Kisalföld, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
Termelési rekord A Magyar Hűtőipar 1976. évi munkája alapján „Kiváló vállalat” lett, s a gyárak közötti versenyben a győri hűtőház került az első helyre. Tavaly első ízben tűzték ki célul, hogy ezer vagonnál több gyorsfagyasztott árut termelnek, s ez fényesen sikerült. Ezerötven helyett 1277 vagon áru került ki a győri hűtőkamrákból. Ezekben a napokban van húsz éve annak, hogy a győri hűtőházban megkezdődött a munka. Ma mindössze kétszer annyian huszonegyszer több árut készítenek, az egyre igényesebb bel- és külföldi fogyasztóknak. A szocialista brigádok kiemelkedő munkája mellett a tisztes eredmény annak is köszönhető, hogy a győri hűtőgyár jó kapcsolatot alakított ki partnereivel, a téeszekkel és az állami gazdaságokkal. A TÉESZ ÖREGEI A megye termelőszövetkezeteiben az 1976. évi zárszámadás adatai alapján 18 571 nyugdíjas és járadékos él, közülük több mint ötezer rendszeresen részt vesz a közös munkában. Kilenc éve megkerestem a megye téeszeiben a „kétszázhatvanasokat”. Emlékszem, sokkal beszéltem, néhányról írtam. Szomorú riportok voltak. Kétszázhatvanasoknak nevezték azokat a tagokat, akik az elsők között öregedtek ki a szövetkezetekből, mielőtt igazán szövetkezeti gazdák lettek volna, és kétszázhatvan forint volt a járadékuk egy hónapra. Az öreg fejére emlékszem legjobban. Ült a háza előtt, nagy kék köténnyel, aztán csaknem sírva mondta: „Fejtem a téeszben, egyszercsak azon kapom magam, hogy nem egyenesedik a hüvelykujjam. Mutatom az orvosnak, az meg: „Önsorvadás ez, papa, és nem csak a hüvelykujjában. A sok fejűstül van. Nem lehet már kiegyenesíteni.” Én azért fejtem még. Akkor meg megbolydult a szívem, aztán kórház meg a kórház. Mikor hazajöttem, rámmérgedt az orvos: „Enni kell magának, papa. Tejet, vajat. Mennyi pénzt kap?” Mondom neki, kétszázhatvanat, mint a többi öreg. Erre a doktor az asztalra csap: „Hát, hogy az istenben lehet abból megélni?!” Hát hogyan? Elhordjuk a tejet attól az egy tehéntől, kell a tejpénz. Aztán a tehén is öreg már, tizenhárom éves, takarmányra se igen jut, mert a közösben sincs, se erő, se forint.. . És most, kilenc évvel később, a rábakecöli téeszirodán beszélgetünk az öregekről. Sokan vannak. Csak a nyugdíjas százhetven, a járadékos 67. A járadék havonta 738 forint, a legalacsonyabb nyugdíj 900 forint, a legmagasabb két forint híján háromezer forint. Milyen nyugdíjak vannak többségben ? Kétezerötszáz-háromezer forint közöttiek. A három falu összefogásából élő szövetkezetnek az összes tagja 527, ebben benne foglaltatik a sok nyugdíjas, járadékos is. Akkor Rábakecölen gond lehet, hogy ki végzi el a munkát? Semmiképpen sem. Mindenekelőtt itt is, mint a megye sok szövetkezetében a gépek rendbe rakják a határt. Aztán ami marad a kéznek, arh van bőven jelentkező, nyugdíjas is. Jelenleg huszonheten dolgoznak közülük, de ahogy eljön a répakapálás, a gyűjtés, többen is jönnek munkára. Nemcsak a pénz miatt, sőt ma már nem is igen amiatt Az élethez kell a munka. Miből élnek az öregek? Már nem a kétezeregynéhányszáz forintos nyugdíjasokra gondolok, hanem a járadékosokra, az alacsonyabb nyugdíjt élvezőkre. A háztájiból is. Elsősorban az öregek háztájiznak, mert tehetik, könnyíti ezt a közös. Tavaly is tizenöt-tizenhat millió forint értékűvolt a téeszen keresztül értékesített háztáji termék, az idén is tizenöt millió forinttal számolt a vezetőség. Akinek ezerötszáz forintnál kevesebb a nyugdíja, vagy a járadéka, az a háztáji földje elmunkálásáért fele díjat fizet a téesznek. Az asszonyoknak is van munka, a cukorcsomagolás. A faluból Petőházáig évente ötszáz-hatszáz vagon cukor fordul meg kétszer: a gyártól ide, aztán csomagolva vissza. A téeszvendéglő kitűnő ételválasztéka elsősorban a tagokért van. Minimális térítésért (a téesz állja az étkezési díj nagyobb részét) fiatal és öreg egyaránt meleg ebédhez, vacsorához juthat. Élnek is vele. 3 Ebéd utáni ejtőzés a faluban. Traktorosok, szerelők egy-egy üveg Traubi mellett váltanak szót a vendéglőben, az éthordósok sora lassan fogyatkozik, s a déli nap kicsalja a házak elé az öregeket. Sós Ferenc görcsös botjával kopogtat a kapu elé, s mint a kilenc évvel ezelőtti kisöreg, ő is a tenyerét mutatja: állatgondozó volt, fejt is. Hetvennégy éves és fáj a keze. Tizenkét tehenet fejt naponta kétszer, meg az almulás és a többi. A baj, hogy korán jött rá a nyugdíjkor. Hogy mennyit kap? Ezerháromszáz forintnál valamivel többet. Megvannak azért szépen, csak milyen jó lenne az asszony nyugdíja is. A felesége folytatja: „Mert mi akkor csak lapultunk, mi szamarak, nem léptünk be, ki gondolt rá, bedolgozók voltunk az urunk nevére.” Jó mondja utána Major Imréné, akinek az ára ezerötszáz forint körül kap nyugdíjat: „Pedig mit dolgoztunk mi! öt holdakat kapáltunk, ki teszi ezt ma meg? Tizenhárom éves koromban már summás voltam, azóta nem fogyott ki kezemből a határmunka. Aztán nem okosodtunk fel, hogy mi, asszonyok is, lépjünk csak be a téeszbe, megvoltunk az urunk könyvére. Azért irigylem legjobban a fiatalokat,, hogy könnyen keresik meg a nyugdíjat. Szükség? Azért arról nincs szó. Háztáji is van, baromfi, ez az. Forint miatt is, meg a munka miatt. Mi már csak addig élünk, amíg teszünk.” A vállán kap a, lábán csizma. Szabó József nyolcvanéves is elmúlt már, de nem mutatja sem a járása, sem az arca. Nem a határból jön, most nem, hanem a temetőből. Kisütött a nap, kicsit rendbe rakta a sírokat. Kéthárom éve csak, hogy már nem megy olyan könnyen a határba. Hát lassított, nem hajtja magát. A felesége is tag, igaz, hogy csaknem későn lépett be, de mégis elérte azt, hogy járadékos lehet. Így a nyugdíjjal, meg a járadékkal megvannak. Szabadidő? Egy-egy pohár ital a vendéglőben, hosszú, szép beszélgetések kispadokon vagy másutt, attól függően, hol érik utol egymást, s amiről ők beszélgetnek, csak ők értik igazán. Ha kizöldül a határ, aki teheti, sort alkot a többivel, s akkor könnyebb az öregség, mert a földnek ugyanolyan friss a lehelete, mint a fiatalság idején. Évente egyszer a szövetkezet öregek napját rendez, külön-külön mind a három faluban. Segélyt is lehetne kérni. Külön kartonon szerepelnek a nyugdíjasok, feltüntetve a nyugdíj vagy járadék összege a nevek mellett, a háztáji föld nagysága — az szerint, hogy mennyi a beszámítandó beltelek —, hatezer vagy négyezer négyzetméter, és még egy rovat, szociális segély felirattal. Üres. Kértek? Nem emlékeznek rá, hogy mikor és ki. G. Szabó Mária 1977. május 1., vasárnap Iskolaavatás Csornán ványaik előtt tegnap délelőtt avatták fel ünnepélyesen az intézetet. Szülő Lajos, a megyei tanács általános elnökhelyettese bevezetőjében a szakmunkásképzés jelentőségéről szólt. Kifejtette, hogy szocialista társadalmunkban ez többet jelent, mint egyszerű munkaerőképzést, alapvetően társadalompolitikai feladatot, hiszen az itt tanulóiatalok adják a munkásosztály utánpótlását. Hangsúlyozna, hogy a legmodernebb ipar, a legjobban automatizált üzemek sem nélkülözhetik a munkás fizikai erejét, de a szellemi teljesítménynek egyre nagyobb a szerepe. ..Ebben az intézményben megvan a lehetőség ahhoz, hogy olyan fiatalok kerüljenek ki falai közül, akik megfelelő szakismerettel rendelkeznek, biztos világnézet és tartalmas közösségi érzés köti őket a társadalomhoz” — mondotta befejezésül. Ezután Nebehaj Ferenc, a győri 401. Kossuth Lajos Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója átvette Szaló Lajostól az iskola jelképes kulcsát, és köszönetet mondott az új létesítményért. A Mezőgazdasági ■ Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat II. gyáregységének KISZ-szervezete iskolazászlót ajándékozott a szakmunkástanulóknak. A zászlóra emlékszalagot kötöttek a helybeli üzemek, intézmények, iskolák KISZ-szervezeteinek képviselői. Az avató ünnepség kultúrműsorral ért véget. Iskolát avattak tegnap délelőtt Csornán: az avatás egyformán jelzi az oktatáspolitikai párthatározat végrehajtását, a fiatal város dinamikus fejlődését, és azt, hogy a csornai üzemek, vállalatok és iskolák milyen önzetlenül segítik egymást. A csornai szakmunkáskézés évtizedek óta ,,albérletben" próbálta elérni az oktatás és nevelés tanterv megszabta követelményeit, de az általános iskolákban, a gimnáziumban, az ifjúsági házban, művelődési központban szétszórt tantermek, műhelyek nem voltak alkalmasak színvonalas munkára. A szakmunkásképzőnek a győri, 40. számú intézethez való csatolása és a csornai üzemek szakember-szükséglete sürgette a megoldást. Tavaly ősszel a mezőgazdasági szakmunkásképző kiköltözött a Kossuth Lajos utcai egyemeletes régi épületből, és a városi tanács költségvetési üzeme megkezdhette az átalakítást. A gyors és szép munka eredményeként a tavaszi szünet után már a megújult épületben folytatódott a tanítás. A megyei tanács csaknem másfél millió forinttal járult hozzá az átalakításhoz de segítettek a csornai üzemek, intézmények is. Három közismereti, három szaktantermet rendeztek be, szertári könyvtárat, tanári szobát, s mindez a már korábban épült tanműhellyel együtt a színvonalas oktató-nevelő munka feltételeit jelenti. Négy szakmában 150 diák tanul itt. A tanárok és tanít A TÁJÉKOZTATÁS HITELE — HOGYAN KEZDTE az üzem az évet? Nagy-e a különbség a decemberi és a januári munkanapok teljesítménye között? — érdeklődöm a gyárban. — Prímán indultunk — így a válasz az egyik vezetőtől. — Már január másodikétól exportra is termeltünk! Mint jó példa, ez a gyár is szerepel a másnapi újságban. Néhány hét elteltével a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályán készült anyag kerül a kezembe, annak a vizsgálatnak az összefoglalója, amely több üzem évkezdését elemezte. Köztük a fent említett gyárét is. Kiderül: a gyár január eleji napi teljesítménye 17 százalékkal elmaradt a decemberi átlagtól... Egy másik gyárban az exportarányról érdeklődöm. A terület gazdája tájékoztat, „pontos” — és évről évre emelkedő — számokkal traktál. Megírom. Mert jó példa. Nemsokára megkapom a megyei népi ellenőrzés egy vizsgálatának eredményét. Bizony, az adott gyár exporttermeléséről egészen más számokat olvasok benne. Az eltérés nem a nekem szolgáltatott adatok javára mutatkozott... — HOGYAN SIKERÜLT az első negyedév? — Jó néhány pozitív, a tavalyihoz mérten szép számadatot sorol a vállalatvezető. Az adatok természetesen a másnapi lapban megjelennek. Egy hét múlva újra érdeklődünk az adatok más öszszefüggésben való felhasználásáról, mire a vállalat egyik főosztályvezetője: — Isten ments, nem olyan szép a menyasszony. Mert igaz, hogy a tavalyihoz mérten többet termeltünk, de az idei terv időarányos mutatóitól elmaradtunk ... Csupán három friss példa. De sorolhatnánk a szinte visszaköszönő jelenségeket. Azt mondja például a szomszédom: — Olvastam, miket nyilatkozott a főnök az új gépről. Többet áll, mint jár... Félreértés ne essék. Neon a félretájékoztatott újságírók sérelme sugallja ezeket a sorokat. Hanem azoké, akik számára az adatokat, tényeket megírjuk. Azé a több száz, vagy ezer dolgozóé, aki arra, kíváncsi, mit ír az újság az üzeméről, eredményeiről. Arra kíváncsi, mit mond a vállalat vezetője. Aztán összeveti a valósággal... TISZTELET a nagy többségnek, de ma még nem kevés az olyan munkahelyi vezető, aki azt gondolja: „Ha rólunk kedvező cikk jelenik meg az újságban,, akkor mi rendben vagyunk.” Azt hiszem, nem kell bizonygatni ennek a tarthatatlanságát. Azt ellenben tudniuk kell az ilyen vállalatok vezetőinek is, hogy beosztottjaiknak teljes őszinteséggel tartoznak — még az újságon keresztül is. Mert a téves tájékoztatás nyomán leginkább a félrevezető információt adó vezető veszti el szavahihetőségét! (csiszka) Kiváló brigádok Több mint kétszáz szocialista brigád dolgozik a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyárban. Az elmúlt évi jó munkájuk elismeréseként tegnap bensőséges ünnepségen 53 brigádnak nyújtott át Köhidi Ferenc vezérigazgató arany, ezüst és bronz plakettet . A vállalat életében ma már meghatározó szerepet töltenek be a szocialista brigádok, munkánk eredményességéhez felajánlásaik nagyban hozzájárulnak — mondotta köszöntőjében a vezérigazgató. Kiemelkedő tevékenysége nyomán nagy megtiszteltetés érte a szerszámjavító műhely Vili. kongresszus szocialista brigádját, az 1976-os munka eredményeképpen a „szakma kiváló brigádja’’ címet vehették át a brigádtagok. Ugyancsak tegnap kapta meg „kiváló dolgozó” kitüntetését 26 MMG-s dolgozó. Aki nem ért rá soha Pattantyús Á. Géza, a híres gépészprofeszszor írta A gépek üzemtana című könyvének előszavában: „50 százalék erkölcsi erő, 25 százalék szakmai tudás és 25 százalék általános műveltség jellemzi a jó műszaki vezetőt.” Ezt idézte Molnár Lajosnénak, a győri lenszövő igazgatójának búcsúztatásakor a nagyvállalat vezérigazgatója, mint olyan meghatározást, amely talán legtalálbban jellemzi volt munkatársát. — Az igazság, hogy mindig szerettem jó nagyot dolgozni, aztán jó nagyot pihenni — mondja Molnárné, amikor emlékeztetem a búcsúztató munkásgyűlésen elhangzottakra. — — Tizenhat éves korában került a győri kötöttkesztyűgyár elődjéhez, a Hellas harisnyagyárba. — Nagy szó volt ez akkor, jó munkahelyet jelentett. Szerettem is, és bizony fájó szívvel váltam meg munkatársaimtól, a gépektől, a gyártól, amikor 1947-ben elhívták függetlenített munkatársnak a területi textiles szakszervezethez. Érdekes, vissza-visszatérő körvonalakkal lehetne ábrázolni Molnár Lajosné életpályáját. A textiles szakszervezettől a városi pártbizottság apparátusába került, majd párttitkár a Pamutszövőben, aztán a Győri Textilnél, aztán újra a pártbizottság, majd megint párttitkárság a Textilben, és újra a Győr városi pártbizottság a munkahelye. Előbb osztályvezető, majd titkár. 1970-ben lett lenszövő igazgatója. — Mindig mentem, ha hívtak. Munkásként kezdtem, és — ha vezetőként is —, de munkásként fejeztem be életem aktív szakaszát. Szerencsém volt, mert a lenszövőben olyan közösséget „örököltem”, amellyel könnyebben elviselhetők voltak az álmatlan éjszakák, az idegeskedések is. — Azt kérdezi, mi volt a különbség a párttisztségeim, illetve az igazgatói beosztásom ellátása között? Szerintem minden gazdasági vezető egyben pártmunkás is. Mindegyik helyen az embert kell nézni, a fizikai dolgozót éppúgy, mint a vezető munkatársakat. És dolgozni kell úgy, ahogy az embertől kitelik. S akkor már nem is találok különbséget ... — Hogy éreztem vagy éreztettem-e valakivel bármelyik funkciómban, hogy nő vagyok? Soha. Velem legalábbis nem éreztettek a feletteseim, s én sem törődtem azzal, hogy férfi vagy nő a munkatársam. Egy ember, egy feladat. Vagy megcsinálta, vagy eltolta. Csak ez volt a mérce. — És mint családanya? Bizony, az átlagosnál kevesebb idő jutott a férjemre és a fiamra. De azért a legszükségesebbet mindig megkapták otthon. Férjem már nyugdíjas, fiam textiltechnikusnak tanult, ma autószerelő. Van két unokám, most velük pótolom be az elmulasztottakat. És sokat-sokat akarok olvasni, rendezgetni a ház körül. Meg ha szükség van rám, tán a gyárban is vállalok valamit — hiszen erre kért a vezérigazgató is. Én soha, egész életemben nem értem rá. S azt hiszem, nyugdíjasként sem fogok ráérni. Vár a körzeti pártszervezet. Meg aztán tagja vagyok még a Győr városi párt-végrehajtóbizottságnak is. □ -Molnár Lajosné számos elismerést kapott munkájáért. Van többek között Munka Érdemrend bronz, két ezüst, két arany fokozat — a legutóbbit éppen nyugdíjazása alkalmából kapta. Boldog, elégedett ember. . Ha még egyszer végig kellene csinálni, ugyanígy vállalnám” — mondta. S ebben azt hiszem nem is illik kételkedni. Cs. 3