Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Barabás László: Sziszifosz ÁGH TIHAMÉR Az utolsó kérő Hirtelen mindegyik sürgősen sze­­delőzködni kezdett. Először csak szemérmesen odalogva, mintha szé­gyellnék az orvul rájuk támadt fá­radtságot, később azonban már cso­portosan, egymást átölelve, mintegy kollektív alapon erőt pumpálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszo­rogni. Csetlés-botlás, erőtlenül meg­­bicsakló, minduntalan összegaba­lyodó lábakkal. A hangjuk pedig — ahogy egymást nógatták — való­­színűtlenül mélyről tört fel, idült asztmásokat megszégyenítő hörgés­­be fulladva. Na, ezek kidőltek — könyvelte el magában a büféslány, miközben kezdte kiöntögetni a félig ivott sö­röket, a megkezdett borokat és ra­gacsos vermuthokat, melyek végle­gesen beadták a kulcsot a kőbá­nyai világoshoz, meg a karcos kö­­vidinkához szokott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban kö­nyökölt. Hunyorgó tejfehér deren­gés jött a vonat elébe. Az ilyen tá­volról előlopakodó fény kíméletle­­nebbül ki tudja zökkenteni az em­bert az éjszakából, mint a harsá­nyan csörömpölő vekker. Talán ezt érezték meg a vendégek is, amikor szétszéledtek, úgy döntöttek, hogy hunynak még egy keveset, egymás ölébe hullva, időnként hangosan horkanó szusszanásokkal és keser­vesen ziháló lélegzettel. Megpró­báltak lazítani a másodosztályú ko­csik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az el­­szalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetősen hiábavalónak bizonyult. Túlfeszí­tett idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett nekik. Így a pihenésből csupán kényszerű ver­gődés lett. Hatalmas, bütykös ke­zükkel — olyanok voltak egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén göcsörtös fából faragták volna őket — minduntalan a levegőbe kapkodtak, markolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan ál­mukat akarnák koreografálni. A lány, aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott. Hamuszürke arcában tompa fényű szem ült. A szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát. Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehe­tően nem éppen józan állapotban — vagy húszan kérték meg a kezét! Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágas­kodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez nyilván a nyomaték kedvéért még a szalagjaikat is mu­togatták — mintha máris kötelező­nek tartanák az elszámolást —, hogy mennyit kerestek, kettő-kilen­­cet, három-kettőt vagy három-ötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálko­zást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a doku­mentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettő-kilencekre meg három-kettők­re két-három gyerek vár otthon, meg az asszony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondok. Ezért — igazából meg sem nézve az elszámolásokat — mind­egyikre csak azt mondta: — Szép! És ettől az egy bágyadtan odado­bott, minden különösebb hangsúly nélkül kimondott szótól az arcok felhevültek, valósággal kigyúltak, lázas, önelégült izgalmukban újabb rundót kértek, a lánynak is fizet­tek, amit csak akart, a kalauznőnek meg kávéval és tábláscsokival ke­resték a kedvét. Ilyen felhőtlenül boldog, csordultig megereszkedett volt az emberek hangulata, amikor a hajnal tapintatlanul átderengett a sűrű párával belepett ablakokon, hogy figyelmeztesse az alkalmi le­­ánykérőket, közeledik a következő állomás: a valóság. Ettől a felisme­réstől pedig jobban megtántorod­­tak, mint az iszonytató mennyiségű italtól, amelyet a Nyugatitól ma­gukba szívtak, hogy elodázzák va­lahogy az éjszakát, és sürgessék a kilométereket. Nem ez volt az első szabadszom­batos éjszaka, melyet a lány átvé­szelt. Szerzett, tehát már némi ta­pasztalatot. Ahogyan gyakran mondta: „amióta az utasellátónál vagyok”, engem sok meglepetés már nem érhet. És úgy is viselke­dett, mint akit nem érhet sok meg­lepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a ma­gukról megfeledkezett részegek vi­selkedésén, nem szívta mellre a go­rombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utó­­végre nem az Intercontinentalban dolgozik! Ezzel tisztában volt. Al­kalmazkodnia kellett a hangos sza­vakhoz és a felhevült indulatokhoz. Ez is hozzá tartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett... A lány azt hitte, végre egyedül van, kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak a má­sok füstjét nyalja, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy ré­­veteg szemű, erősen bizonytalan tartású kis alak könyökölt rá a pultra. Valahogy elfelejtett elmen­ni, vagy itthagyták, vagy ki tudja, miféle szándék tartotta még ben­ne a lelket? — Jé, hát maga még itt van? — nézett rá a lány nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt. — Persze... — hagyta helyben a lány. -t­ Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan linkóci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezsonganak, aztán minden nőtől azt várják, hogy mas­nit kössön a lelkivilágukra ... — Maga ismer engem ... — Hogy ismerném, az túlzás len­ne. Csak láttam egy párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit. Naponta millió embert látok, és egyet sem ismerek. Sőt azt hiszem, azok se engem ... Az éjszakának ez az elszántan csökönyös utóvédje azonban nem hátrált meg a lány szavaitól. — Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjék, hogy így mondom, de magácskához bi­zalommal fordulok, mert ahaga megért, maga nem vet meg, maga meghallgat, és biztos vagyok ben­ne, hogy nem utasít vissza! A lány már erősen unni kezdte a dolgot. Jaj, istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépelt szö­veg. Hát benne van a fizetésében, hogy neki ezt hallgatnia kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig, vagy még annál is tovább. Egészen a világ végezetéig? — Nézze, nekem ezen az éjsza­kán eddig kábé vagy húszan kér­ték meg a kezemet. Engem tehát már nem érhet semmiféle meglepe­tés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Hát ki vele, mit akar! Valószínűleg maga a becsületes sze­gény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamuba sült pogácsá­val engedett útnak, hogy szerencsét csináljon, és megnyerje a világszép királykisasszony kezét. Azt hiszem azonban, hogy nagy bajban lenne, ha azt mondanám: rendben van, minden oké, magára vártam, amióta csa­k élek, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anyakönyvvezetőhöz ... A férfi erre zavartan heherészni kezdett. Közben pedig a lelke mé­lyéig elpirult. Mint egy gyerek, akit rajtakapnak valami csínytevésen. Ráadásul még az is feszélyezte, hogy a lány tüntetően elfordult, mint aki ezzel a maga részéről befejezte a témát. Így tehát nem tehetett mást, mint hogy elengedje végre a pul­tot — amelybe addig csimpaszko­dott —, és reszketeg léptekkel meg­célozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen ki­ért a büfékocsiból, rögtön leszama­­razta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kellett­­olyan gyorsan megfutamodnia? Tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. Csak még egy üveg sört szeretett volna kikunyerálni tőle, hitelbe. művészet Kiss Dénes ARCTÁJ Arcodon messzire látni hajladoznak vonásaidon gyerekkorom mandulafái Tisztásain mosolyod lenget virágillatot Élő ékszert ragyognak szemed ibolyái Keményhátú bogarak hajadban a kis csajok fogaidon a szavak tudnak orgonáim Szél és napfény szőttese kölyökkorból jött mese tán zokogni kellene most vagy muzsikálni Házak kertek fasorok csöndje előimbolyog Forrás-tükör mutatott te vagy-e vagy én vagyok? Az idő nagy kék vizében buborékok a napok tiencze József REGE Rege, rege földnek, durcás legelőnek, göröngyös szügyeknek, pata-marék földnek, kerék-nyomott sárnak, hétbogú varázsnak, vad zsibavirágnak, fekete kányának, gornyadt szilvafának, ág-gyürkéjű ínnak, meggyávult pipának , kova-tapló kínnak , félhold köröm holdnak, más regém nem volna! Krúdy Zsuzsa Az elmaradt látogatás Édesapám 1928-ban ünnepelte öt­­venesztendős születésnapját és har­mincesztendős írói jubileumát. Ezekről az eseményekről sokan emlékeztek meg; az Atheneaum Kiadó ajándékképpen újból kiadta tíz művét. E sorozat a következő: A vörös postakocsi, őszi utazások a vörös postakocsin, Szindbád ifjúsá­ga, Szindbád megtérése, Naprafor­gó, A podolini kísértet, Aranykéz­utcai szép napok, Hét bagoly, N. N. A betyár álma, Az utolsó ga­vallér és A velszi herceg. Több vidéki meghívást is kapott. — A győriek nevében Újlaki Géza, a Győri Hírlap szerkesztője előbb cikket kért tőle, majd a városba in­vitálta az alábbi levél tanúsága sze­rint: „Kedves Mesterünk! Kuncz Jenő dr.­őméltósága, a Kisfaludy Irodalmi Kör elnöke ne­berényi válasza: „Igen tisztelt nagy­ jó Uram, legszebb köszöntésemet küldöm le­veléért. Magamnak esett a legjob­ban, hogy műveiről írhattam, s nagy örvendezéssel olvastam, hogy azonfelül örömet is tudtam vele okozni. Nem úgy írtam, mintha a jövőből írnék, mai írás volt az csu­pán. Sőt talán annál is régibb, mert belejátszottak azok a serdülő­kori élmények, melyeket (a háború alatt) az új irodalommal megismerkedő kisdiák lelkében a Krúdy-novellák fakasztottak. Ezekért a felejthetet­len örömekért kellett köszönetet mondani. Ma csak ezzel a tárcával, később (darabidő múlva, — jut eszembe a Krúdy-szó) talán má­sokkal és jobbakkal. K. Gy. mun­kássága, írói pályája mindenkor valami különös hangulatú érdeklő­dést keltett bennem. Talán túlságo­san fantasztikusnak, újszerűnek tar­tottam, ezért akartam nagyon erő­sen, alaposan megragadni. És aka­. Lapunk múlt vasárnapi számában közöltük Pernesz Gyula ismertetését a kiadatlan Krúdy-novelláról. A cikkre válaszképpen küldte az író lánya a fen­tieket. helyett ...é­ vében, igen nagy háladatossággal köszönjük kedves figyelmességét, amelyet a megküldött értékes cikk­­­kel mutatott meg irányunkban. Azt hallottuk Heltaitól, hogy egészsége helyreállott. Ennek örü­­­­lünk elsősorban. Még nagyobb len­ne ez az öröm, ha azt jelentené, hogy november 25-i ülésünkre, amely délután 4 órakor kezdődik . Mesterünk eljöhetne. Abban az esetben, ha ezt az egészségi állapota megengedné, mél­­tóztassék velem közölni, hogy mi­vel lehetünk itt szolgálatára, ked­vessé óhajtván tenni itt való tar­tózkodását: vasúti jegy, szoba vagy bármi más, ami csekélységünktől kitelhetik. Szíves értesítését szeretettel vár­juk. Nagyrabecsülő híve Újlaki Géza titkár rom ma is. Régóta gyűjtöm köny­veit, a feltalálhatók nagy részét meg is szegeztem. Mind olvastam őket, kivéve amelyeket a könyv­­jegyzékek „elfogyott”-aknak jelez. A mellékelt lapon — amennyire le­hetett, időrendben — összeírtam, önét. Az én munkám számára na­ - gyon fontos volna, ha megtudnám, helyes-e ez a sor, maradt-e ki be­­­­lőle valami. (Az ifjúsági könyvek külön listába tartoznak. A színmű­vekről viszont nincs pontos képem.) A másik, kis listán azok a könyvek szerepelnek, melyekről címükön kí­­­ vül semmit sem tudok. Megjelen- * tek-e s mikor, — ez volna kérdé­sem. Nagy örömet okozott azzal a kijelentésével, hogy küldeni fog új könyveiből. Előre is nagyon, köszö-­­ nöm. És hálásan venném, hol a ré­gebbiek közül is küldhetné, külö­nösen azok közül, melyek a boltok­ban már elfogytak. Újlaki szerkesztő úr köszöni az üdvözlést, nagyon örülne, ha az én kis tárcám után Krúdy-novellának engedhetné át lapja hasábjait. Kitüntető levelét köszönve Nagy­ jó Uramat igaz tisztelettel kö­szönti Kerényi György Győr, 1929. január 18.~ Ha el is maradt, sajnos, Krúdy látogatása, fent maradt ez a néhány levél, s A Kisfaludy-képű úriem­ber, melyet az író a győrieknek írt. 928. nov. 16.­ Krúdy szívesen utazott volna Győrbe, de s egészségi állapota már az előző évben aggasztóan megrendült. Szívbaját előbb a Liget szanató­riumban, majd Balatonfüreden próbálták gyógyítani. — Így minden szán­déka ellenére le kellett mondania látogatását. Kiadatlan elbeszélését, a „Kisfaludy-képű úriember”-t a győri Kisfaludy Irodalmi Kör vasárnapi felolvasóülésén, 1928. november 25-én Újlaki Géza főtitkár olvasta fel. Az elnök, dr. Kuncz Jenő pedig méltatta az író érdemeit. Kerényi György, a Győri Hírlap ifjú munkatársa — ma is élő zene­kutató — tárcacikket írt Krúdyról a lap 1929. január 1-i számában. Az írás kézhez vétele után Krúdy és Kerényi levelet váltottak. Íme, apám önvallomásnak is beillő levele: „Tekintetes Kerényi György úrnak Győrött, a Győri Hírlap szerkesztőségében igen tisztelt uram, komoly elgondolkozással, szinte ünnepi hangulatban olvastam műveim­ről írott tárcacikkét, mintha eltávolodva a jelenből, az ismeretlen jövőj­­­ből olvasná az ember, hogy mit is írnak majd egyszer róla, ha már nem lesz útjában senkinek sem. Megvallom, hogy az én úgynevezett remete­életem a legnagyobb önzés, stílusgyakorlataim is inkább egy vidéki ama­­tőr bűvészkedései, aki azt szeretné elhitetni családias környezetével, hogy ekszamatőrséget éppen úgy értené, mint a mesterség profesz­­szionátusai. Remete vagyok puszta önzésből, mert nincs kedvem az em­­­­berekhez; bűvészkedek a magam speciális mulattatására, de nagyon jól esik, ha néha megtapsolnak is érte. És ez a titka annak az egyetlen iro­dalmi pályámnak is, amelyet igen tisztelt uram leleplező tekintetével észrevett, egyszer-másszor a közönségnek próbáltam írni, de gyakrabban magamnak, mintha csak az íróasztalom fiókja számára dolgoznék. Mely kísérletek sikerültek? Azt nem tudjuk megmondani, még az Ön komoly, alapos, szinte példás elemzése után sem. Pedig bevallom, nagyon szeret-­­ ném, ha sok megállapításában igaza volna. Köszönöm rólam való megemlékezését, mert váratlan volt. Szeretnék küldeni önnek majd újabb kísérleteimből, amelyek könyvek formájában is megjelennek. Addig is maradjunk nekem nagyon kedves, szívringató megállapításainál. Újlaki szerkesztő úrnak hálás vagyok azért a helyért, amelyet kitűnő lapjából a Krúdyról szóló tárcacikknek átengedett. Felejthetetlenül és barátsággal köszönti önt Margitsziget, 1929. január 10.” Krúdy Gyula ii

Next