Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
Barabás László: Sziszifosz ÁGH TIHAMÉR Az utolsó kérő Hirtelen mindegyik sürgősen szedelőzködni kezdett. Először csak szemérmesen odalogva, mintha szégyellnék az orvul rájuk támadt fáradtságot, később azonban már csoportosan, egymást átölelve, mintegy kollektív alapon erőt pumpálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. Csetlés-botlás, erőtlenül megbicsakló, minduntalan összegabalyodó lábakkal. A hangjuk pedig — ahogy egymást nógatták — valószínűtlenül mélyről tört fel, idült asztmásokat megszégyenítő hörgésbe fulladva. Na, ezek kidőltek — könyvelte el magában a büféslány, miközben kezdte kiöntögetni a félig ivott söröket, a megkezdett borokat és ragacsos vermuthokat, melyek véglegesen beadták a kulcsot a kőbányai világoshoz, meg a karcos kövidinkához szokott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban könyökölt. Hunyorgó tejfehér derengés jött a vonat elébe. Az ilyen távolról előlopakodó fény kíméletlenebbül ki tudja zökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan csörömpölő vekker. Talán ezt érezték meg a vendégek is, amikor szétszéledtek, úgy döntöttek, hogy hunynak még egy keveset, egymás ölébe hullva, időnként hangosan horkanó szusszanásokkal és keservesen ziháló lélegzettel. Megpróbáltak lazítani a másodosztályú kocsik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetősen hiábavalónak bizonyult. Túlfeszített idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett nekik. Így a pihenésből csupán kényszerű vergődés lett. Hatalmas, bütykös kezükkel — olyanok voltak egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén göcsörtös fából faragták volna őket — minduntalan a levegőbe kapkodtak, markolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák koreografálni. A lány, aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott. Hamuszürke arcában tompa fényű szem ült. A szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát. Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem éppen józan állapotban — vagy húszan kérték meg a kezét! Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez nyilván a nyomaték kedvéért még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, hogy mennyit kerestek, kettő-kilencet, három-kettőt vagy három-ötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettő-kilencekre meg három-kettőkre két-három gyerek vár otthon, meg az asszony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondok. Ezért — igazából meg sem nézve az elszámolásokat — mindegyikre csak azt mondta: — Szép! És ettől az egy bágyadtan odadobott, minden különösebb hangsúly nélkül kimondott szótól az arcok felhevültek, valósággal kigyúltak, lázas, önelégült izgalmukban újabb rundót kértek, a lánynak is fizettek, amit csak akart, a kalauznőnek meg kávéval és tábláscsokival keresték a kedvét. Ilyen felhőtlenül boldog, csordultig megereszkedett volt az emberek hangulata, amikor a hajnal tapintatlanul átderengett a sűrű párával belepett ablakokon, hogy figyelmeztesse az alkalmi leánykérőket, közeledik a következő állomás: a valóság. Ettől a felismeréstől pedig jobban megtántorodtak, mint az iszonytató mennyiségű italtól, amelyet a Nyugatitól magukba szívtak, hogy elodázzák valahogy az éjszakát, és sürgessék a kilométereket. Nem ez volt az első szabadszombatos éjszaka, melyet a lány átvészelt. Szerzett, tehát már némi tapasztalatot. Ahogyan gyakran mondta: „amióta az utasellátónál vagyok”, engem sok meglepetés már nem érhet. És úgy is viselkedett, mint akit nem érhet sok meglepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a magukról megfeledkezett részegek viselkedésén, nem szívta mellre a gorombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az Intercontinentalban dolgozik! Ezzel tisztában volt. Alkalmazkodnia kellett a hangos szavakhoz és a felhevült indulatokhoz. Ez is hozzá tartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett... A lány azt hitte, végre egyedül van, kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak a mások füstjét nyalja, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy réveteg szemű, erősen bizonytalan tartású kis alak könyökölt rá a pultra. Valahogy elfelejtett elmenni, vagy itthagyták, vagy ki tudja, miféle szándék tartotta még benne a lelket? — Jé, hát maga még itt van? — nézett rá a lány nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt. — Persze... — hagyta helyben a lány. -t Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan linkóci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezsonganak, aztán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön a lelkivilágukra ... — Maga ismer engem ... — Hogy ismerném, az túlzás lenne. Csak láttam egy párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit. Naponta millió embert látok, és egyet sem ismerek. Sőt azt hiszem, azok se engem ... Az éjszakának ez az elszántan csökönyös utóvédje azonban nem hátrált meg a lány szavaitól. — Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjék, hogy így mondom, de magácskához bizalommal fordulok, mert ahaga megért, maga nem vet meg, maga meghallgat, és biztos vagyok benne, hogy nem utasít vissza! A lány már erősen unni kezdte a dolgot. Jaj, istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépelt szöveg. Hát benne van a fizetésében, hogy neki ezt hallgatnia kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig, vagy még annál is tovább. Egészen a világ végezetéig? — Nézze, nekem ezen az éjszakán eddig kábé vagy húszan kérték meg a kezemet. Engem tehát már nem érhet semmiféle meglepetés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Hát ki vele, mit akar! Valószínűleg maga a becsületes szegény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamuba sült pogácsával engedett útnak, hogy szerencsét csináljon, és megnyerje a világszép királykisasszony kezét. Azt hiszem azonban, hogy nagy bajban lenne, ha azt mondanám: rendben van, minden oké, magára vártam, amióta csak élek, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anyakönyvvezetőhöz ... A férfi erre zavartan heherészni kezdett. Közben pedig a lelke mélyéig elpirult. Mint egy gyerek, akit rajtakapnak valami csínytevésen. Ráadásul még az is feszélyezte, hogy a lány tüntetően elfordult, mint aki ezzel a maga részéről befejezte a témát. Így tehát nem tehetett mást, mint hogy elengedje végre a pultot — amelybe addig csimpaszkodott —, és reszketeg léptekkel megcélozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen kiért a büfékocsiból, rögtön leszamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kellettolyan gyorsan megfutamodnia? Tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. Csak még egy üveg sört szeretett volna kikunyerálni tőle, hitelbe. művészet Kiss Dénes ARCTÁJ Arcodon messzire látni hajladoznak vonásaidon gyerekkorom mandulafái Tisztásain mosolyod lenget virágillatot Élő ékszert ragyognak szemed ibolyái Keményhátú bogarak hajadban a kis csajok fogaidon a szavak tudnak orgonáim Szél és napfény szőttese kölyökkorból jött mese tán zokogni kellene most vagy muzsikálni Házak kertek fasorok csöndje előimbolyog Forrás-tükör mutatott te vagy-e vagy én vagyok? Az idő nagy kék vizében buborékok a napok tiencze József REGE Rege, rege földnek, durcás legelőnek, göröngyös szügyeknek, pata-marék földnek, kerék-nyomott sárnak, hétbogú varázsnak, vad zsibavirágnak, fekete kányának, gornyadt szilvafának, ág-gyürkéjű ínnak, meggyávult pipának , kova-tapló kínnak , félhold köröm holdnak, más regém nem volna! Krúdy Zsuzsa Az elmaradt látogatás Édesapám 1928-ban ünnepelte ötvenesztendős születésnapját és harmincesztendős írói jubileumát. Ezekről az eseményekről sokan emlékeztek meg; az Atheneaum Kiadó ajándékképpen újból kiadta tíz művét. E sorozat a következő: A vörös postakocsi, őszi utazások a vörös postakocsin, Szindbád ifjúsága, Szindbád megtérése, Napraforgó, A podolini kísértet, Aranykézutcai szép napok, Hét bagoly, N. N. A betyár álma, Az utolsó gavallér és A velszi herceg. Több vidéki meghívást is kapott. — A győriek nevében Újlaki Géza, a Győri Hírlap szerkesztője előbb cikket kért tőle, majd a városba invitálta az alábbi levél tanúsága szerint: „Kedves Mesterünk! Kuncz Jenő dr.őméltósága, a Kisfaludy Irodalmi Kör elnöke neberényi válasza: „Igen tisztelt nagy jó Uram, legszebb köszöntésemet küldöm leveléért. Magamnak esett a legjobban, hogy műveiről írhattam, s nagy örvendezéssel olvastam, hogy azonfelül örömet is tudtam vele okozni. Nem úgy írtam, mintha a jövőből írnék, mai írás volt az csupán. Sőt talán annál is régibb, mert belejátszottak azok a serdülőkori élmények, melyeket (a háború alatt) az új irodalommal megismerkedő kisdiák lelkében a Krúdy-novellák fakasztottak. Ezekért a felejthetetlen örömekért kellett köszönetet mondani. Ma csak ezzel a tárcával, később (darabidő múlva, — jut eszembe a Krúdy-szó) talán másokkal és jobbakkal. K. Gy. munkássága, írói pályája mindenkor valami különös hangulatú érdeklődést keltett bennem. Talán túlságosan fantasztikusnak, újszerűnek tartottam, ezért akartam nagyon erősen, alaposan megragadni. És aka. Lapunk múlt vasárnapi számában közöltük Pernesz Gyula ismertetését a kiadatlan Krúdy-novelláról. A cikkre válaszképpen küldte az író lánya a fentieket. helyett ...é vében, igen nagy háladatossággal köszönjük kedves figyelmességét, amelyet a megküldött értékes cikkkel mutatott meg irányunkban. Azt hallottuk Heltaitól, hogy egészsége helyreállott. Ennek örülünk elsősorban. Még nagyobb lenne ez az öröm, ha azt jelentené, hogy november 25-i ülésünkre, amely délután 4 órakor kezdődik . Mesterünk eljöhetne. Abban az esetben, ha ezt az egészségi állapota megengedné, méltóztassék velem közölni, hogy mivel lehetünk itt szolgálatára, kedvessé óhajtván tenni itt való tartózkodását: vasúti jegy, szoba vagy bármi más, ami csekélységünktől kitelhetik. Szíves értesítését szeretettel várjuk. Nagyrabecsülő híve Újlaki Géza titkár rom ma is. Régóta gyűjtöm könyveit, a feltalálhatók nagy részét meg is szegeztem. Mind olvastam őket, kivéve amelyeket a könyvjegyzékek „elfogyott”-aknak jelez. A mellékelt lapon — amennyire lehetett, időrendben — összeírtam, önét. Az én munkám számára na - gyon fontos volna, ha megtudnám, helyes-e ez a sor, maradt-e ki belőle valami. (Az ifjúsági könyvek külön listába tartoznak. A színművekről viszont nincs pontos képem.) A másik, kis listán azok a könyvek szerepelnek, melyekről címükön kí vül semmit sem tudok. Megjelen- * tek-e s mikor, — ez volna kérdésem. Nagy örömet okozott azzal a kijelentésével, hogy küldeni fog új könyveiből. Előre is nagyon, köszö- nöm. És hálásan venném, hol a régebbiek közül is küldhetné, különösen azok közül, melyek a boltokban már elfogytak. Újlaki szerkesztő úr köszöni az üdvözlést, nagyon örülne, ha az én kis tárcám után Krúdy-novellának engedhetné át lapja hasábjait. Kitüntető levelét köszönve Nagy jó Uramat igaz tisztelettel köszönti Kerényi György Győr, 1929. január 18.~ Ha el is maradt, sajnos, Krúdy látogatása, fent maradt ez a néhány levél, s A Kisfaludy-képű úriember, melyet az író a győrieknek írt. 928. nov. 16. Krúdy szívesen utazott volna Győrbe, de s egészségi állapota már az előző évben aggasztóan megrendült. Szívbaját előbb a Liget szanatóriumban, majd Balatonfüreden próbálták gyógyítani. — Így minden szándéka ellenére le kellett mondania látogatását. Kiadatlan elbeszélését, a „Kisfaludy-képű úriember”-t a győri Kisfaludy Irodalmi Kör vasárnapi felolvasóülésén, 1928. november 25-én Újlaki Géza főtitkár olvasta fel. Az elnök, dr. Kuncz Jenő pedig méltatta az író érdemeit. Kerényi György, a Győri Hírlap ifjú munkatársa — ma is élő zenekutató — tárcacikket írt Krúdyról a lap 1929. január 1-i számában. Az írás kézhez vétele után Krúdy és Kerényi levelet váltottak. Íme, apám önvallomásnak is beillő levele: „Tekintetes Kerényi György úrnak Győrött, a Győri Hírlap szerkesztőségében igen tisztelt uram, komoly elgondolkozással, szinte ünnepi hangulatban olvastam műveimről írott tárcacikkét, mintha eltávolodva a jelenből, az ismeretlen jövőjből olvasná az ember, hogy mit is írnak majd egyszer róla, ha már nem lesz útjában senkinek sem. Megvallom, hogy az én úgynevezett remeteéletem a legnagyobb önzés, stílusgyakorlataim is inkább egy vidéki amatőr bűvészkedései, aki azt szeretné elhitetni családias környezetével, hogy ekszamatőrséget éppen úgy értené, mint a mesterség profeszszionátusai. Remete vagyok puszta önzésből, mert nincs kedvem az emberekhez; bűvészkedek a magam speciális mulattatására, de nagyon jól esik, ha néha megtapsolnak is érte. És ez a titka annak az egyetlen irodalmi pályámnak is, amelyet igen tisztelt uram leleplező tekintetével észrevett, egyszer-másszor a közönségnek próbáltam írni, de gyakrabban magamnak, mintha csak az íróasztalom fiókja számára dolgoznék. Mely kísérletek sikerültek? Azt nem tudjuk megmondani, még az Ön komoly, alapos, szinte példás elemzése után sem. Pedig bevallom, nagyon szeret- ném, ha sok megállapításában igaza volna. Köszönöm rólam való megemlékezését, mert váratlan volt. Szeretnék küldeni önnek majd újabb kísérleteimből, amelyek könyvek formájában is megjelennek. Addig is maradjunk nekem nagyon kedves, szívringató megállapításainál. Újlaki szerkesztő úrnak hálás vagyok azért a helyért, amelyet kitűnő lapjából a Krúdyról szóló tárcacikknek átengedett. Felejthetetlenül és barátsággal köszönti önt Margitsziget, 1929. január 10.” Krúdy Gyula ii