Heti Kis Ujság, 1992. január-június (2. évfolyam, 2-26. szám)

1992-01-10 / 2. szám

2 SÍ /u’ti KISUISXG 1992. január 10 Csonka Ferenc, Budapest A DEMOKRÁCIA BIZTOSÍTÉKA Hosszú ideje nap mint nap elvisz az utam a Keleti pályaudvar mellett. 1992 Magyarországán van olyan ember a Keletinél — egy idős nő! — aki hónapok óta a szabad ég alatt tanyázik. Persze sok alkalmi vendég is van a pályaudvar környékén. Ez valahogy nem zavarja Demszki főpolgármestert és csapatát. Mivel a sajtó jó része SZDSZ-befolyás alatt áll, mélyen hallgatnak a fővárosi és kerületi önkormányzatok felelősségéről és mulasztásairól. Márpedig a főváros rendjének biztosítása a főváros és a kerületek feladata, azért önkormányzatok. Ne mindig és mindenki a kormányra mutogasson és tőle várja a megoldást! Ha egyszer az önkormányzat rendelkezhet a kereskedelmi engedélyek kiadásának jogával, akkor rendelkezhet arra nézve is, hogy a közterület rendje egyéb vonatkozásban milyen legyen. Az persze már a parlament feladata lenne, hogy megteremtse a jogi kereteit bizonyos kényszerintézkedéseknek. Nagyon kényes téma, de valahogy úgy áll a dolog, hogy a legtöbb hajléktalan önhibájából lesz azzá. Nagyon sok közülük orvosi eset. Szabad-e egy alkoholistát vagy egy szellemileg leépült embert magára hagyni? Véleményem szerint nem. Az átalakuló gazdaság megkívánná, hogy néhány vonatkozásban a családjog és bizonyos egészségüggyel kapcsolatos jogszabályok is megváltozzanak, mert a „szocialista családjog” alkalmatlan arra, hogy gazdasági jellegű ügyeket megfelelően szabályozzn. Márpedig a jövőben a nemzetek együttműködésnek, együttmunkálkodásnak várhatóan meghatározó szerepe lesz. Éppen a mezőgazdaságban jelentkeznek speciális problémák. Nagyon sok kérdés vár még rendezésre. Két fontos kérdéskör kell hogy a figyelem középpontjában álljon: egyrészt a kárpótlás ügyét végig kell vinni, másfelől eljött az ideje, hogy az új mezőgazdasági vállalkozások ügyét felvállaljuk. Mára központi kérdéssé lett a hitelek ügye. Hitelek nélkül igen kevés vállalkozás tud beindulni és 7ni. Tulajdonképpen Agrár Újjáépítési Bankra lenne szükség. Egy mezőgazdasági vállalkozásfejlesztési program keretében bizonyos településszerkezeti változtatásokat is elő kellene segíteni. Az elmúlt évtizedekben a „gyepük” mellől az ország belsejébe áramlott a népesség. A múlt évben szinte minden mezőgazdasági cikk értékesítési problémákat okozott. Az okok nyilván összetettek, de köztük első helyen állnak a piacgazdaság kellékeinek hiányai. Gazdasági kiskörzetenként — lásd régen a járást! — szükség lenne nagybani piacra. Talán nem ártana a helyi vásárok rendszerét is visszahozni. Mindenképp erősíteni kell vidéken is a civil társadalmat, hogy a gazdasági és egyéb kihívásoknak meg tudjon felelni. Értse és meg tudja védeni saját érdekeit, mert tulajdonképpen ez a demokrácia biztosítéka. Ma még védtelen a társadalom a demagógokkal, kalandorokkal szemben. Sokoldalú ismeretekre van szükség! A haza politika- és gazdaságtörténetét azért lenne szükséges jobban ismerni, hogy megalapozottan tudjon az ember a dolgokhoz hozzászólni és szellemileg ne legyen kiszolgáltatott. A nemzeti hagyományok ismerete az a gyökér, amelyen keresztül táplálkozhatunk. A kommunisták egyik igazi népellenes bűne, hogy az embereket elszakították gyökerüktől, a gyökértelenné vált ember aztán már semmivel sem törődik igazán. A gyökértelenség értékválságot okoz. Lásd szemetelés és rongálás! Igen sok pótolni, tanulnivalónk van még. Mindenekelőtt újra meg kell tanulnunk közösségben lenni és felelősséget érezni szőkébb és tágabb környezetünkért. Meg kell tanulnunk a közjó fogalmát és meg kell tanulnunk a közjóért tenni is. S meg kell tanulnunk azt a protestáns etikát, ami —Weber szavait kölcsönvéve — a kapitalizmus szelleme. Ma még ez az etika ismeretlen és ez meg is látszik a társadalmon. Fel kell fedezni újra a családot, ami több, mint amit most mi ez alatt értünk. Ónódy Jenő, Pécs ÜVÖLTÖZÖK, FENYEGETŐZŐK, TAPSOLOK... Nem lehet szó nélkül hagyni azt, ami az utóbbi hónapokban körülöttünk történik. Nincs hova, nincs kihez fordulni, mert a taggyűlésen szót nem adnak, és ezeket az összejöveteleket már nem is lehet taggyűlésnek nevezni. Hiszen az újság által meghirdetett időpontokra is jó, ha összejön a városi szervezet tagságának 15-20 százaléka. A józan többség otthon marad, nem teszi ki magát annak, amit itt lát és hall. A városi szervezet taggyűlésének keretében három-négy ember a városi szervezet elnökének vezetésével üvöltözik, ordítozik, randalírozik, terrorizálja a tagságot, minden emberi formából kivetkőzve. Kisgazda voltam, az vagyok és az is maradok. De nem ilyen! A sors megadta megismernem Nagy Ferencet, Tildy Zoltánt és számos más régi kisgazda-politikust. Ők eszmét hirdettek, az önálló kisgazda, iparos, kereskedő életforma eszméjét, mely eszme a nép többségének életcéljával egybeesett, de egybeesett a kor társadalmi-gazdasági követelményeivel is. Az 1988 végén újjáalakult Kisgazdapártnak is ezekkel az eszmékkel gyűjtöttük az ajánlószelvényeket. A szavazók erre az eszmére szavaztak. Idős férfiak, asszonyok fogadtak sírva, akiket itt, Európa közepén rettenetesen megpróbált a sors, századunkban, a XX. században. Ahogy Kölcsey Ferenc írta, mint századok során annyiszor: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába. Szertenézett, s nem lelé honját a hazában.” Hányszor volt ez így a mi életünkben is?! Életre keltettük a Kisgazdapártot és mindent megtettünk érte, abban a reményben, hogy értelmet ad további életünknek, mert általa hatni tudunk az ország sorsára, a nemzet politikai-gazdasági életére. A Kisgazdapárt eszmeiségével szolgálni akartuk az országot, a népet. Ehelyett valami egészen más, zavaros helyzet állt elő. Eltűnt a Kisgazdapárt eszméje. A kisgazda-eszmeiségről, a megvalósítás útjáról, módjáról a pártban vagy a naggyűléseken szót hallani, szót érteni nem lehet. A Kisgazdapárt a személyi problémákon túllépni a mai napig sem tudott, sőt mindinkább csak és csakis a vezetők személye körül folyik a disputa. Márpedig a személyi problémák egyéni érdekeket takarnak. A párt ez évi, őszi pécsi nagygyűlésén a főtitkár hosszú beszédében elvileg semmit nem mondott, csak az elnököt mosdatta, dicsőítette, majd újfent kezdte elölről. Közben papírokat osztogatott, melyeket maga az elnök állított össze „Beszervezésre alkalmatlan”címmel. Ennek ellenére a papírokból szinte kétséget kizáróan kiderül, hogy a jelenlegi elnök két évtizeden át a pártállam politikai rendőrségének besúgója volt és igenis tagja volt a forradalom utáni Tutsek-féle vérbíróságnak, ahol 1957-ben forradalmárokat ítéltek börtönre és halálra. Ebben a munkakörében rendkívül serényen tevékenykedett, saját leírása szerint fizetség nélkül túlórázott az ítéletek fogalmazásában. Nemcsak azok gyilkosok, akik az ország legjobb fiait élve, félholtan vagy holtan beletaposták a Keresztúri temető sarkába, sokkal inkább gyilkosok azok, akik oda juttatták őket. Igazi megbánással most elmondhattuk, hogy azok, akik érettünk, helyettünk haltak meg, hogyan viselték a borzalmakat. A nyugodtabb időkben taggyűlési határozat alapján a városi szervezet és a megyei is felszólította az elnököt múltja tisztázására. Ugyanezt tette számos más szervezet és a megválasztott képviselők is. Ő azonban mind ez ideig semmibe vette a tagság, a választók akaratát. Ehelyett a minap a városi elnök tesztlapot vett elő, és feltette szavazásra a fontos kérdést: „Elfogadja-e Ön a Párt országos vezetőségét?” A városi tagság kb. 15 százaléka volt jelen, természetesen azok többsége elfogadta. De miért tesznek fel ilyen kérdést? Talán leváltják, ha a többség úgy kívánja? No nem! Hiszen a többség otthon van, őket meg sem kérdezik. A kérdés csak arra jó, hogy aki a despotának ellentmond, azt rögtön le lehet gorombítani, árulózni, felfüggeszteni, ki lehet zárni. A kard itt is elért és sorra eltalál bennünket. A pártban, amit létrehoztunk. Hátráljunk, vagy vágjunk vissza? Így is, úgy is a párt, az ország látja kárát. Nem látni már azokat, akik a szekerét vitték. Új arcok vannak, üvöltözök, fenyegetőzők, tapsolok, bólogatok. A napokban Baranyában is felfüggesztettek hat személyt. A párt baranyai szervezetének legértékesebb, gondolkodni és cselekedni tudó hat emberét. Jól ismerem őket a kezdetektől fogva. Közben a Mecsek déli lankáin jól hallani a közeli háború dörejét. Nem kell sok ész ahhoz, hogy belássuk, országunk szomszédainkkal szembeni meglévő helyzeti előnyét csak akkor tudjuk tartani, ha sikerül továbbra is megőrizni a külső és belső békét. A borotva élén táncolunk. Aki ma ellentéteket szít, annak kár volt megszületni. S az elnök? Letörli szájáról az 1000 százalékra sikerült születésnapi kongresszus lakomájának zsírját, eligazítja a pocakját, és kiáll a NÉP elé. Heccelni a szűkölködőket, viszályt szítani ott, ahol MÉG béke van és követelőzni ott, ahol MÉG MINDIG sokkal több van, mint bárhol a környéken. Eddigi ígéretei azonban kivétel nélkül szétpukkantak, mint a buborék. Id. Kanta Gyula VESZTESÉGEINK Jómagam már hetven esztendővel ezelőtt, tizennégy éves koromban megtanultam, hogy amit az időjárás elront, azt előbb vagy utóbb helyre is hozza. Íme, itt van a jelenlegi helyzet: 1991-ben olyan bőséges termést zúdított a nyakunkba, hogy a búzával, kukoricával, cukorrépával, takarmánynövényekkel nem tudtunk mit kezdeni. A sertés, a juh, a baromfi, a hízómarha, a tejtermékek özönét eredményezte a kedvező időjárás, hogy „főtt a fejünk”, mit is kezdjünk a rengeteg javakkal?! BEZZEG! Most is bevált a fenti régi jóslás: az időjárás mindent elkövet, hogy ezt a hibáját mennél hamarabb jóvátegye. Már a nyáron sem engedte a búzát, kenyérnek valónkat rendesen betakarítani. Lábon, a szabad ég alatt van a kukoricánk egy része. Még szerencsénk, hogy valami hatalmas hóvihar nem fektette le a földre. De így is vannak közöttük, amelyek megfogadták a régi bölcsek tanácsát: „Ha ennyi időd van, hogy megállhatsz, jobb ha le is fekszel”. És elnyúltak a drága, magyar anyaföldön. A kombájn vágószerkezete pedig, mint az enyhe szellő, elsiklik felette, így megnő a betakarítási veszteség. De hála a serénykedő, szorgalmas embereknek, a „böngészőknek”, az sem vész kárba. Vannak, akik a napi eredményüket fuvarossal vitetik haza, így az is hasznosul a nemzetünk javára. Én bizony nem tudom, hogy hány hektár cukorrépánk volt az idén. A még betakarított terület hivatalos közlését is hiába várom. Nem jutott még el hozzám. Azt sem tudom, hogy az eddig felszedett répa hány mázsát adott hektáronként, így csak a hozzám érkezett szóbeli becslésekre támaszkodhatom. Azt mondják a határt, országot járó emberek, hogy lehet vagy ötvenezer hektár. Én ezt sokallom. De hát... Ha ebben a rendkívüli kedvező időjárásban négyszáz mázsára becsüljük a hektáronkénti termést, úgy gondolom, hogy nem járunk messze a valóságtól. Mázsánként csak 12 kiló cukorral számolva, ez 240 millió kiló cukor. Ezt a mennyiséget én kétségbe vonom, ezért önkényesen megfelezem, így 11 kg cukor jut az ország minden egyes lakosára. Nem beszélve a Szeszipari Tröszt rendkívül fontos alapanyagáról, a melaszról, a takarmánynak értékes leveles répafejről, a sok millió mázsa nedves szeletről! Ennek az újságnak 1991. szeptember 20-i számának 2. oldalán jelent meg a növények kívánsága, „Engedjétek hozzám a munkanélkülieket” című felkiáltásom. Pusztába kiáltott szó volt. Manapság már 300 ezren, munkanélküliek, ücsörgünk, szomorkodunk, néha kétségbeesve perlekedünk a meleg, langyos, itt-ott már kihülőfélben lévő lakásainkban, és vakargatjuk a... Vagy járjuk a munkaközvetítő irodákat, vállalatokat. Ha nem is szeptember 20-án, de hat héttel később, úgy november elején, mikor már jócskán elázott a talaj, de felmérjük, hogy mennyi répát nem tudunk gépekkel betakarítani, megfelelő mozgósítással, átcsoportosítással, egyénileg érdekeltté tevéssel — nem küldjük —, de oda ösztönözzük a munkanéküliek táborát, hát napi fél normával is TÍZ NAP ALATT kézzel felszedtük volna az összes cukorrépát. Ilyen, a körülményekhez alkalmazkodó intézkedések esetén kevésbé számít az, hogy kié lesz a megmentett termés egy része. Mindenképpen nemzeti kincsünkké válik, illetve marad. Mint ahogy az maradna a háromszoros üzemanyag-megtakarítás is... Fentiekhez az is kellene, hogy a földművelésügyi miniszter úr köszörülne egy kicsit az elméjén és ezen is, meg a BÚZA TARTALÉKOLÁSÁN is elgondolkozna egy kicsit és közölné velünk, hogy jónak látja-e például az ÖTMILLIÓ MÁZSA takarmánynak felvásárolt búza étkezésre való tartalékolását? Hiszen ha csak 50-60 százalékban őrölnék is ki, tekintélyes mennyiségű biztonsági tartalékunk lenne belőle. Állítólag az őszi búzavetésünknek csak az 50 százalékát tudtuk elvetni... Simonyi József, a legkiválóbb huszár síremléke a budapesti Kerepesi úti temetőben (Flesz Rita felvétele) Enyedi Zsigmond, Budapest NOVELLAKÖSZÖNTŐ A december 6-ai számban közölték Végh Antal Vér és víz című novelláját a 8. oldalon. Ezt a gesztust nem hagyhatom szó nélkül, úgy érzem, mintha velem tettek volna jót — ezt gondoltam az írás olvasásakor. Látjuk és tudjuk — nagyjából — Végh Antal elhallgatásának és „külhonba bujdosásának” körülményeit. Ez év márciusa óta csak ferde és ellenőrizhetetlen hírek jelentek meg róla, mindenféle visszaigazolás nélkül. Úgy tűnik, Végh Antal bajban van, bántják és az Új Idő című havilapját néhányan nem szívesen látták. Próbálkozott mással is (színházzal, napilappal stb.), de támadások érték kísérletei miatt. Majd nem kapott engedélyt — az irodalmat árusító — Végh Antal-féle bódékra sem a fővárosban. Sorra bezáratták őket. Egyre több gyalázkodó hang is érződött körülötte! Most meg a Heti Kis Újságban jön a novellája a szatmári „Pávássy” famíliáról! Kérem, kedves főszerkesztő úr, fogadja gratulációmat, amiért segítségére sietett ennek a harcos írónak. Fogadja együttérzésemet, hogy segít ezzel is az ország sok baján-gondján valamit rendbehozni. Jó volna azt is elérni, hogy Végh Antal ne keseredjen külföldre, mert az ő Móricz Zsigmond-i szeretetére bizony szüksége van az országnak. Ebben bizony sokat számít a fontos időben megjelent Vér és víz c. novella. Tett ez a maga nemében a javából. Köszönet még egyszer ezért — olyan kívülállótól, aki az általános igazságérzet alapján ítéli meg az eseményeket. Isten segítse a lapot a nehéz időikben is!