Kis Újság, 1998. március-június (1. évfolyam, 1-16. szám)

1998-03-13 / 1. szám

2 TÖRTÉNELEM Kis Uisag Kecskés János Néhány óra alatt eldőlt minden. Március 15-én kora délelőtt, tíz óra körül a Pilvaxból elindult néhány fiatalember - legkevesebb hatan, de legfeljebb tizenöten voltak, ugyanis a visszaemlékezések ellentmondóak a létszám tekintetében -, a közeli orvosegyetem épületéhez. Náluk volt követelésük tizenkét pontba foglalt jegyzéke és a Nemzeti dal is, amelyet néhány perce már felolvasott társainak Petőfi, és amely versnek szintén főszerep jutott, sőt Illyés szerint valójában a vers volt az igazi mozgósító. „A mozgalom valóban csak diáktüntetésnek indult, egy vers lökte fel történelmi eseménnyé." - írta. Az e századi költőtárs szerint: „A remek szerkezetű vers hat szakaszában úgy fut az egyirányú indulat, mint egy hattörésű villám. A bojtárok talán nem értették pontosan benne a hazát, a régi kardot. De bizonyára értették benne a virtust: a haza előfeltételét, s elhihetjük, hogy az ismétlődő refrén végén az ő szájukat is kinyitotta; a refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megmentésére. A magyarok istenére Esküszünk -S a vers szinte szájba rágja: Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” Bár néhány óra alatt minden eldőlt, de ezt a napot elő is kellett készíteni. A nagyon is tudatos programmal rendelkező főszereplők előtt, bár napközben néhányszor improvizáltak, a stratégiai cél végig világos volt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a néhány fiatalember útja végén megérkezett a halhatatlanságba. A márciusi ifjak - ahogyan már néhány nap múlva nevezik őket - végül is világtörténelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Éppen ezért sajnálatos, hogy a mai napig alapkérdéseket sem tisztázott a magyar történetírás március 15-ével kapcsolatban. Nem ismert például a nap teljes eseménytörténete, még azt sem tudjuk, hányszor hangzott el aznap a Nemzeti dal, és senki sem állította össze a nagy nap szereplőinek lajstromát, nem dolgozta fel életüket. Az orvosegyetemtől - ahol másodjára hangzik el a mozgósító költemény - már néhány százan, főleg diákok, vonultak tovább. Egyetemista többségű hallgatóság előtt szaval még Petőfi az egyetem központi épülete előtt is. Itt határozzák el a tizenkét pont, valamint a Nemzeti dal azonnali, cenzúramentes kinyomtatását, de még a délelőtt folyamán a Lederer-Heckenast nyomdánál - a nap egyik csúcspontjaként -, már körülbelül ötezren várták a szabad sajtó első termékeit. A nyomda előtt Petőfi már a frissen nyomtatott papírlapról olvassa fel déltájban - aznap immár negyedszer -, a mindenki által újból és újból hallani akart agitációt, a pillanatok alatt a nemzet dalává vált Nemzeti dalt, amelynek könnyen megjegyezhető refrénjét immár ezrek harsogják a költő után az utcán. Itt az összecsődült cilinderes helyi polgárokon kívül már a néhány nappal későbbi országos vásárra a város szélén összegyűlt és az eső miatt addigra a központba beszállingózó szűrös-gubás (ezekhez pedig, mint tudni való hozzátartozik a fokos is - jegyzi meg Illyés) parasztjai, pásztorai is megjelentek. Az ebédszünet utánra - ne feledjük Magyarországon történt az „esernyős forradalom”, a Nemzeti Múzeum kertjébe meghirdetett gyűlésen már több mint tízezren vettek részt. Az újabban elterjesztett felfogással szemben Petőfi itt is szerepelt, bár az első szónok a nap fő szervezője, Vasvári Pál volt. Utána még többen tartottak beszédet: Petőfi, Egressy Gábor, Bulyovszky Gyula és Jókai Mór. Azt, hogy Petőfi beszédet mondott, egyértelműen megerősíti Hatala Péter, Vachott Sándorné, és Nemeskéri Kiss Pálné Csapó Ida régről ismert visszaemlékezése. Varga János történész pedig a hetvenes években tette közzé a Tisza-fiúk nevelőjének, Szőnyi Pálnak március idusa után két nappal keletkezett levelét, amelyben szemtanúként azt írja, hogy Petőfi elszavalta versét a múzeum előtti gyűlésen. Akik ma is oda képzelik Petőfi szikár, felkiáltójel alakját a lépcső párkányára jól teszik, hiszen kiállt ő is oda az esőben. Hogyan is képzelhető el Petőfi napjának egyik fő eseménye, nélküle? Hanem Nemzeti dalát, lehet, ott mégsem mondta el. Talán már rekedt is volt egy kicsit, hiszen már négyszer elüvöltötte a nagyhatású költeményt. (A szemtanú, Egressy Gábor jellemzi így Petőfi „szavalását” néhány nap múlva.) Addigra odaszállították már a vers frissen nyomtatott példányait is, és jószerével mindenki kapott a szabad sajtó első termékéből. (Valószínűsíteni viszont lehet a versmondást a talán még mindig nem perdöntő adatok ismeretében, hiszen ennek konkrét tagadását egy szemtanúnál sem olvashatjuk.) Ha a múzeum előttit nem számoljuk, aznap ötödször is „elüvölti” a verset Petőfi a Városháza erkélyéről, ahova a múzeumtól vonultak át. (Az itteni szavalatról Degré Alajos visszaemlékezéséből tudunk.) Talán ismét kérte a tömeg, talán ide még nem jutott el elég számban a vers kinyomtatott példányaiból. Ha hinni lehet Ágai Adolf kissé zavaros visszaemlékezésének, még egy helyszínen, a Városháza mögötti Rózsa téren levő piacon, egy cipőket árusító asszonyság pultjára felállva is elszavalta a verset Petőfi. (Valószínűleg akkor kérte fel az újabb „fellépésre” a színészi ambíciókkal megáldott költőt a téren levő piac közönsége, amikor a múzeumtól átvonultak a Városházára.) Késő délután már mintegy ötvenezren (Pest akkori lakosságának körülbelül a fele) tolongtak az utcákon, és nemcsak a tizenkét pont és a Nemzeti dal példányait adták kézről kézre, de sokaságuk miatt esélyt sem adtak egy esetleges katonai ellenlépésre. (Az igazság kedvéért tegyük hozzá, nem is tervezett ilyet senki akkor Pesten.) Ritka példa a világtörténelemben; vérontás nélkül győzött egy forradalom - de ismét ne feledjük, Magyarországon történt az eset. Még egyszer - hatodszor, hetedszer, nyolcadszor? - hallhatta a pest-budai közönség aznap a Nemzeti dalt. Leövey Klára szerint este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor szavalta el. Ez a szavalat sem egyértelműen bizonyított - hiszen csak ő emlékezik így rá -, az viszont biztos, hogy az énekkar elénekelte a verset, mivel Egressy Béni addigra már meg is zenésítette. Estére, az ünnepi előadás idejére már diadalmaskodtak a márciusi ifjak. De hát kik is ők személy szerint? A nagy triászt, Petőfit, Vasvárit és Jókait mindenki ismeri, a tájékozottabbak általában még Vajda, Irinyi, Irányi és talán Bulyovszki nevét is fel tudják sorolni. (Pedig mindannyiuknak ugyanúgy ott lenne a helyük a képzeletbeli nemzeti pantheonban, mint Haynau hős áldozatainak.) De kik voltak a többiek, honnan léptek a történelem színpadára? Azt még többnyire tudja mindenki, hogy Petőfi és Vasvári másfél év múlva hősi halált halt az idegenekkel szembeni harcban, s Jókai későbbi munkássága is közismert, de az már kevésbé, hogy mi lett a többiek sorsa. Még abban sincs egyetértés a történeti munkákban, hogy egyáltalán kik sorolhatóak a „márciusi ifjak” közé. Van aki irodalmi társaságként fogja fel őket és elsősorban Petőfi környezetében keresi a márciusi ifjakat, s ezáltal olyanokat is közéjük sorol, akik 1848 márciusában, illetve annak idusán semmilyen szerepet nem játszottak Pesten. (Ilyen személy például Pákh Albert, aki bizonyára meghatározó egyénisége lett volna a forradalomnak, ha éppen nem tartózkodott volna külföldön gyógykezelés végett.) Ugyanakkor több száz olyan középiskolás és egyetemista vett részt a forradalmi nap eseményeiben, akik korábban nem tartoztak a nagy költő irodalmár barátai közé. Őket Lukácsi Sándor ajánlatát elfogadva lehet forradalmi ifjaknak nevezni ugyan, de ez a „tömeg” nem névtelen és arctalan, hiszen közülük sokak nevét feljegyezték a kortársak, vagy éppenséggel ők maguk írtak visszaemlékezést. Eme forradalmi ifjak, vagy inkább forradalmi fiatalság, csoportját gond nélkül kitágíthatjuk, s ide soroltathatnak azok a más városokban - Pozsonyban, Nagyváradon, Kassán, Egerben stb. - szervezkedő és fellépő fiatalok, akik tevékenységük alapján joggal tarthatnak igényt erre a jelzőre. Különösen jelentős a pozsonyi jurátusok szerepe. Véleményem szerint a forradalmi fiatalság meglehetősen nagy létszámú csapatából márciusi ifjaknak nevezhetőek azon név szerint is ismert személyek, akik a forradalom közvetlen előkészítésében illetve a győzelem kivívásának napján szerepet vállaltak Pesten. Alapkritérium az életkor is, hiszen például Nyári Pálnak is fontos szerep jutott, de ő már nem tartozik a fiatalok közé. Feltehetően a közfelfogást képviselem, ha ifjúnak azt tekintem azt, aki legfeljebb a harmincadik életévét töltötte be, vagyis 1817 után született. Látszólag rejtélyesnek tűnhet, ahogyan szinte a semmiből termett elő néhány fiatalember, s az adott pillanatban az egész magyar nemzet számára sorsdöntő módon befolyásolta történelmét. A látszat szerint a jól sikerült generáció minden különösebb előzmény nélkül bukkant fel 1848 tavaszán, s egyszeri rohammal vívta ki a szabadságot. Mint minden látszat, ez is csalóka, legfeljebb arról van szó, hogy a világtörténelmet irányító láthatatlan, és nehezen kiszámítható erő, éppen ennek a nemzedéknek nyitott teret a cselekvésre - úgy, ahogyan vezéralakjuk már versben kérte tőle, néhány évvel korábban. Azért sem tekinthetjük Petőfiék színrelépését hirtelennek, s még kevésbé váratlannak, mert valójában egy hosszú folyamat, az egész reformkor, vég- és tetőpontja a márciusi forradalom és a szabadságharc. Az alapvető célok még ennél is korábban fogalmazódtak meg. Hazája és önmaga szabadságáért már az előző század elején is küzdött a magyar nép, a feudalizmus megreformálásának, majd átalakításának - vagy ahogyan ma neveznénk -, a társadalmi modernizációnak a kérdése pedig már napirenden volt hazánkban röviddel a francia forradalom kitörését követően. Legjobbjaink a reformkorban kapcsolták össze ezt a két problémakört, s azóta is csak abban az esetben tekinthető hitelesnek, csak akkor számíthat tartós eredményre nálunk egy politikai mozgalom, ha egyszerre képviseli a nemzeti gondolatot és a társadalmi haladást. A meg-megújuló mozgalmakban mindig az éppen soros fiatal generáció járt elöl, Batsányiétól és Kazinczyétől indulva egészen Petőfi és Vasvári nemzedékéig. Azon reformkori politikusok, Széchenyi, Deák, Batthyány, Kossuth, akik 48- ra már „nagy öregek” voltak, szintén fiatalon kezdték politikai pályájukat, s ők is egy korábbi generációtól, Kölcseyéktől, Wesselényiéktől vették át a képzeletbeli stafétabotot. Természetesen a pesti márciusi ifjak társadalmi háttere más volt, mint a reformkor vezéralakjainak, a nemesi liberálisoknak, hiszen döntő többségük nem a nemesek közül került ki. Jellemző rájuk, hogy többnyire alacsonyabb társadalmi rétegekből jöttek és jó néhányan közülük elsőgenerációs értelmiségiek. A szülők között található hétszilvafás nemes, mészáros, lelkész, cipszer polgár, gazdatiszt, uradalmi erdész, gépgyártó, sebész, tanár sőt jobbágy is. Etnikai megoszlásuk is mutatja a korabeli magyar hon sokszínűségét. Közismert Petőfi szerb-szlovák származása, de felföldi, német ivadékon kívül található francia, román, zsidó felmenőkkel rendelkező is közöttük. Talán ez is befolyásolta, hogy gondolkozásuk eltért az előttük utat törő reformkori nagy nemzedéktől, nemcsak radikalizmusban - amit életkori sajátosságként is értékelhetünk -, hanem abban is, hogy nemzeti liberalizmusukba - mai megfogalmazás szerint - némi népiesség is beszűrődik. Ha tágabb hátterüket nézzük, igazán érthető, hogy miért sikerült a késő reformkori szellemi pezsgésből, a radikális fiatalok több ezres tömegéből, ilyen kiváló képességű személyeknek kiválasztódniuk, akik nemcsak kiválóan képzett ideológusok voltak, hanem a kissé romantikus küldetés- és öntudatuk is átlagon felüli volt. Úgy tekintettek önmagukra, ahogyan Petőfi írja Kazinczy Gáborhoz című versében fél évvel a forradalom előtt: „Mert a jó ügynek végre győzni kell, Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de Akik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az erő, Mert a mi fegyverünk élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk." A kiválasztódás egyik háttér „intézményének” tekinthetőek a korszak középiskolai és egyetemi önképzőkörei, amelyek egyúttal a politizálás melegágyai is voltak. Pesten is régi hagyomány volt az ifjúságnak különböző társaságokba szerveződése. Ezeket a társaságokat persze rendszeresen ellenőrizte a titkosrendőrség, és gyakorta be is tiltotta őket. Egy hosszabb kényszerszünet után a „Petőfi nemzedék” idején ismét indult egy „szervezkedés”. 1842-től jegyzőkönyvet is vezettek, s tagjai között találjuk a későbbi márciusi ifjakat: Vasvári Pált, Nyári Albertet, Oroszhegyi Józsát, Sebő Gábort, Gaál Ernőt. Egy idő után csak mint magánjellegű Irodalmi Kör folytatták tevékenységüket. Ennek, a főleg egyetemistákat tömörítő társaságnak ’48 tavaszán Vasvári Pál volt a vezető egyénisége. A márciusi ifjak másik forrásvidéke Petőfi Sándor irodalmi és baráti társasága. Petőfi már 1846-ban megalakította a Tízek Társaságát a hozzá hasonló irodalmi és politikai elveket valló ifjú tollforgatókból. Harmadik rétegét az ifjaknak azok a fiatal újságírók alkotják, akik a Pesti Hírlapban, a Jelenkorban, a Társalkodóban az Életképekben, és a Hazánkban publikálnak. Vezető egyéniségüknek Jókai Mór és Irinyi József tekinthető. A három csoportosulás között nem volt éles határ, sokan kötődtek közülük több helyre is, és ’47 telétől már tudatosan is keresik egymást. Vasvári kezdi a szervezést. Az egyetemistákat először a Jelenkor szerkesztőségébe viszi, hetente kétszer - mint Nyári Albert írja: a korszerű politikai kérdések megbeszélésére! Innen teszik át székhelyüket a Pilvaxba, amely a jurátusok hajdani kedvelt kávéházából ekkorra már Petőfiék törzshelyévé vált. Petőfiék és Vasváriék között állítólag Irányi közvetített. Március elején már a pozsonyi ifjakkal próbálják felvenni a kapcsolatot a pestiek. A Pilvax az a „földrajzi hely” ahol a forradalom előtt már néhány hónappal összekapcsolódik a pesti radikális ifjúság három csoportja, s ahol szinte minden idejüket töltik. Érthető is ez, hiszen télen sokkal jobb egy kávéházban ülni mint a fűtetlen albérletekben dideregni, s ráadásul egyívásúakkal lehet az ember. Az egyik résztvevő így emlékszik vissza erre korszakra: „Ha beléptél volna esténként ezen kávéházba, azt vélted volna, hogy a parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve a világ napi eseményeiről elmélkedni. (...) A kávéház a szabadság templomává vált, amelybe a lelkes ifjúság a szabadság istenének járt áldozni." A központ a „közvélemény asztala” volt, amelynek kerek márványlapja körül ültek a nacionalista ifjak legtekintélyesebbjei. Pesten a radikális ifjúságon kívül volt még egy hatásos és sokkal szervezettebb ellenzéki csoportosulás: a nemesi liberális Ellenzéki Párt helyi szervezete, vagy ahogy akkor nevezték, klubja, az Ellenzéki Kör. Kapcsolata a helyi radikális ifjakkal nyilvánvaló. Kiadják Petőfi verseit, választmányában sok fiatal található, például Irinyi és Irányi is. Amikor (részben a párizsi forradalom hatására) Kossuth előrehozta régi tervét, és már március harmadikán benyújtotta felirati javaslatát - amelyben követelte, hogy a legsürgősebb teendőket, a közteherviselés bevezetését, az úrbéri viszonyok felszámolását, a nem nemesek politikai jogainak megadását, a honvédelmi rendszer gyökeres átalakítását, a felelős magyar kormány megalakítását, még a most folyó országgyűlés iktassa törvénybe - a pesti Ellenzéki Kör választmánya már egy nap múlva, negyedikén megtárgyalta azt, és úgy találta, hogy sok, megoldást igénylő kérdésre nem tér ki a kossuthi előterjesztés. Ezért Irányit Pozsonyba küldik Kossuthhoz, egyeztetés véget. Amikor Kossuth „azt üzente” Irányival Pestre, hogy petíciókkal és egyéb mozgalmakkal, mintegy kívülről is támogassák a diéta harcát, tudhatta, hogy Irányi a Pilvax-beli társaknak is előadja kívánságát. Ezen kossuthi üzenet hatására került sor az Ellenzéki Kör következő, kilencedikei tanácskozásán a kért petíció megfogalmazására. Ezt a „tizenkét pontot” viszont már a fiatal radikálisok állították össze. Egy Biharban írott levél volt a kiinduló pontjuk, és visszaköszönnek benne az előző év nyarán megfogalmazott Ellenzéki Nyilatkozat nemzetstratégiai jelentőségű elgondolásai is. A pontok első változatát egy márciusi ifjú, Irinyi József, a Pesti Hírlap külpolitikai rovatának vezetője fogalmazta meg, amit tizenharmadikán el is fogadtak. Egy nappal később viszont - mivel közismertté vált a Pilvax-beliek terve, a március 19-ére, vasárnapra, a Józsefnapi vásárra idesereglő nagy tömeg részvételére számító tervezett gyűlés, az Ellenzéki Kör „fontolva haladói” ellentámadásba kezdtek. Főleg a hirtelen feltűnt szegedi liberális vezér, Klauzál Gábor és Nyári Pál pest megyei alispán fellépésének köszönhetően lassítani igyekeztek az eseményeket azáltal, hogy a tanácskozásra meghívott radikális fiatalok, Vasvári Pál és Vidats János kívánsága ellenére is, úgy döntöttek: a tizenkét pontos petíciót először az egész országban köröztetik, csak azután - esetleg néhány hónapos késéssel terjesztik az országgyűlés elé. De a lényegen ez sem változtatott. Az ellenzék két nagy csoportja, a nemesi liberálisok, valamint a radikális fiatalok együttműködnek, rendszeresen egyeztetnek. Kapkodhatják a fejüket a korszak három perhármasai, annyi megfigyelni valójuk akadt hirtelenjében, de mire jelentéseik megérkeztek az illetékesek asztalára, az események általában túlhaladtak aktualitásukon. Hiába tudták a budai vár urai a tizenkilencedikei gyűlés tervét, s talán fontolgatták is a közbelépést, a történelem közbeszólt. Tizennegyedikén alkonyatkor Petőfiék éppen a délutáni taktikai vereségükön búsultak, amikor felpattant a Pilvax ajtaja, meghozták a bécsi forradalom kitörésének hírét. A fiatalok rögtön megérezték, hogy itt a régóta áhított pillanat, késlekedés nélkül cselekedni kell. Hiába rohan este a kétségbeesett Klauzál a Pilvaxba, a márciusi ifjakat már nem lehetett visszatartani a tettektől. Kissé felfokozott öntudattal, de végső fokon joggal írhatja nem sokkal később Petőfi önmagukról, A márciusi ifjak című versében: „Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók fel zajunkkal Nagy álmából a hazát.” A Pilvaxból a halhatatlanságba A márciusi ifjak és egy vers Vasvári Pál így kezdődött 1848 a falvakban (Részlet) Irta: Eötvös Károly Kitört a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, amikor 1848-ban a pozsonyi országgyűlés törvényeinek hírét vette. Nincs többé robot, nincs úrbér, nincs földesúri hatóság, nem kötéllel fogják ezentúl a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb szabadságban. De most már hát mit csináljunk? Éppen e kérdés az, amely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott. Nagy áldomás a libalegelőn Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, ami jön, csak ezután jön, így cselekedett Árpád apánk s így cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni, nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk. Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk. A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő, fényes színű, zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás színteréül. Gyönyörű szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az úrnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arcokon. Minő tünemény volt az, amikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerű jobbágyát! Édes fiam vagy ezentúl, nem cselédem! Szentek egyessége. Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek? Pirkadó hajnalig táncolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak. Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.