Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Szapudi András C­SÖVEZŐK Először is bemutatkozom: Erika vagyok. 16 éves múltam júniusban. Az általános suli kijárása után gimibe vet­tek fel. És itt kezdődtek a problémák. De megpróbálom röviden leírni. Megismerkedtem egy pár sráccal és csajjal. Marhául rendesek voltak. Pénz, pia náluk dögivel. Bulcsázni egyik se bulcsázott. De honnan a lóvé? Tárgyilagos felvilágosítás: szajré, kisanyám. Elengednek egy-két albér­leti marhaságot, jól szórakozunk. Egy-két hét múlva kezd világosság de­rengeni bennem. Rájövök, hogy haverjaim hétpróbás csibészek. De ekkor már késő. A gimit is otthagytam. Most már együtt balhézunk. Halálian csíptem a dolgot. Muteréktól ékszert vittem el. Csak egy aranygyűrűt si­került eladni. Lebuktam. Intézetbe vittek. Szöktem. Nem is a muterékhoz, hanem a haverokhoz. Áprilisban megszűnt az államim. A haverokkal egész nyáron csöveztünk, balhéztunk. Balhé, balhé hátán, megbánás, de már késő. Bulcsáztam (dolgoztam) egy darabig, de kirúgtak. Ekkor ki­léptem a galeriből. Tanulni akartam. Elmentem Csurgóra gimibe. De az első tanítási napon rendőrség jött értem. Kész lebukás. Egy és fél napig voltam a fonyódi rendőrségen. Két balhéról tudtak. Beismertem. Kész a tr­. Újra haverok, disszidálás. Nem sikerült. Egy nap gyékényesi ha­tárőrség, majd 72 óra fogda Kanizsán. Most itthon vagyok újra. Akik még nem buktak le, felkerestek. Újabb balhé? De tudja, hogy van ez. Maga sem tudna leszállni egy gyorsan forgó kerékről. És ha­ mégis, össze­törné magát. Nem vagyok majrés, de most már tényleg elegem van a balhéból. Tudom jól, hogy arra a kérdésre, hogy most mi a frászt csi­náljuk, ennek a levélnek alapján senki sem tudna frankó tanácsokat adni. De ha én, ami engem aggaszt, muteréknak kinyögném, futnának a rendőrségre. Ha a rendőröknek? Akkor én egy utolsó csőr­ simlis lennék . Csöngetnek. Egy kislány nyit aj­tót. — Erika a rendőrségen van — mondja. — A rendőrségen! Miért? — kér­dezem teljesen feleslegesen. — Nem tudom. — Zsuzsa zavar­tan néz maga elé. — Én semmit sem tudok ...De hamarosan haza­jön az apám. Másfél szobás lakás a harmadik emeleten. Csinos bútorzat, gazdag könyvtár, mintaszerű rend. Megérkezik az apa. Magas, értel­mes szemű ember, gépipari tech­nikus. Többszörös újító. Amikor megtudja, mi járatban vagyunk, nagyot sóhajt. Lezökken egy szék­re, végigsimítja homlokát, rá­gyújt. Kezében remeg a gyufaszál. — Hát, kérem — mondja fáradt hangon —, én már az égvilágon semmit sem értek. Semmit. Ez a lány olyan szelíd, szófogadó gyerek volt, hogy álmomban sem gondol­tam volna... — legyint, elcsuklik a hangja. — Rendőrség ... Kérem, én azt hittem, többé-kevésbé isme­rem a gyerekeimet. Abban meg egé­szen biztos voltam, hogy a felesé­gem előtt nincs, nem lehet titka a lánynak. — Hogy kezdődött? — Még tavaly nyáron, egyszer a barátom észrevette Erikát hosszú hajúak társaságában. Zenéltek, it­tak. A barátom beparancsolta a lányt a kocsijába és hazahozta. Ré­szeg volt. Megvertem. Ezután ha­­marosan vettem neki egy amerikai farmernadrágot, mert nagyon imád­kozott érte. Ritka darab volt. 1970. szeptember 11-én az új nadrág nél­kül jött haza. Egy ócska piros nad­rágot viselt helyette, és teljesen részeg volt. Megvertem, s szerettem voltul tudni, hogy hol járt, mi tör­tént vele. Semmit sem szólt. El­keseredésemben fogtam és vittem a rendőrségre. Akkor az a lány, azt hiszem, megutált engem. A rendőr­ségen olyan szemtelen volt, úgy be­szélt, olyan szavakat használt, hogy én, az apja, csak hüledeztem, mint­ha egy másik, idegen gyerek állt volna előttem.­ ­ Még abban a hónapban megszö­kött. A rendőrség vitte haza szep­tember utolsó napján. November 13-án ment utoljára iskolába, dél­után leszaladt csokit venni, eltűnt. 16-án este rendőri kísérettel érke­zett meg. Két nap múlva kiugrott az ajtón, elfutott, s november 24-én reggel „adták vissza” a rendőrök. December 8-án megint elszökött hazulról, de még aznap leszedték a vonatról, és a Bajza utcai inté­zetbe vitték. 1970. december 15-től március 3- ig állami gondozás. Eközben a ka­posvári fonodában dolgozott, ahol rosszul érezte magát. Megszökött. Ekkor a szülők kérték az állami gondozás megszüntetését. Egy hó­napig — májustól júniusig — a Fi­nommechanikánál kapott munkát. Július 23-án levelet hagyott hátra, eltűnt. Csepelen „gyűjtötték be”, oda utazott érte az anyja. Erika magával vitt ötszáz forintot, eladta a garbóját, lerongyolódva került elő. — Minek jöttél — fogadta az anyját Csepelen. A szülők a kisebbik lánnyal üdül­ni mentek a Balatonra, Erikát le­adták a Bajza utcába. A lány ha­verjai italt csempésztek be az in­tézetbe, Erika lerészegedett. Az igazgató erre „büntetésből” továb­bította a szülőkhöz. Augusztus 2-án a fonyódi rendőrségre kell érte menni. Négy napig itthon, 6-án sé­tálni ment a városba, s egy nappal később levelet írt Siófokról. Augusz­tus 16-án újra a fonyódi rendőrség gondját gyarapítja. Reménysugár. Erika Csurgóra készül, tanulni akar. Kék papírral köti be tankönyveit, fehérneműit rendezi. Kollégium. A nyári dolgok­ról senki sem tud. Az első tanítási napon megdicsérik oroszból és tör­ténelemből. Már lelkesedik. És ek­kor beszólnak érte az osztályba, menjen az igazgatóhoz. Rendőrök várnak rá. A nyár utána jött. Úgy látszik, nem lehet kiszállni a buli­ból. Fonyódra viszik, kihallgatják, elengedik. Csurgóra nem mer visz­­szamenni, hiszen az igazgató félre­érthetetlenül a tudtára adta, hogy nincs mit keresnie ott. A szüleihez sincs kedve beállítani a kudarc hí­rével. A vonaton határőrök iga­zoltatják. — Hová mész? — Disszidálni akarok. Határőrség, rendőrség, jegyző­könyvek. 1971. szeptember 25-én az apja kabátzsebéből elemelt ezer forint­tal megint csak útnak indul. Búcsú­levelében ezt írja: „Drága Anyu, Apui Tudom, Ti mindig jók voltatok hozzám. Most sem tudom, miért megyek el. Ta­lán a balhé kedvéért? Magyaror­szág különböző városaiban fogok csövezni. De nagyon kérlek benne­teket, a rendőrségen ne jelentsétek be eltűnésem. Ez az elhatározásom szabad akaratomból történt, ezért senkit sem lehet hibáztatni. Ha le­bukok, intézetbe visznek. De kér­lek benneteket, hogy ne látogassa­tok meg sehol, ne is írjatok leve­let. Higgyétek el, így majd köny­­nyebb lesz elviselni. Erika.” Másnap már a rendőrségen volt. — Nem mondott soha semmit — néz maga elé az apja — se nekem, se az anyjának. Ha a kóborlásai után hazahozták, az anyja lefürdet­te, jóllakatta, sírt, könyörgött neki, hiába. Nem mondta meg, hol járt, mit csinált, kikkel volt. Egy szót sem lehetett kihúzni belőle. — A Bajza utcai nevelőintézet. Bar­na arcú csöppségek a hintán, a ho­mokozó körül. — Erika órákig el tudott velük játszani — mondja a gondnoknő. — Amikor már nem volt az intézet lakója, és éppen nem­ volt szökés­ben, naponta bejárt hozzájuk. Kü­lönös kislány ... Értelmes, meleg­szívű, számomra megfoghatatlan, hogy jutott a lejtőre. Én nem va­gyok pedagógus, de az első talál­kozásunk után tíz perc múlva már bizalmasan beszélgetett velem. Az igazgatónkért pedig rajongott. Fur­csa, hogy a szüleivel soha nem tu­dott meghitt kapcsolatba kerülni. Kis Lajos, a Zala megyei Gyer­mek- és Ifjúságvédelmi Intézet igazgatója nem híve a rémtörténe­teknek, de most — talán maga sem veszi észre — valóságos krimiket ad elő nevelői tapasztalatok gya­nánt. Ő nagyon sok Erikának a bi­zalmasa, jól ismeri az úgynevezett csövezők lélektanát, ezért nem is annyira Erikáról, inkább róluk be­szél. — Erika — mint a levelében ír­ja, már ki akart szállni a hajóból — mondom. — Vajon miért nem sikerült neki? — Megpróbálom elmondani... Vegyük azt az időszakot, amely kö­rülbelül júliustól szeptemberig tar­tott. Pergessük vissza az eseménye­ket. Megjelenik két fiú Erikánál, akikkel korábban feltehetően ki­sebb bűncselekményeket követett el. A fiúknak nincs pénzük. Éhe­sek. A csövezők törvénye: egymás segítése. Ha pénz kell, pénzt ad. Ha ruha, ruhát. Kipakolja a hűtő­szekrényt, odaadja a srácoknak. Kösz, Erika. Elmennek. A lány egyedül marad, gondolkodik. Mind­járt hazaérnek a szülők, baj lesz. (Ezek a gyerekek irtóznak a verés­től.) Egyetlen kibúvót lát, a szö­kést. Néhány nap, éjszaka a have­rok között, nádasban, strandon, amíg a csövezőkedv meg nem csap­pan. Akkor elkezd a rendőrök kö­rül csellengeni, mintegy felhívja magára a figyelmet. Igazoltatás, ha­zaszállítás, így nem vétett a csöve­zőtörvény ellen (nem önszántából ment haza), megmaradt a betyár­becsület, s megint van meleg étel, jó ruha, kényelmes ágy. ” A másik módszer a csövezőtör­vényt kijátszva hazatérni: a levél. Levél a szülőnek vagy a tanárnak. A címét természetesen nem adja meg, de a bélyegen ott a pecsét. Várja, hogy érte jöjjenek. Egy alkalommal ezt a levelet kapta Kis Lajos: „Kedves Tanár úr! Énrám most nagyon tessék haragudni, mivel dobbantottam. Én úgy gondolom, hogy addig csövezek az ország kü­lönböző városaiban, míg le nem bukok. Ez az elhatározásom szabad akaratomból történt, ezért sem szü­leimet, sem barátaimat hibáztatni nem lehet. Anyámtól elvittem 5011 forintot. Remélem, míg munkát nem kapok valahol, elég lesz. Vi­szont azt is remélem, hogy semmi­féle lopásra, villabetörésre, autólo­pásra nem vesznek rá. És, hogy a gimivel mi lesz? Semmi. Mert en­gem valami vonz. De mi? Ezt nem tudom én se. Egy örök csavargó: Erika." — Egy nap azzal állt elő, hogy tanítsam németre, mert egyszer majd Németországba fog disszidál­ni — mondja az igazgató. — Erre én. Nézd, Erika, addig sok víz fo­lyik le a Dunán, mindenesetre ta­nulj. Matematikát, magyart, s ha úgy tetszik, németet is. Két nap múlva: „Tanár úr, hülyeség az a disszidálás. Tanulok. Érdemes ta­nulni.” Készül a gimnáziumra, be­jár az intézetbe, egy ideig nincs vele semmi baj. Aztán egy nap a mozikertben összetalálkozik néhány régi haverral. Felelevenítik a­ kö­zös élményeket, hogyan vágták át a rendőrt, a tanárt, a szülőket. Az­tán: Erika, szerezz egy ötvenest! Erika szerez. Egy pulcsi is kéne, mert már hűvösek az esték. Erika odaadja a pulcsit, s mivel a szülő­ket most sem tanácsos megvárni, „dobbant”. És kezdődik minden elölről. Ördögi kör.­ ­ Hogy két szökés között mi törté­nik az Erikákkal, azt nagyjából nyomon követhetjük. Azt azonban, hogy csövezés közben, hol, kikkel, mit csinálnak, azt a legtöbb eset­ben a rendőrség kénytelen nyomon követni. Mindenesetre a Balaton­­parti nádasok sokat tudnának me­sélni. Egy fiatalember, akit csövező körökben „tanár úrnak” neveznek, s a nyáron kilenctagú galerit veze­tett a Balaton partján, most kísé­rőmmé szegődött. Mint mondja, ki­zárólag Kis Lajos kedvéért, akinek ő többet köszönhet, mint az apjá­nak. Erikát is jól ismerte az inté­zetből és a Balaton környékéről is. — Egyszer itt járt a Partizánnal — mondja, miközben Balatonmá­­rián, a nádasban csörtetünk a „ta­nár úr” nyári tanyája felé. — Ki az a Partizán? — Galerifőnök. Közelebbről nem ismerem. — Hogy él a csövező a Balaton partján? — Reggel korán kel, hogy a tej­bolt előtt hozzájusson némi éle­lemhez. Napközben fürdik, este is­merkedik. — A tejet, kenyeret vásárolják? — A csövező lehetőleg semmiért sem fizet. — Egyáltalán, van valami pénze a csövezőnek? — Előfordul, hogy van. Ha ott­honról jön, hoz magával. De az nem sokáig tart. És különben is, a galeriben minden közös. — Eszerint lopni kell. — Élelmet, egy-egy ruhadarabot a strandról. Vannak, akik komo­lyabb bűncselekményeket is elkö­vetnek. A „tanár úr” galerije a szolídab­­bak közé tartozott. Néhány zacskó tej, pár csomag túró, és kilenc üveg Cola terheli a főnök lelkiismeretét. — Társadalmi tulajdon — mond­ja szakszerűen. — Azonnal beismer­tem. Ha letöltöm a büntetésemet, tanulni fogok. Nevelőotthonban sze­retnék tanítani a Kis tanár úr mel­lett. Egy fűzfa emelkedik ki a nádas­ból. Arra megyünk. — itt volt az őr­kunyhó — mond­ja kísérőm. — Ha idegenek jöttek, az őr jelzett, és mi három ösvényen húztuk el a csíkot. Bejárjuk az ösvényeket, végül el­jutunk az egykori tanyára. Már nincsenek itt a nádpallók, csak egy rongyos műanyag szatyor emlékez­tet a nyárra.­ ­ — Mi lesz Erikával? Kis Lajos a homlokát ráncolja. — Az attól is függ, milyen bűn­cselekmények részese volt, sok min­dentől függ. Nekem mindenesetre az az elképzelésem, hogyha kijöhet, magam mellé veszem, magán úton tanítom és leérettségiztetem. Talán meghökkentő, amit most mondok Én abból a lányból pedagógust aka­rok nevelni. Tűnődve néz maga elé, folytatja: — Csurgón talán megkapaszkod­hatott volna. Ott egyhamar nem ta­láltak volna rá a barátai, később pedig már lett volna ereje lerázni őket. De hát a nyár utánanyúlt. A rendőrség nem pedagógiai intéz­mény, és hozzá kell tennem: a Ba­laton környékén, sajnos, emberfe­letti munka hárul a rend őreire. Csak egyetlen példát említek. Fo­nyódon van egy negyven férőhe­lyes megőrző, ahova a csellengő fiatalokat gyűjtik össze, hogy ép­ségben, lehetőleg még bűncselek­ménytől mentesen küldjék őket vissza a szülőknek. A negyven fé­rőhelyes megőrzőben 160-nál so­hasem volt kevesebb fiatal a nyá­ron. Nagyrészt jómódú, jó állású szülők gyermekei, akik ötven fo­rinttal a zsebükben két-három hét­re jönnek, s akkor érzik magukat „belevalóknak”, ha meg tudnak él­ni ebből az ötvenesből. Hogy mi­ként sikerül ez nekik, az senki előtt sem kétséges. Kérem, tizennégy-ti­­zenöt éves lányok egyik alkalmi partnertől a másikhoz sodródnak. Magukévá teszik a csövezők törvé­nyét ... Évente hat-hétezer fiatal szökik el valahonnét, otthonról, nagyszülőktől, intézetekből. Kér­dem, ki rendőre győzi ezt... — És a nevelők... A nevelés? — Igen, a nevelés. Szerintem a szokványos pedagógiai módszerek ma már nem elegendők. És legke­vésbé a szülők módszerei elegen­dők, ötezer szakmát tanítunk Ma­gyarországon, s csak éppen azt nem tanítjuk meg, hogyan lehet valaki szülő. Sokan mondják: hiányzik a bot, hiányzik az isten. Pedig a bot­tal, istennel csak idomítani lehet. Ezek nélkül is sok még a megfé­lemlítés otthon, de az iskolában is. Őszintén szólva, kizárólag a törő­dés és a hozzáértés hiányzik. Sem­mi más. Nyújtózó virulás Vagy eva ,elv., irodalom

Next