Kis Vasárnapi Ujsag, 1873 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1873-01-05 / 1. szám
t nem vette, miatta akár a faköpönyeget is ellophatták volna, így természetesen az előléptetésből soha sem lett semmi. A katonáskodástól egy derék katonaorvos közbenjárása mentette meg. — Színész is volt, hanem e pálya dicsőséget nem, csak töviseket termett számára. Más lélek talán megtört volna, — az ő erős lelkét a nélkülözés évei csak méginkább megaczélozták. Érzé, mire van hivatva, s a nyomor közt biztató reményt csepegtetett szivébe egy nemtő, a ki már bölcsőjében homlokon csókolt, — a költészet nemtője. Petőfit — ezen írói nevet vette föl Sándor — művei után már ismert az ország, midőn végre Pesten telepedett le, hol életállása is jobbra fordult. 1847-ben megnősült, de a családi élet boldogságát nem sokáig élvezheté, mert a másik évben a szabadságharcz őt is a honvédek soraiba szólta, s Erdélyben mint kapitány szolgált Bem tábornok seregében, ki őt hadsegédévé nevezte ki. — 1849. jul. 31-kén Segesvárnál túlnyomó orosz sereggel harczolt a magyar; a vitézség nem használt, a csata elveszett. Ekkor látták utolszor Petőfit, a mint egy kukoriczaföld felé menekült, — hihetőleg a kozákok dzsidái átverték a szabadságért dobogó szivét, s most ott aluszsza örök álmát számos fegyvertársával együtt valamelyik jeltelen közös sírban, senki sem tudja, hogy hol ? . . . . De nem! Petőfi él, él műveiben, s míg lesz magyar, hazát és szabadságot szerető, — addig a hazaszeretet és szabadság költője élni fog! Kis magyar. Magyarország az én hazám, Magyar szivem, magyar a szám, Magyar az én születésem, Igaz magyar az érzésem. Magyar vagyok, az maradok, Akár élek, akár halok, Kicsi szivem feldobogva Csak azt mondja, azt dobogja. Áldom is az Istent értte, Hogy méltatott kegyelmére, S hogy magyarnak teremtett Ő, — Áldva legyen a Teremtő! A világon — mindhiába — A magyarnak nincsen párja; Azt az Isten választotta : Legyen neki választottja . .. Magyar vagyok, büszkén mondom, Megmutatni lesz is gondom, — Ila felnövök azért élek, Hogy hazámnak híven éljek. Addig pedig hozok neki, A mivel a szívem teli, S a mit adnom most is lehet: Forró érzést, — szeretetet! A madarak mestere. — Elbeszélés. — Eberike egy derék ácsmester fia volt, ki gyermekeit jól nevelte, iskolába járatta őket, és a hosszú téli estéken nem ment a korcsmába, mint a többiek, hanem odahaza családja körében tölte idejét, s minthogy ő legénykorában messze földön járt, katona is volt, sokat látott és tapasztalt a világban : sokat is tudott mesélni idegen országokról, emberekről, állatokról, csatákról és tengerekről. A gyermekek közül Feri volt a legöregebbik, egy szelid, értelmes gyermek, kinek legnagyobb öröme az volt, ha atyja lábainál ülve elbeszéléseit hallgathatta, míg édesanyja szorgalmasan varrt vagy kötött. Feri nagyon szerette az állatokat s különösen a madarakat; mindig összeszedte a kenyérmorzsát s egyéb maradékokat, és etette a kis madárkákat az udvaron és a kertben. Hanem ezen boldog élet nem tartott sokáig. Hat éves korában majdnem elveszte életét egy borzasztó tűzvész által, mely pedig úgy támadt, hogy egy gonosz fiú kénszálakat kötött egy kutyának a farkára, s aztán meggyujtotta azokat. A szegény állat eszeveszetten futkosott, s rémületében és fájdalmában az ácsmesterek udvarába is beszaladt, s ott elbújt egy nagy rakás apró