Kisalföld, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-01 / 178. szám

9 Á­lt­alános gépjármű-ellenőrzés „Kár a benzinért...!” Dr. Gyurácz Istvánnal, a BM. Győr-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság köz­­biztonsági és közlekedési osztályának vezetőjével jár­tam a megyét... Feltűnés nélkül parkíro­zunk az útpadkán. Egy ti­zenkét év körüli legényke azonban tudja hány a nyolc. Az ablakhoz settenkedik és bizalmasan súgja: — Tessék lemérni, hány­­nyal futok. Nekiiramodik a járdán. Lemérjük: 25 kilométer. Jó teljesítmény. A „traffipax IV.” kezelője a műszert fi­gyeli. A pillanatonként el­surranó autókat méri, és azonnal jelzi a járőrnek. — Két Trabant 45 kilomé­ter ... sárga Zsiguli 51 ... fekete Volga 55, piros Moszk­vics 48 ... szövetkezeti te­her 40... Amikor már a 200. autó is ilyen ,komóto­san, szabályosan hajt, meg­szólal a kisregény: — Néni! Nem gondolja, hogy vagy a traffipax rossz, vagy ezek mind egytől­­egyig behúzott kézifékkel közlekednek? Nevetünk. Az autósok csa­lafinták. Nemcsak a legény­ke, ők is tudják hány a nyolc és ez nekik nem tréfára, ha­nem zsebre megy, ezért „le­körözik” egymást, jelezvén,­­hogy a közelben „traffi van!”, így válnak kisangya­­■lokká. Győrött, a Lenin hídon megy az ugratás: — Na, mi lesz, édesapám? Menjen már! Itt várja meg a karácsonyt? Itt tölti el a fiatalságát? Nem látja, hogy már régen zöld? Zöldebb nem lesz ám! — kiáltja egyik úrvezető a másiknak a lámpa előtti dugónál. Ez az autó még a zöldbe se hajt be, naponta azonban 15 —20 autó a pirosba is bele­fut, oly annyira sürgős­nek. A járőrök megállítanak néhá­nyat. — Piros lám­ódnál szabad áthaladni? — kérdezik. — Nem. Dehogy. — Akkor ön miért hajtott bele? — Ééééééén?!.­­. Én nem hajtottam bele. — Parancsolja az „akció­ról” készült fotót? — Miért?! Van fotó is?! — Van. — Az más. Fizet. A ravazdi vasútállomás környékén kerékpárosok, gyalogosok iparkodnak ha­za. A kerékpárosok ketten egymás mellett — csak az­ért,­­mert férj és feleség —, a gyalogosok öten-hatan egymás mellett csak azért, mert naponta elvük­ utaz­nak és így szokták meg. Az autósok elől az egész utat el­foglalják. Amíg a járőr a házaspár­ral intézkedik, a közelgő nyolc gyalogos egyike, Nagy Miklós fennhangon, gúnyo­san szavalja: „A Kresz elő­írja, hogy kint a határban, ahol gyalogjáró nincs, a for­galommal szemben kell köz­lekedni ...” A többiek har­sányan nevetnek rajta, és to­vábbra is az úttest teljes szélességében baktatnak. Megérdemelnék, hogy bírsá­got fizessenek, de a járőr megbocsátó. Péren, a 81-es számú Győr—Székesfehérvár közötti úton találkozunk az SE 70— 37-es rendszámú teherautó­val. Deák Antal gépkocsive­zetőnél a forgalmi engedély hiányzik. Helyette egy pa­pírlapon ez áll: „Igazoljuk, hogy szövetkezetünk tulajdo­nát képező SE 70—37. forgal­mi rendszámú ZIL teher­gépkocsi A 909507 számú for­galmi engedélyét adatok át­vezetése céljából bevontuk. Hatosi Zoltán szállítási üzemvezető”. Az igazoláson — ami szabálytalan! — levő dátum és az ellenőrzés nap­ja között 17 nap telt el. Győr, Adyváros. Az út melletti bokrokban gyerme­kek játszadoznak. Csak ki ne ugorjanak! A Bacsó Béla út és az Ifjúság körút sarkán nemrég változott meg a for­galmi rend. A Bacsó Béla út védett út lett. Ezt jelzik a táblák. A gépjárművezetők fegyelmezettek. Ebben a pil­lanatban mégis kiugrik egy babettás. Előbb udvariasko­­dott, majd ő járt pórul, csaknem az autóbusz elé haj­tott. Abda. Már szürkül. Gyul­ladnak a lámpák. A külföl­diek takarékoskodnak a fénnyel. Nem a nálunk sza­bályos tompítottal, csupán helyzetjelzővel­­közlekednek. Akkora a forgalom, hogy a megye összes rendőre is ke­vés lenne csak az 1-es or­szágos főútvonalon az ellen­őrzéshez a sok figyelmezte­téshez, ha mindenkinek — akinek kijár — szólnának. Este hét órakor egy kami­on „szeme” még „alszik”. Villantunk. „Veszi a lapot”. Visszaköszön és szentül hiszi, hogy csuda rendesek va­gyunk, azért villantottunk, mert a közelben „traffi van” — aztán „alszik” tovább. Nocsak! Nocsak! Tartósan igénybe venni az úttest bal oldalát? Ez tilos! Oda se ne­ki! Az SM 27—99-es rendszá­mú csehszlovák autóbusz ve­zetőjének a nyakán bizonyá­ra a tatár ül: 70 kilométerrel teker, és egyvégtében kilenc személygépkocsit előz a la­kott területen. Nálunk szigo­rúbbak a közlekedési szabá­lyok. Úgy látszik, itt azért ereszkedik el... A velünk szembe jövő au­tók nekünk is villogatnak. A ,,Rendőrség” felségjelzést nem viseljük ugyan az olda­lunkon, de ez a kocsi még­is rendőröket visz. Mi nem villantunk sem köszönömöt, sem értettemet. Rezzenéste­len lámpával suhanunk. Kár az áramért! A traffi­­paxra sötétség borul és már­is zavartalanul boldogul. Akit bemér és rajtacsíp a gyors­hajtáson — menthetetlenül fizet. így járt a HDH-WN- 90-es lakókocsit húzó autó, a W 688.425-ös, a PF 74—10-es, a W 607.165-ös, a 1331—Gy— 13-as, az UY 16—92-es, a ZB 47—05-ös és a többi. — A W 302.278-as BMW nyolcvannal hajt! — jelzi a traffipax kezelője Czina Ágo­ta főtörzsőrmester. A járőr rádión veszi. A jelzett kocsi befut. Lekörözi. A társalgás németül folyik. — Ön 80 kilométerrel haj­tott. — Ééééén?! Honnan tudja? — A traffipax bemérte. — Ja, vagy úgy... — Háromszáz forint — Egyetlen fillérem sincs, sajnos. — Kérem az útlevelét. Ön elmegy Győrbe, beváltja a valutáját forintra és elhozza az „adósságot”. És ekkor csoda történik, mint annyiszor ilyen eset­ben. Előkerül egy 500 forin­tos. Osztrák vendégünk rös­­telli, de most már megesett. — Jó utat, uram! — mond­ja udvariasan a járőr. Az osztrák dühében úgy indít, akárha fékezne. A MO 393.237-es rendszá­mú olasz kocsi 76-tal suhan. A traffipax megint jelzi. A járőr leállítja. — Túllépte a megengedett sebességet. Kétszáz forint. — Én?! Túlléptem?! Ho­gyan lehetséges?! — hadar­ja az olasz. — Mi is ezt kérdezzük. — Sajnos, nincs pénzem­. Lejátszódik az előbbi kis párbeszéd, de az olasz csak nem talál forintot. Otthagyja az útlevelét. Elindul. A falu végéről jelzi a másik rendőr: — Az MO 393.237-es rend­számú kocsi visszafordul a falu felé ... Úgy látszik eszé­be jutott hogy mégiscsak van forintja, kér a benzi­nért! ... — Rózsa hívja Akácleve­let, jelentkezzék! Vétel. — Akáclevél jelentkezik...! — Egy svéd állampolgár itt felejtette az útlevelét, jöjjön ide és vigye utána. Erőt, egészséget...! Este tíz óra van. Egész nap szomorú volt az idő. Gyak­ran esett. A járőrök, kint a közutakon hatszor áztak bő­rig és ugyanannyiszor meg­szárította ruhájukat a szél. Vajon nem fáztak meg ...? Senki se törődött vele ... ! (Sindulár) Általános gépjármű-ellenőrzés volt a minap Győr-Sopron megyében. A rendőrök és segítőtársaik ezúttal 394 járművet ellenőriztek és 3337 embert igazoltattak. Az elkö­vetett különféle szabálytalanságok miatt 331 esetben helyszíni bírságot szabtak ki, fel­jelentést tettek 24 elkövető ellen. Ezek közül 7 ember italosan vezetett. Egynek a ve­zetői engedélyét is elvették. Figyelmeztetésben részesült 365 ember. A legtöbb munkát a gyorshajtók adták: 179-en. Ezek közül 59-et figyelmeztettek, 124 bírságot fizetett. A rossz világítás miatt 133 esetben intézkedtek, 85 esetben a gépjármű vezetője a hely­színen megszüntette a hiányosságot. 4 — Kif Al PÖlD „VISSZAPILLANTOK: valahol egy csődör fut és egy akác is. Menekülnek a ködben. Elbeszélek röviden mindent. A kerteskői végek felől idegenek ügetnek, ké­szen állok visszaszaladni, de közéjük. De változik mö­­göttük­ előttük az út, közel­re sohase érnek. A lovak szemfogai még kisebbek lesznek, tompított, kúp alakú koronájukra hasogató fájás ereszkedik. Egybemosódnak a bábolnai ménesbélyegek, patáim alatt a föld, a por egyre sötétebb színű. Már ugrok erre! Idekint, a vá­rosszéli istállóban ajtónak összeállnak a lécek, szétszó­ródik, sárgódik alattam a szalma. Az egyik eldőlt ág­söprőn virraszt, tanyáz, szemmel tartja mellettem a strejfákat egy haláli csön­des macska. Amolyan med­­vesülü. Úgy tesz, mintha még mindig a molnárok sze­­rencseállata lenne, pedig tő­le aztán elszaporodhatnának a patkányok, az egerek, szétrághatnák a fenékdesz­kákat, elsüllyedhetne a vízi­malom a kövekkel együtt. Skót vagyok, ez a nevem, nem az utolsó világos per a környéken, nem az egye­düli a Lajta-hansági Álla­mi Gazdaság lovasiskolájá­ban. Kilenc éves lehetek vagy tíz. Befuhat orromba a szél, behordhatja a porha­vat, mert júliusban mindig hull a hó, fehérül a csánk, a csüd, a nyakam torokéle, homlokomon a jegy. Fájnak a térdeim, edzés után meg­dagad a lábam, rövid fűrű rétekre mennék, vágtákra, legelésekre emlékezni, anyámra, Polányára, apám­ra, Swasbucklerre, az albi­oni ménre. Csődör voltam, morgó, tüzes vérű, gorom­ba. Kiheréltek. A zabot márványcsészéből eszem, öt kiló zab, nyolc kiló széna, húsz-huszonöt liter víz — ez a napi adagom. Balról a keringő, jobbról a Sanyi a szomszéd, néha csipkedjük egymás szájaszélét, ját­szunk. A Shahent, nem tu­dom, miért, utálom. Hétfőn éjszaka, amikor elszabadul­tam, kiszikkasztottam. Csu­pa hab volt a háta. Beleha­­rapdáltam. Huszonketten vagyunk az istállóban, ösz­­szesúgnak mögöttem a töb­biek, azt mondják rám, ön­ző vagyok, mindenkire ha­ragszom. Szégyellem, a múltkor a Gyurit, a felnőtt lovasomat, Kronschnábel György a neve, megkaptam a vállán. Pedig amikor ide­kerültem, nyolc éve, rossz bőrben voltam, ő dédelge­tett. Vártam, hogy érkez­zen, hogy nyissa az ajtót. Aztán vártam, hogy bees­teledjék, hogy világoljon a Sarkcsillag a mennyezeten, hogy éjféltájt megjelenje­nek, körém gyűljenek az ün­nepi lovaglóöltönyök, a csizmák. Az ifjúsági lovasom a Grundtner Gábor, a lovas­­iskola vezetője meg a Nagy Tamás. A különböző verse­nyekről egy kosárra való ér­met hazahoztunk. A díjsza­lagok ott vannak az iroda falán, rezzenéstelen vala­mennyi. Májusban volt, Mi­hályiban hibátlanul vettük az akadályokat, mind a ti­zenkettőt, az összetetteket is, a kettest, a hármast. Ti­­zenhatszor rugaszkodtunk el a földről. Kezdés előtt a startbírót figyeltem, állt, mint a cövek, a szél piros­ra fújta a zászlaját. A gong­szó beleült a fülembe, fur­csán bámultak ránk a csu­pasz arcú férfiak, minden­féle ember. A területi for­dulón már nehezemre esett az ugrás. Féltettem a lába­mat, kínlódva, ólmot húzva mentem végig a pályán. Megkezdődött az injekció­kúra és az alkoholos dörzsö­lés a csípőizületekre. Jött a doktor, farmernadrág volt rajta, megismertem a járá­sáról a Cséfalvay doktor urat, jött, előszedte a tűt, az ampullát, a nyakamba szúrt. Beteg vagyok. Naponta fél órát sétáltatnak, körbeballa­­gunk a lovardában. Az öttusa világbajnokságra Pestre vitték a szomszédot, a Sanyit. Meg a Sammyt és a Fortét. Lehet, hallom, be­kerülnek a keretbe. A lá­baim jók, ha rendbe jövök, négy-öt esztendeig még sze­retnék versenyezni, ugrani jókedvűen, át a palánkon, a gerendákon. Augusztus huszadikán ott akarok lenni a bábolnai versenyen. Ki­csit otthon, ahogy igazából, álmaimban sohase tudok. Reggelente távolodnak tő­lem az utak, eltűnnek az idegen lovasok, változik na­ponta a szív alakú táj. Ker­teskő felé kellene járni az időnek, hogy a ménesben újra megszülessek. Ennyit akartam elmondani, ennyit magamról, ennyit az évek múlásáról.” J. J. A VERSENYLÓ Van új a Nap A Magyar Divat Intézet őszi-téli divatkollekciójából. Felső képünk: szélesedik a váll, szűkül a szoknya, mint­ha a 40-es évek divatja térne vissza. Alsó képünk: Roman­tikus vonalvezetés. T­v-jegyzet Mit hoz a távolabbi jövő? Ugye, hajlamosak vagyunk erre a kérdésre azt felelni, hogy csak a jóisten tudja. Pedig min­denki megpróbált már válaszolni, akiben a kérdés megfogal­mazódott. A tudós is. Ám mielőtt Horn Artur akadémikus, állatgenetikus szombati televíziós interjújáról szólnék, egy filmre hivatkozom. Évekkel ezelőtt szenzációs kasszasiker volt nyugaton egy sci-fi, amely szintén a jövőt fürkészte: hogyan él az ember 2024-ben? Miért pont akkor, nem tudni. A lényeg az, hogy 2024-ben az ember — legalábbis Amerikában — emberi hul­lából készült zöld színű tablettával táplálkozik, íme a recyc­ling, azaz az újrahasznosítás zseniális ötlete. Hulla bőven lesz, a polgárok egymást ölik majd a lakásért. Ezrek laknak az ut­cán, a kapualjakban, a földalatti vasút folyosóin, a természe­tes „hullaképződést” pedig egy másik folyamat is gyorsítja — az öngyilkosság. A jelölt bemegy egy ilyen végrehajtó inté­zetbe, — íme, milyen jövő előtt áll a szolgáltatás! — fehérköpe­nyes mosolygó alkalmazottak, gondolom csinos hölgyek fogad­ják és fájdalommentes eljárással elteszik láb alól. A film producere úgy nyilatkozott, hogy mindez nem rémmese, tu­dományos-fantasztikus agyfenomén, hanem tudományos ténytörténet. Valóban ezt hozná a távolabbi jövő? Egyáltalán a prűd eleve-tiltakozáson kívül milyen érvet hozhatunk fel a hulla­pasztilla ellen? Netán azt, hogy a Föld népességének egy je­lentős része ma is csak esetlegesen jut a betevő napi táplálék­hoz? Azt, hogy tízezrek halnak éhen és ugyancsak tízezrek pusztulnak el az éhínség kiváltotta járványos megbetegedé­sekben, az alultápláltságtól? Vagy az volna az érv, hogy a népesség mértani, a fogyasztási javak pedig számtani halad­­vány szerint gyarapodnak, tehát az emberiség belátható időn belül nem éri utol önmagát? A laiku­s kétkedéseit természete­sem nem kell komolyan venni. Ott a tudós, aki ennél lehan­golóbb dolgokat is mondhat sokkal meggyőzőbben. Horn Artur akadémikus, állatgenetikus nem akarta lehan­golni a nézőt televíziós interjúban, sőt a tudóstól elvárt fe­lelősséggel, szakavatottsággal világított meg néhány olyan problémát, amelynek a jobb megértése és távolról sem irre­ális megoldása már most, napjainkban megnövelhetné a túl­élés esélyeit. A genetikus reáliákban gondolkodik. Nem álmo­dozik azon, hogyan lehetne a fegyverkezésre szánt összegeket, a tengerbe öntött búzát, kávét a szegények megsegítésére for­dítani. Ez a búza, ez a kávé, ez az összeg nem lesz a szegé­nyeké. Elérhetőbb cél az, hogy a tejtermelési átlag idehaza a jelenlegi háromezer helyett évenként, tehenenként ötezer li­ter legyen. De nemcsak elérhető, elérendő is, mivel a háziál­latok közül a tejhasznosítású szarvasmarha transzformációs hányadosa (a ráfordítás és a megtérülés aránya) a legkedve­zőbb, valamint a tej és tejtermékek fontos szerepet töltenek be a táplálkozásban. Találó a mondás, hogy „a tehén az embe­riség második édesanyja”. Ha már a fegyverkezésnél tartunk, a genetikus fegyvere, a génsebészet korántsem veszélytelen. Felhasználható volna olyan beavatkozásra is, amely eddig csak az állattenyésztés­ben ismeretes. Csakhogy az embert nem tenyésztik. A régi Spártában sem tenyésztették, „csupán” a gyenge csecsemő­ket lökték le a Tajgetosz-hegyről a szakadékba. Rontották volna az emberi faj minőségét, ázsióját. A fajelmélet hívei tőkét kovácsolhatnak az ilyesmiből. Horn Artur finoman utalt arra, hogy az életképtelen egye­­dek szaporodása útján maga a faj gyengül, silányodik és ez­zel idővel esetleg mint alapvető gonddal kell szembenézni. Nem szívderítő perspektíva, a tudós is igen óvatosan említette fel, ügyelt az érzékenységünkre. De jól tette, hogy szólt róla. Neki hivatása a távolabbi jövőn töprengeni, akár 2024-ig, de azon túl is. Pákovics Miklós ,1979. augusztus 1., szerda

Next