Kis Ujság, 1990. július-december (68. [2.] évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-05 / 27. szám
2 A NÉMET EGYSÉG megteremtésének az útján döntő fontosságú eseményre került sor az elmúlt hét végén, pontosabban a július elsejére virradó éjszakán: megszületett a német szociális és valutaunió. Az első lépést tették meg végül is azon az egyre inkább kikövezettnek tűnő úton, amelynek a végére bebizonyosodik a nagy német író jövendölése, amely a berlini fal leomlásának az éjszakáján hangzott el: az NDK, mármint ,,az első német munkás-paraszt állam”, csupán ,,egy lábjegyzet lesz a történelemben”. Ez a jövendölés, kiegészítve Helmut Kohlnak, az NSZK kancellárjának az elmúlt szombaton elmondott szavaival, hogy az első egységes német választásra még ebben az évben sor kerül, felerősítette a Német Demokratikus Köztársaság fölött megkongatott lélekharang hangját. EGYSÉGES NÉMETORSZÁGgal kell hát a világnak, s elsőként Európának számolnia a jövőben. Példaértékű lehet, hogy az egységes valuta bevezetését zökkenőmentesen bonyolították le, s bár vélhetően a jövőben még lesznek apróbbnagyobb emberi problémák, csalódások, a dolog egészét tekintve már a jól belátható jövőben Németország lesz kontinensünk leggazdagabb állama. Hogy miként érik el céljukat a továbbiakban a németek — ez az ő dolguk. A keleti országrész, ha úgy tetszik, a szovjet zóna „felemelése” nem egyszerű közgazdasági feladat, mint ahogy az sem ígérkezik könnyűnek, hogy a lakosság életszínvonalában ne mutatkozzanak elviselhetetlen különbségek a jövőben. Az mindenesetre bizonyos, hogy a „kisember” ettől kezdve a kimúlófélben lévő NDK területén is elfeledheti az úgynevezett „szocialista hiánygazdálkodás” megannyi jelét, mert az üzletek — mint a mesében — egyik napról a másikra megteltek igazi áruval, amelyért immár igazi pénzzel fizet a vásárló, már amennyiben van neki. A szövetségesek aggodalmai, szorongásai is oldódóban vannak. Bár briteknek, franciáknak nem könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy az új Németország (nem tudni még, miként is nevezik majd hazájukat a németek) mérhetetlenül gazdag lesz, a meghatározó kontinentális erő. Mégis, alighanem az angol The Independentenek van igaza, amikor azt fejtegeti, hogy a világnak elege lehet már egy olyan Németországból, ahol a szegénység okán születnek a fenyegető tervek. Nos, napjainkra már egészen más a helyzet. Sőt! kontinens-szerte felébredt bizalmatlanság sem bizonyult indokoltnak.A márka értéke ugyan mutatott bizonyos fokú kezdeti ingadozást, de érzékelhetően stabilizálódik megszokott színvonalán, annak ellenére is, hogy — úgymond — magába olvasztotta Európa egyik leggyengébb valutáját, az NDK-márkát. HELMUT KOHL egy amerikai lapnak adott nyilatkozatában azt mondta: „Soha még ilyen boldog nem voltam”. A kancellárnak több oka is van a boldogságra. Mert lezajlott a valutaunió bevezetése minden baj nélkül, s kilátásba helyezhette az általános német választások megtartását még ebben az évben. S jogosan reménykedhet abban is, hogy ezen a választáson újra csak pártja, a Kereszténydemokrata Unió arat sikert. Sőt, az sem zárható ki, hogy a majdani egységes Németországban a CDU nem szorul majd koalíciós partnerre, ha kormányt akar alakítani. Moldva is követi a litvánokat? Ion Pedraru, a köztársasági parlament elnöki tanácsadója a Kelet- Európa felosztását eredményező Molotov—Ribbentrop-paktumot elítélő legfelsőbb tanácsi határozat kapcsán elmondta, hogy a moldvaiaknak több okuk van törvénytelennek nyilvánítani a Szovjetunió és a náci Németország között 1939-ben kötött szerződést, mint a baltikumiaknak, ha másért nem, hát azért, mert a Vörös Hadsereg a balti államok megszállásakor a helyi felső vezetés felhívására hivatkozhatott. Moldva esetében csak a bolsevikok egy kis csoportjáról van szó. Pedraru a továbbiakban elmondta, hogy nem kívánják követni a litván példát, legalábbis nem azonnali hatállyal kívánnak kilépni a Szovjetunió kötelékéből. A moldvaiak nagy reményeket fűznek az új államszerződéshez, ettől várják a tagköztársaságok nagyobb önállóságát. Ebben a vonatkozásban döntő fontosságú eseményként értékelik az Oroszországi Föderáció függetlenségi nyilatkozatát. A román és moldvai föld történelmi egységéről szólva a politikus megjegyezte, hogy ez nem szolgáltathat alapot a politikai egységre, de alapja lehet a két ország közötti kulturális kapcsolatok kiterjesztésének. Első lépésként elhatározták, hogy Moldva területén is sugározni fogják a román televízió adásait. Kis Újság Ketyeg az óra A vízenjárás nagy mutatványát Jézus Krisztus óta kísértik, kísértgetik a Közel-Keleten, ám közönséges halandónak nem lehet része a csodában. Pedig hát itt, a világpolitika legnagyobb feszültségekkel telített térségében már csak az isteni beavatkozástól remélhetik a békét az emberek. Kezdjük fentről. Ott van az amerikai—izraeli viszony: ennek tartóssága, tartósítása nélkül bármikor felborulhatna a közel-keleti erőegyensúly. Hiszen ha a stratégiai támasz kihagy valahogy, akkor egyszerű hírszerzési eszközökkel kiszámítható és bemérhető, mikor következik be az az állapot, amelyben az amúgy megszokott izraeli szellemi-politikai és egyéb fölény elporlad, és nem marad semmi, ami dacolhatna az arab demográfiai potenciállal. így Amerika nélkül aligha létezhet komoly izraeli kitartás — mégha Tel-Aviv szívesen is kelt effajta látszatokat. Most meginogni látszik a közelkeleti (látszat)erőegyensúly másik pillére is, a szovjet kitámasztás. A nagy moszkvai hátvéd a saját sebei nyalogatásával van elfoglalva, immáron arra sem képes, hogy kivándorlóit veszélytelen területre irányítsa, tehát nemzetközileg is elismert izraeli terrénumokra, nem pedig a megszállás és a megszállók jogán ellenőrzött földekre. A Szovjetunió — ha egykori vélt vagy valójában birtokolt közel-keleti szerepére visszagondol — kudarcokról adhat számot, arról, hogy az egykori világbirodalom — legendás hírű ,,nyet-jeivel” — a Földnek ezen a fertályán sem tudott valamit hozzáadni az események normális menetéhez. (Bár moszkvai követelésre időközben a szovjet bevándorlók nem mennek többé megszállt területre.) így a kulcskérdés maradt a régi: milyen is az amerikai—izraeli viszony? Kiállja-e az idők próbáját, alkalmi válságait képes-e túlélni, van-e benne annyi vitalitás, hogy a következő évekre és évtizedekre megőrizze sorsdöntő befolyását? Könnyű lenne egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni a kérdésre, de a helyzet bonyolultabb, és mostanság aligha születnek egyszerű válaszok. Legfeljebb azok számára, akik — elvakultan a Szovjetunióra zúdult ezerféle nehézség káprázatától — mindjárt arra gondolnak: az egyik főtényező nyomban kidől, az amerikaiak viszont saját eddigi nyomvonalaikat követve megoldhatnak mindent. De nem árt emlékezni: Washingtont ’56-ban rá lehetett kényszeríteni arra, hogy a közelkeleti—kelet-európai nagy játszma keretében feladja a mi térségünket, így nem lehet kétségünk afelől: Amerika számára elsőül fontos régió marad továbbra is az olajban és veszélyekben gazdag övezet. Ennek sorsa, stabilitása sokkal nagyobb hatást gyakorol az amerikai nép jólétére, mint az érzelmi alapokon esetleg bontakozni látszó újkeletű keleteurópai szolidaritás. Bonyolulttá váltak az erőviszonyok, de Washington egy pillanatra sem hagyta megkérdőjelezni izraeli elkötelezettségét. Bush elnök és Baker külügyminiszter ugyan megengedett magának egy-egy dorgáló dörmögést, de egy pillanatig sem tette kétségessé, válsághelyzetben melyik oldalon is áll. És ez a következetesség, konokság okozta a stresszhelyzetet arab—palesztin oldalon. Hiszen mit is kell látni? Legelőször is azt, hogy Washington — jóllehet szeretne most már a közel-keleti ügyletek végére járni — mérsékelten méricskélgeti Tel-Avivot. Amerika elsősorban stabil kormányt sürget Izraelben és persze azt, hogy megerősíttessék, újratörvényesíttessék az a szövetség, amelyben meghatározó szerepe van az Egyesült Államoknak. Izrael hajlandó bizonyos kijáró szerepek eljátszására is. Az amerikai „lágy nyomás” így nem is irányulhatott másra, mint hogy Izrael végre egy rendes, életképes kormányhoz jusson. Ám erre van a legkevesebb kilátás. A Samír-féle Likud-vezetés azt ugyan képes elérni, hogy egy alkalmi szövetséget összebarkácsoljon akár a legszélsőségesebb vallási pártok vezetőivel is, ám arra már kevésbé, hogy ez a bárka túlélje a napi politika permanens viharait. Márpedig erről van szó. Taktikai okokból ugyan meg lehet kísérelni, hogy Izrael most ismét megkerülje a sorskérdéseket, de elmúlt az az idő, hogy mellőzni lehetne a legsajgóbb sebekre adandó gyógyír porciózását. Emiatt korántsem biztos, hogy Samír — a miniszterelnöki tisztségében megújított, de az Izraelben mindig elvárható, úgynevezett cionista nemzeti konszenzusba aligha megerősített vezető — most egy olyan kormány élére állt, amelyért százszázalékos garanciát vállalna valamelyik, hírnevére kényesebb brit biztosítótársaság. Izraelben a baloldalt nem lehet kihagyni a hatalomból, emiatt ez az ország nem nagyon hasonlítható Kelet-Európa egyetlenegy államához sem. Ezt Amerika is tudja: bármire is kötelező tárgyalásokat ez ideig egyetlenegy olyan izraeli politikussal sem folytatott, aki szerette volna kizárni a hatalomból a helyi baloldal minden árnyalatát. Most Washingtonnak mégis va lami egészen furcsát kellett tapasztalnia. Nevezetesen, hogy Izrael visszadobta, elutasította a tervét, amelyet Baker amerikai külügyminiszter nevével márkáztak. A recept a szokásos volt: amikor jelentkezett a palesztin engedékenység, akkor Izrael feljebb srófolta az árat. Amikor a PFSZ felhatalmazásától bátorított palesztin előkelőségek beleegyeztek abba, hogy megtörténjenek a helyhatósági választások a megszállt területeken, Tel- Aviv bekapcsolta a fékezőrakéta második fokozatát, és közölte: mindezekre csak azután kerülhet sor, hogy elismerik a területek feletti végleges izraeli szuverenitást. Minden valószínűség szerint itt bicsaklott meg az amerikai idealizmus. Washington itt döbbenhetett rá arra, hogy mérföldes szakadékok tátonganak az izraeli politikai tettek és a szándéknyilatkozatok között. És palesztin oldalon is itt sűrűsödik a bánat: mind több csoport, párt, egyesülés kezdi bánni eddigi tárgyalókészségét. Hiszen az izraeli szűkkeblűség nem engedi meg a kifutást, a lehetőséget, azt, hogy a szándékok szembesülhessenek a valósággal, a reális lehetőségekkel. Washington befolyásnövekedését most egyetemlegesen egy békekurzus gyorsítaná — emiatt érdekeivel nincs is összhangban az izraeli harciasság, a kérlelhetetlenség. Nem is látszik igazán őszintének az izraeli gyilkos terrorakciót követő palesztin terrortámadás elítélése és a miatta érzett felháborodás. Amerika most megértést, mértéktartást, méltóságteljes viselkedést vár levantei partnerétől, persze, úgy tűnik, hiába. Ilyesmire az esélyek most sem sokkal nagyobbak, mint régebben. Nehéz szabadulni attól a gyanútól, hogy Izrael megpróbálja belpolitikai részproblémává zsugorítani a közel-keleti kérdést. De az arab—izraeli, az izraeli—palesztin viszályt aligha minősítheti, aligha hőmérőzheti egyetlenegy politikai effektus, nevezetesen az amerikai-izraeli kötelékek szilárdsága. A Közel-Kelet túlzottan nagy sodrási sebességgel került bele a világpolitika fő áramvonalába ahhoz, hogy a nagyvilág függetleníteni tudná magát tőle. Glóbuszunk is túl gyakran avatkozott a térség népeinek sorsába, semhogy kimaradhatna a folytatásból, így az izraeli belpolitikai machinátorok akarva-akaratlanul politikacsinálók, széklábfaragók a nagy falanszterben. De ebben a műhelyben — tarthatunk tőle — ezután még gyakrabban cserélgetik majd a művezetőket. Emiatt felvetődik az első kérdések elsőbbike: meddig marad fenn a frissen életre galvanizált Samír-kormány? KRAJCZÁR IMRE • A Cseh és Szlovák Köztársaság nemzetgyűlése elutasította az egyházi javak visszaadására vonatkozó kérelmet. Az egyház így nem tudja újrakezdeni munkáját a kórházakban és az iskolákban. A dolog pikantériáját az adja, hogy a kommunista képviselők az elkobzott egyházi javak visszaadása mellett szavaztak. Az elutasítás főleg a katolikus iskolák megnyitását akadályozza, melyet a Polgári Fórum liberális erői nem támogatnak. A vallásról • Hét református lelkészképviselő közös nyilatkozatot adott a Reformátusok Lapjának, s ebben tiltakoznak a IX. Budapesti Zsinat állásfoglalása ellen, ez ugyanis megerősíti azt az 1989. december 8-án hozott határozatot, mely igyekezett megakadályozni, hogy református lelkészek induljanak az országgyűlési, illetve helyhatósági választásokon. • A Lublini Katolikus Egyetem kutatói vallási atlaszt készítenek Közép-Európáról. Munkájuk során a lengyel történészek a közelmúltban Budapesten tanácskoztak magyar kollégáikkal. A több kötetes atlasz első darabja a tervek szerint 1992-ben Bécsben jelenik meg. • Fahd szaúd-arábiai király vállalta az idei mekkai zarándoklaton résztvevő szovjet muzulmánok ott-tartózkodásának költségét. Szaúdi források szerint 1525 szovjet zarándok érkezése várható. 1990. július 5. GORBACSOV ÉS A STATISZTIKÁK A glasznoszty nő, az életszínvonal esik a Szovjetunióban (A Süddeutsche Zeitung karikatúrája)