Kis Ujság, 1990. július-december (68. [2.] évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-20 / 51-52. szám
24 Kis Újság Betefiemezás A legnépszerűbb karácsonyi szokás volt a magyar nyelvterületen a betlehemezés. Általában több szereplője volt a játéknak és az előadása nagyobb előkészületet igényelt. Sokféle táji változata alakult ki a betlehemezésnek, mégpedig tájanként, így négy fő csoportról beszélhetünk: az erdélyi, az alföldi és felső-tiszavidéki, a dunántúli és végül a felföldi változatokról. A betlehemezés fő kelléke a jászol vagy templom alakú betlehem. A játék többnyire a bibliai történetet megelevenítő jelenetekből állt. Gyakran szerepelt az ún. szálláskeresés, mikor József és Mária szállást keresnek, de nem fogadja be őket a király, a gazdag ember vagy a kovács, s végül egy istállóban lelnek menedéket. A következő jelenetben az angyal a pásztorokat Betlehembe vezeti. Költögeti a mezőn alvó pásztorokat, akik azután ajándékaikkal az újszülött Jézushoz mennek. A betlehemezés része lehet az ún. Heródes-játék is. Ebben a jelenetben a napkeleti bölcsek találkoznak Heródessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a bölcseket, hogy kerüljék el a gyermekgyilkos Heródest. A napkeleti bölcsek látogatását mutatja be Jézusnál és Heródes haragját, esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságról is szól. A betlehemezés fontos része a pásztorok évődése az öreg és süket pásztorral. Ez volt mindig a szórakoztató és mulattató jelenet a betlehemezésben. A betlehemezés egyes jelenetei gyakran önállósultak, így pl. a szálláskeresés advent időszakában, a Heródes-jelenet Vízkeresztkor került előadásra. Gyakran jártak házról házra csak a pásztorok tréfás jelenetével. A betlehemezés különös változata az ún. bábtáncoltató betlehemezés, mely a Balaton környékén, a Felső-Tisza vidékén és Esztergom környékén, de szórványosan másutt is előfordult. A templom vagy jászol alakú betlehemben mozgatják az angyalt, ördögöt, Heródest, a pásztorokat, a halált, az adománygyűjtőt megjelenítő bábokat. A betlehemezésben párbeszédes, verses szövegek váltakoznak az énekekkel. Az egykori falun a betlehemezés jelentette a színjátszás lehetőségét, a hallgatóságnak házról házra járva idézte fel évről évre a karácsonyi történetet. DR. TÁTRAI ZSUZSANNA Karácsonyi kanta Nagy ünnepeink hangulatát az énekes, verses köszöntők tették különösen varázslatossá. Karácsonykor megmozdult a falu aprajanagyja. Általában délben kezdtek járni a gyerekek, délután a fiatalok és késő este a felnőttek. Újabban sok helyen már csak a cigányok járnak kántálni alamizsnagyűjtés céljából. Kántáló énekeink között akadnak igen régiek, mint a Csordapásztorok... kezdetű, vagy a Mennyből jövök ti hozzátok..., Betlehem, Betlehem, a te határidba... Kedvelt a Mennyből az angyal..., a Pásztorok, keljünk fel... kezdő sorú ének is. Egy falun belül is sokfélét énekeltek. A karácsonyi énekhez jókívánságok is jártak. Szépkenyerűszentmártonban a felnőtt köszöntők az alábbi verset mondták: Adjon Isten sokakat, sok karácsony napokat, búzát, bort eleget, az üvegnek feneket, hogy ihassunk eleget, biket, bakot, barackot, szőlőstökű malacot. Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok! A kánták, karácsonyi rigmusok néha csak a várt adományról szólnak, ami többnyire alma, dió, kalács volt a gyerekeknek, a felnőtteknek pedig egy pohár bor. Közismert kántáló vers csehszlovákiai magyar változata az alábbi: Kiskarácsony, nagykarácsony, Kisült-e már a kalácsom, Ha kisült már, adják ide, Mer’ én azért gyüttem ide. Ha nem sült ki, én nem várom, Mert igen fázik a lábam. T. ZS. A A karácsony az emberiségnek az az ünnepe, amelyet megül az egész földkerekség. A kereszténységnek ez az egyházi-vallási ünnepe. Jézus Krisztus születésének emléknapja, ma már állami ünneppé, fizetett munkaszüneti nappá is vált minden olyan országban, amely a keresztény kultúrközösség részesének és örökösének tekinti magát. Mert ha nem születik meg Betlehemben Jézus, nincs kereszténység... Könnyen hihetnék, hogy a feldíszített karácsonyfa megjelenése egyidős a kereszténységgel. Holott a kisded Jézus megszületése után még jó másfél évezred megannyi karácsonyi ünnepe múlt el nélküle. A hagyomány úgy tartja, hogy a nagy reformátor, Luther Márton állított először karácsonyfát — esetleg többet — gyermekeinek, az újszülött kis Jézus tiszteletére, s az égen sziporkázó csillagoknak mintegy párjaként, számtalan gyertyácskát gyújtott rajta. Miért éppen a fenyőt érte ez a megtiszteltetés? A kérdéssel foglalkozó kutatók is csupán találgatják, különböző feltételezésekhez folyamodnak. Ezek szerint a magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető az elődnek, és a természet, az élet megújulását jelezte, mint hajdan a rómaiaknál. Más magyarázat szerint ez a fa Jézus családfáját, Jesse ágát jelenti. Szívesen hozzák kapcsolatba a bibliai „tudás fájával”, amelyről a paradicsomi ősszülők a gyümölcsöt szakították, hiszen december 24., karácsony előestéje az első emberpárnak, Ádámnak és Évának a névnapja. Fennmaradt egy legenda, amely szerint Jézusnak egyszer menekülnie kellett üldözői elől, s egy fenyőfa alá bújt, amely elrejtette, megvédte őt. Bizonyosat tehát nem tudunk e szokás eredetéről. Arra viszont már van adatunk, hogy mikor kezdett elterjedni Európában a karácsonyfa-állítás divatja. A Rajna menti Strassburg városának egyik polgára feljegyezte 1605- ben, hogy náluk terjedőben van egy szép karácsonyi gyakorlat, mégpedig az, hogy az emberek Jézus születésének ünnepére fenyőfákat raknak szobáikba, amelyeket gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítenek fel. A leírás a gyertyákat nem említi. Elképzelhető, hogy azok később kerültek a fára, s Luther Márton karácsonyfájára is csak a későbbi idők képzelték oda a fényesen táncoló gyertyalángocskákat. A legközelebbi leírás jó évszázaddal későbbi, s egy 1737-ben kiadott wittenbergi könyvből való. E szerint a környékbeli anyák azt az új szokást vezették be, hogy minden gyermeküknek külön állítanak karácsonyfát, immáron gyertyákkal — tehát a XVIII. század elején már van gyertya —, valamint újdonság az is, hogy a fákat ajándékokkal rakják körül. A karácsonyfa állításának, felékesítésének és az ezzel együtt járó ajándékozási szokásnak a bölcsője tehát Európa, ám lehet, hogy kizárólag Németország. Magyarországon valamikor a XIX. század első éveiben vagy évtizedeiben kezdett elterjedni. Hogy pontosan ki honosította meg, nem tudjuk. A kutatók egy része azt tartja, hogy gróf Brunswik Teréz készített először karácsonyfát Magyarországon 1824-ben. Mások szerint a báró Podmaniczky családé az első hazai karácsonyfa-állítás dicsősége, amit Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseire alapoznak. így indult el a karácsonyfa Magyarországon hódító útjára s vált életünk egyik legszebb, legbensőségesebb ünnepének mindenki számára elfogadott és kedves jelképévé. DR. CSONKARÉTI KÁROLY 1990. december 20. Karácsonyi ostyahordás Többnyire karácsony böjtjén, december 24-én, vagy néhány nappal előtte a kántortanító az iskolás gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejében a családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. adtak. Az ostya a karácsonyi vacsora elengedhetetlen része volt a katolikus családokban. Az ostyahordó gyerekek köszöntővel léptek a házba. Pereszlényben (ma Csehszlovákia) a következőket mondták: Ádám első atyánk dicső szent ünnepét, Akik megélhették karácsony szent böjtjét, Élhessék vígan Krisztus születését! E kis ajándékot hoztam szeretettel, igaz becsülettel. Ahogy a kis Jézusnak vitték a báránykát, Mi is azonképpen hordjuk a szent ostyát, Kedves tanítónknak ő engedelméből kívánunk mi békét tiszta szívünkből. A gyerekeknek cukorkát vagy pénzt adtak jutalmul. A Tápió mentén többféle színű ostyát sütöttek: fehéret, zöldet, pirosat és sárgát, s mint versükben megmagyarázták, a fehér szín Krisztus tisztaságát, a zöld az ártatlanságát, a piros a vérét, a sárga keserű halálát jelképezi. Az ostyahordásból származó jövedelem korábban a tanítók díjlevelébe foglalt járandóság volt, akárcsak Balázs és Gergely napján. T. ZS. Régimódi kvaterkázás múlt század végén, a századfordulón százszámra létesültek a kávéházak, és a kávéházak kitelepültek a járdákra. Ma már igazán nem értjük, de a korból fönnmaradt vallomások is sokszor értetlenül nézik, hogy lehet az, hogy a minden utcasarkon ott álló kávéház a nap minden órájában tele volt? (S hogy lehet, hogy a kávésok megéltek, amikor a vendégek többnyire egy kávé és egy pohár víz mellett ücsörögtek órákig?) De a rituális korzók is kialakultak a Ligetben, a Margitszigeten, bizonyos útvonalakon, amelyek a nap bizonyos órájában megteltek sétálókkal, bámészkodókkal, és ezen még az időjárás sem változtatott. (Sokáig még a Duna jegén is korzóztak és bámulták a korzózókat a pestiek, mígnem egy tömegszerencsétlenség nyomán ezt a veszedelmes szórakozást a rendőrség megtiltotta.) A korzózás, a kávéházak a nyilvános életmódhoz tartoztak. A kávéházakban olvasták és kommentálták a lapokat, a kávéházakban politizáltak. (S hozzátehetjük: egy-egy hír elterjedésében, kommentálásában és az egységes közvélemény kialakításában nem is voltak lassúbbak, mint a rádió vagy a televízió!) Central kávéház A Centrál (Központi) kávéház első korszakában legfőképpen szellemi gócpont volt. Akkoriban, mint ezt korabeli fényképek tanúsítják, majdnem kizárólag férfiközönsége volt. Folyóirat- és újsággarmadák közepette komoly megbeszélések folytak. Kiss József ide tette át az első jelentős modern magyar folyóirat, A Hét főhadiszállását. A kávéházi asztalon javította Kiss József a kéziratokat és tanította közben az ifjú írókat a nyelv, a verselés, az írás titkaira A Centrálban, ennél a nagy írói asztalnál sokan ültek ott a beérkezettek közül is, mint pl. Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Kozma Andor, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán. Kezdetben a Nyugat törzsasztala is a Centrálban volt. A halkan morajló, nyugalmas helyen, a szelíd kávéillatban és szállingózó füstben továbbra is ott üldögéltek a tudósok, a tisztviselők, a nyugdíjasok, nyugodt egyensúlyt tartva az itt maradt írócsoportokkal. Hazárdjáték, üzletkötés, mulatozás nem folyt. Az idevetődő festők, muzsikusok az írók közé vegyültek. Köhécselve surrant be a „szomorú költő”, Tóth Árpád; lassan, tempósan lépett a Nyugat asztalához Móricz Zsigmond, leült, megitta kávéját, szivarra gyújtott, és aztán füstfelhőbe, szemlélődésbe és gondolataiba burkolózott. Nesztelenül foglalta el helyét a szerkesztő: Osvát Ernő. Annál zajosabban viharzott be Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső. Jött Kárpáti Aurél, Szép Ernő, Molnár Ferenc és az egész szerzőgárda, órákig húzódó megbeszélésekre. Helyiségeit ma ismét fiatalok, az egyetemisták vették birtokukba. Az egykori Centrál helyén az Eötvös Klub működik. Japán kávéház Helyén az írók Könyvesboltja található, a mai Andrássy út és a Liszt Ferenc tér sarkán. Pedig a század elején oly divatos, Japánt idéző egzotikus kávéház fehér majolikával borított falaival, rajtuk a festett bambuszokkal, krizantémokkal s a különös, soha nem látott távol-keleti hangulatot árasztó növényekkel kedves színfoltja volt a fővárosnak. A Japán asztaltársasága volt nálunk az első jelentősebb művészasztal; festők, szobrászok, építészek gyűltek össze körötte. Jó szabadiskola volt ez a fiataloknak, a mecénásoknak, a gyűjtőknek, s kemény ízlésalakító a képzőművészet hivatalnokainak. A kedves Lechner Ödön jellegzetes alakja lett a környéknek. Naponta ott ült a Japán kávéházban fekete törökös sapkával a fején, az Andrássy úti oldalon. A társaság másik nagy öregje Szinyei Merse Pál volt, főiskolai igazgatósága idején járt ide. Az eredetileg szűk kör hamarosan kibővült: Kernstock Károllyal. Ferenczy Károly is megszokott alakja volt a társaságnak. Itt töltötte a délutánt majdnem mindenki, aki számított a magyar képzőművészetben, így Rippl- Rónai József, Csontváry Kosztka Tivadar, Fényes Adolf, Csók István, Iványi Grünwald Béla; még folytathatnánk a sort sokáig. Művészkávéháznak ismerték, de irodalmi találkozóhely is volt a Japán. Bejárt ide a 20-as, 30-as évek legtöbb írója. A kávéházat a világháború pusztította el.