Kisalföld, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-01 / 178. szám
9 Általános gépjármű-ellenőrzés „Kár a benzinért...!” Dr. Gyurácz Istvánnal, a BM. Győr-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság közbiztonsági és közlekedési osztályának vezetőjével jártam a megyét... Feltűnés nélkül parkírozunk az útpadkán. Egy tizenkét év körüli legényke azonban tudja hány a nyolc. Az ablakhoz settenkedik és bizalmasan súgja: — Tessék lemérni, hánynyal futok. Nekiiramodik a járdán. Lemérjük: 25 kilométer. Jó teljesítmény. A „traffipax IV.” kezelője a műszert figyeli. A pillanatonként elsurranó autókat méri, és azonnal jelzi a járőrnek. — Két Trabant 45 kilométer ... sárga Zsiguli 51 ... fekete Volga 55, piros Moszkvics 48 ... szövetkezeti teher 40... Amikor már a 200. autó is ilyen ,komótosan, szabályosan hajt, megszólal a kisregény: — Néni! Nem gondolja, hogy vagy a traffipax rossz, vagy ezek mind egytőlegyig behúzott kézifékkel közlekednek? Nevetünk. Az autósok csalafinták. Nemcsak a legényke, ők is tudják hány a nyolc és ez nekik nem tréfára, hanem zsebre megy, ezért „lekörözik” egymást, jelezvén,hogy a közelben „traffi van!”, így válnak kisangya■lokká. Győrött, a Lenin hídon megy az ugratás: — Na, mi lesz, édesapám? Menjen már! Itt várja meg a karácsonyt? Itt tölti el a fiatalságát? Nem látja, hogy már régen zöld? Zöldebb nem lesz ám! — kiáltja egyik úrvezető a másiknak a lámpa előtti dugónál. Ez az autó még a zöldbe se hajt be, naponta azonban 15 —20 autó a pirosba is belefut, oly annyira sürgősnek. A járőrök megállítanak néhányat. — Piros lámódnál szabad áthaladni? — kérdezik. — Nem. Dehogy. — Akkor ön miért hajtott bele? — Ééééééén?!.. Én nem hajtottam bele. — Parancsolja az „akcióról” készült fotót? — Miért?! Van fotó is?! — Van. — Az más. Fizet. A ravazdi vasútállomás környékén kerékpárosok, gyalogosok iparkodnak haza. A kerékpárosok ketten egymás mellett — csak azért,mert férj és feleség —, a gyalogosok öten-hatan egymás mellett csak azért, mert naponta elvük utaznak és így szokták meg. Az autósok elől az egész utat elfoglalják. Amíg a járőr a házaspárral intézkedik, a közelgő nyolc gyalogos egyike, Nagy Miklós fennhangon, gúnyosan szavalja: „A Kresz előírja, hogy kint a határban, ahol gyalogjáró nincs, a forgalommal szemben kell közlekedni ...” A többiek harsányan nevetnek rajta, és továbbra is az úttest teljes szélességében baktatnak. Megérdemelnék, hogy bírságot fizessenek, de a járőr megbocsátó. Péren, a 81-es számú Győr—Székesfehérvár közötti úton találkozunk az SE 70— 37-es rendszámú teherautóval. Deák Antal gépkocsivezetőnél a forgalmi engedély hiányzik. Helyette egy papírlapon ez áll: „Igazoljuk, hogy szövetkezetünk tulajdonát képező SE 70—37. forgalmi rendszámú ZIL tehergépkocsi A 909507 számú forgalmi engedélyét adatok átvezetése céljából bevontuk. Hatosi Zoltán szállítási üzemvezető”. Az igazoláson — ami szabálytalan! — levő dátum és az ellenőrzés napja között 17 nap telt el. Győr, Adyváros. Az út melletti bokrokban gyermekek játszadoznak. Csak ki ne ugorjanak! A Bacsó Béla út és az Ifjúság körút sarkán nemrég változott meg a forgalmi rend. A Bacsó Béla út védett út lett. Ezt jelzik a táblák. A gépjárművezetők fegyelmezettek. Ebben a pillanatban mégis kiugrik egy babettás. Előbb udvariaskodott, majd ő járt pórul, csaknem az autóbusz elé hajtott. Abda. Már szürkül. Gyulladnak a lámpák. A külföldiek takarékoskodnak a fénnyel. Nem a nálunk szabályos tompítottal, csupán helyzetjelzővelközlekednek. Akkora a forgalom, hogy a megye összes rendőre is kevés lenne csak az 1-es országos főútvonalon az ellenőrzéshez a sok figyelmeztetéshez, ha mindenkinek — akinek kijár — szólnának. Este hét órakor egy kamion „szeme” még „alszik”. Villantunk. „Veszi a lapot”. Visszaköszön és szentül hiszi, hogy csuda rendesek vagyunk, azért villantottunk, mert a közelben „traffi van” — aztán „alszik” tovább. Nocsak! Nocsak! Tartósan igénybe venni az úttest bal oldalát? Ez tilos! Oda se neki! Az SM 27—99-es rendszámú csehszlovák autóbusz vezetőjének a nyakán bizonyára a tatár ül: 70 kilométerrel teker, és egyvégtében kilenc személygépkocsit előz a lakott területen. Nálunk szigorúbbak a közlekedési szabályok. Úgy látszik, itt azért ereszkedik el... A velünk szembe jövő autók nekünk is villogatnak. A ,,Rendőrség” felségjelzést nem viseljük ugyan az oldalunkon, de ez a kocsi mégis rendőröket visz. Mi nem villantunk sem köszönömöt, sem értettemet. Rezzenéstelen lámpával suhanunk. Kár az áramért! A traffipaxra sötétség borul és máris zavartalanul boldogul. Akit bemér és rajtacsíp a gyorshajtáson — menthetetlenül fizet. így járt a HDH-WN- 90-es lakókocsit húzó autó, a W 688.425-ös, a PF 74—10-es, a W 607.165-ös, a 1331—Gy— 13-as, az UY 16—92-es, a ZB 47—05-ös és a többi. — A W 302.278-as BMW nyolcvannal hajt! — jelzi a traffipax kezelője Czina Ágota főtörzsőrmester. A járőr rádión veszi. A jelzett kocsi befut. Lekörözi. A társalgás németül folyik. — Ön 80 kilométerrel hajtott. — Ééééén?! Honnan tudja? — A traffipax bemérte. — Ja, vagy úgy... — Háromszáz forint — Egyetlen fillérem sincs, sajnos. — Kérem az útlevelét. Ön elmegy Győrbe, beváltja a valutáját forintra és elhozza az „adósságot”. És ekkor csoda történik, mint annyiszor ilyen esetben. Előkerül egy 500 forintos. Osztrák vendégünk röstelli, de most már megesett. — Jó utat, uram! — mondja udvariasan a járőr. Az osztrák dühében úgy indít, akárha fékezne. A MO 393.237-es rendszámú olasz kocsi 76-tal suhan. A traffipax megint jelzi. A járőr leállítja. — Túllépte a megengedett sebességet. Kétszáz forint. — Én?! Túlléptem?! Hogyan lehetséges?! — hadarja az olasz. — Mi is ezt kérdezzük. — Sajnos, nincs pénzem. Lejátszódik az előbbi kis párbeszéd, de az olasz csak nem talál forintot. Otthagyja az útlevelét. Elindul. A falu végéről jelzi a másik rendőr: — Az MO 393.237-es rendszámú kocsi visszafordul a falu felé ... Úgy látszik eszébe jutott hogy mégiscsak van forintja, kér a benzinért! ... — Rózsa hívja Akáclevelet, jelentkezzék! Vétel. — Akáclevél jelentkezik...! — Egy svéd állampolgár itt felejtette az útlevelét, jöjjön ide és vigye utána. Erőt, egészséget...! Este tíz óra van. Egész nap szomorú volt az idő. Gyakran esett. A járőrök, kint a közutakon hatszor áztak bőrig és ugyanannyiszor megszárította ruhájukat a szél. Vajon nem fáztak meg ...? Senki se törődött vele ... ! (Sindulár) Általános gépjármű-ellenőrzés volt a minap Győr-Sopron megyében. A rendőrök és segítőtársaik ezúttal 394 járművet ellenőriztek és 3337 embert igazoltattak. Az elkövetett különféle szabálytalanságok miatt 331 esetben helyszíni bírságot szabtak ki, feljelentést tettek 24 elkövető ellen. Ezek közül 7 ember italosan vezetett. Egynek a vezetői engedélyét is elvették. Figyelmeztetésben részesült 365 ember. A legtöbb munkát a gyorshajtók adták: 179-en. Ezek közül 59-et figyelmeztettek, 124 bírságot fizetett. A rossz világítás miatt 133 esetben intézkedtek, 85 esetben a gépjármű vezetője a helyszínen megszüntette a hiányosságot. 4 — Kif Al PÖlD „VISSZAPILLANTOK: valahol egy csődör fut és egy akác is. Menekülnek a ködben. Elbeszélek röviden mindent. A kerteskői végek felől idegenek ügetnek, készen állok visszaszaladni, de közéjük. De változik mögöttük előttük az út, közelre sohase érnek. A lovak szemfogai még kisebbek lesznek, tompított, kúp alakú koronájukra hasogató fájás ereszkedik. Egybemosódnak a bábolnai ménesbélyegek, patáim alatt a föld, a por egyre sötétebb színű. Már ugrok erre! Idekint, a városszéli istállóban ajtónak összeállnak a lécek, szétszóródik, sárgódik alattam a szalma. Az egyik eldőlt ágsöprőn virraszt, tanyáz, szemmel tartja mellettem a strejfákat egy haláli csöndes macska. Amolyan medvesülü. Úgy tesz, mintha még mindig a molnárok szerencseállata lenne, pedig tőle aztán elszaporodhatnának a patkányok, az egerek, szétrághatnák a fenékdeszkákat, elsüllyedhetne a vízimalom a kövekkel együtt. Skót vagyok, ez a nevem, nem az utolsó világos per a környéken, nem az egyedüli a Lajta-hansági Állami Gazdaság lovasiskolájában. Kilenc éves lehetek vagy tíz. Befuhat orromba a szél, behordhatja a porhavat, mert júliusban mindig hull a hó, fehérül a csánk, a csüd, a nyakam torokéle, homlokomon a jegy. Fájnak a térdeim, edzés után megdagad a lábam, rövid fűrű rétekre mennék, vágtákra, legelésekre emlékezni, anyámra, Polányára, apámra, Swasbucklerre, az albioni ménre. Csődör voltam, morgó, tüzes vérű, goromba. Kiheréltek. A zabot márványcsészéből eszem, öt kiló zab, nyolc kiló széna, húsz-huszonöt liter víz — ez a napi adagom. Balról a keringő, jobbról a Sanyi a szomszéd, néha csipkedjük egymás szájaszélét, játszunk. A Shahent, nem tudom, miért, utálom. Hétfőn éjszaka, amikor elszabadultam, kiszikkasztottam. Csupa hab volt a háta. Beleharapdáltam. Huszonketten vagyunk az istállóban, öszszesúgnak mögöttem a többiek, azt mondják rám, önző vagyok, mindenkire haragszom. Szégyellem, a múltkor a Gyurit, a felnőtt lovasomat, Kronschnábel György a neve, megkaptam a vállán. Pedig amikor idekerültem, nyolc éve, rossz bőrben voltam, ő dédelgetett. Vártam, hogy érkezzen, hogy nyissa az ajtót. Aztán vártam, hogy beesteledjék, hogy világoljon a Sarkcsillag a mennyezeten, hogy éjféltájt megjelenjenek, körém gyűljenek az ünnepi lovaglóöltönyök, a csizmák. Az ifjúsági lovasom a Grundtner Gábor, a lovasiskola vezetője meg a Nagy Tamás. A különböző versenyekről egy kosárra való érmet hazahoztunk. A díjszalagok ott vannak az iroda falán, rezzenéstelen valamennyi. Májusban volt, Mihályiban hibátlanul vettük az akadályokat, mind a tizenkettőt, az összetetteket is, a kettest, a hármast. Tizenhatszor rugaszkodtunk el a földről. Kezdés előtt a startbírót figyeltem, állt, mint a cövek, a szél pirosra fújta a zászlaját. A gongszó beleült a fülembe, furcsán bámultak ránk a csupasz arcú férfiak, mindenféle ember. A területi fordulón már nehezemre esett az ugrás. Féltettem a lábamat, kínlódva, ólmot húzva mentem végig a pályán. Megkezdődött az injekciókúra és az alkoholos dörzsölés a csípőizületekre. Jött a doktor, farmernadrág volt rajta, megismertem a járásáról a Cséfalvay doktor urat, jött, előszedte a tűt, az ampullát, a nyakamba szúrt. Beteg vagyok. Naponta fél órát sétáltatnak, körbeballagunk a lovardában. Az öttusa világbajnokságra Pestre vitték a szomszédot, a Sanyit. Meg a Sammyt és a Fortét. Lehet, hallom, bekerülnek a keretbe. A lábaim jók, ha rendbe jövök, négy-öt esztendeig még szeretnék versenyezni, ugrani jókedvűen, át a palánkon, a gerendákon. Augusztus huszadikán ott akarok lenni a bábolnai versenyen. Kicsit otthon, ahogy igazából, álmaimban sohase tudok. Reggelente távolodnak tőlem az utak, eltűnnek az idegen lovasok, változik naponta a szív alakú táj. Kerteskő felé kellene járni az időnek, hogy a ménesben újra megszülessek. Ennyit akartam elmondani, ennyit magamról, ennyit az évek múlásáról.” J. J. A VERSENYLÓ Van új a Nap A Magyar Divat Intézet őszi-téli divatkollekciójából. Felső képünk: szélesedik a váll, szűkül a szoknya, mintha a 40-es évek divatja térne vissza. Alsó képünk: Romantikus vonalvezetés. Tv-jegyzet Mit hoz a távolabbi jövő? Ugye, hajlamosak vagyunk erre a kérdésre azt felelni, hogy csak a jóisten tudja. Pedig mindenki megpróbált már válaszolni, akiben a kérdés megfogalmazódott. A tudós is. Ám mielőtt Horn Artur akadémikus, állatgenetikus szombati televíziós interjújáról szólnék, egy filmre hivatkozom. Évekkel ezelőtt szenzációs kasszasiker volt nyugaton egy sci-fi, amely szintén a jövőt fürkészte: hogyan él az ember 2024-ben? Miért pont akkor, nem tudni. A lényeg az, hogy 2024-ben az ember — legalábbis Amerikában — emberi hullából készült zöld színű tablettával táplálkozik, íme a recycling, azaz az újrahasznosítás zseniális ötlete. Hulla bőven lesz, a polgárok egymást ölik majd a lakásért. Ezrek laknak az utcán, a kapualjakban, a földalatti vasút folyosóin, a természetes „hullaképződést” pedig egy másik folyamat is gyorsítja — az öngyilkosság. A jelölt bemegy egy ilyen végrehajtó intézetbe, — íme, milyen jövő előtt áll a szolgáltatás! — fehérköpenyes mosolygó alkalmazottak, gondolom csinos hölgyek fogadják és fájdalommentes eljárással elteszik láb alól. A film producere úgy nyilatkozott, hogy mindez nem rémmese, tudományos-fantasztikus agyfenomén, hanem tudományos ténytörténet. Valóban ezt hozná a távolabbi jövő? Egyáltalán a prűd eleve-tiltakozáson kívül milyen érvet hozhatunk fel a hullapasztilla ellen? Netán azt, hogy a Föld népességének egy jelentős része ma is csak esetlegesen jut a betevő napi táplálékhoz? Azt, hogy tízezrek halnak éhen és ugyancsak tízezrek pusztulnak el az éhínség kiváltotta járványos megbetegedésekben, az alultápláltságtól? Vagy az volna az érv, hogy a népesség mértani, a fogyasztási javak pedig számtani haladvány szerint gyarapodnak, tehát az emberiség belátható időn belül nem éri utol önmagát? A laikus kétkedéseit természetesem nem kell komolyan venni. Ott a tudós, aki ennél lehangolóbb dolgokat is mondhat sokkal meggyőzőbben. Horn Artur akadémikus, állatgenetikus nem akarta lehangolni a nézőt televíziós interjúban, sőt a tudóstól elvárt felelősséggel, szakavatottsággal világított meg néhány olyan problémát, amelynek a jobb megértése és távolról sem irreális megoldása már most, napjainkban megnövelhetné a túlélés esélyeit. A genetikus reáliákban gondolkodik. Nem álmodozik azon, hogyan lehetne a fegyverkezésre szánt összegeket, a tengerbe öntött búzát, kávét a szegények megsegítésére fordítani. Ez a búza, ez a kávé, ez az összeg nem lesz a szegényeké. Elérhetőbb cél az, hogy a tejtermelési átlag idehaza a jelenlegi háromezer helyett évenként, tehenenként ötezer liter legyen. De nemcsak elérhető, elérendő is, mivel a háziállatok közül a tejhasznosítású szarvasmarha transzformációs hányadosa (a ráfordítás és a megtérülés aránya) a legkedvezőbb, valamint a tej és tejtermékek fontos szerepet töltenek be a táplálkozásban. Találó a mondás, hogy „a tehén az emberiség második édesanyja”. Ha már a fegyverkezésnél tartunk, a genetikus fegyvere, a génsebészet korántsem veszélytelen. Felhasználható volna olyan beavatkozásra is, amely eddig csak az állattenyésztésben ismeretes. Csakhogy az embert nem tenyésztik. A régi Spártában sem tenyésztették, „csupán” a gyenge csecsemőket lökték le a Tajgetosz-hegyről a szakadékba. Rontották volna az emberi faj minőségét, ázsióját. A fajelmélet hívei tőkét kovácsolhatnak az ilyesmiből. Horn Artur finoman utalt arra, hogy az életképtelen egyedek szaporodása útján maga a faj gyengül, silányodik és ezzel idővel esetleg mint alapvető gonddal kell szembenézni. Nem szívderítő perspektíva, a tudós is igen óvatosan említette fel, ügyelt az érzékenységünkre. De jól tette, hogy szólt róla. Neki hivatása a távolabbi jövőn töprengeni, akár 2024-ig, de azon túl is. Pákovics Miklós ,1979. augusztus 1., szerda