezdeni munkáját a kórházakban és az iskolák­ban. A dolog pikantériáját az adja, hogy a kommunista kép­viselők az elkobzott egyházi javak visszaadása mellett sza­vaztak. Az elutasítás főleg a katolikus iskolák megnyitását akadályozza, melyet a Polgári Fórum liberális erői nem támo­gatnak. A vallásról • Hét református lelkész­képviselő közös nyilatkoza­tot adott a Reformátusok Lapjának, s ebben tiltakoznak a IX. Budapesti Zsinat állás­­foglalása ellen, ez ugyanis megerősíti azt az 1989. de­cember 8-án hozott határoza­tot, mely igyekezett megaka­dályozni, hogy református lelkészek induljanak az or­szággyűlési, illetve helyható­sági választásokon. • A Lublini Katolikus Egye­tem kutatói vallási atlaszt ké­szítenek Közép-Európáról. Munkájuk során a lengyel tör­ténészek a közelmúltban Bu­dapesten tanácskoztak ma­gyar kollégáikkal. A több kötetes atlasz első darabja a tervek szerint 1992-ben Bécs­­ben jelenik meg. • Fahd szaúd-arábiai ki­rály vállalta az idei mekkai zarándoklaton résztvevő szov­jet muzulmánok ott-tartózko­­dásának költségét. Szaúdi for­rások szerint 1525 szovjet za­rándok érkezése várható. 1990. július 5. GORBACSOV ÉS A STATISZTIKÁK A glasznoszty nő, az életszínvonal esik a Szovjetunióban (A Süddeutsche Zeitung karikatúrája)

Next