Kisalföld, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
Amon László: Egy boldog nap t . Csehszlovákiai magyar írók A határainkon túl élő magyar nyelvű irodalmak közül legkésőbben talén a csehszlovákiai kezdte meg öntörvényű életét. Ma az önálló Madách Kiadó látja el a nemzetiségi kiadó felelősségteljes tisztét Csehszlovákiában s különösen irodalmi művekben gazdag programja a csehszlovákiai magyar írók műveit teszi hozzáférhetővé az ország területén élő magyar anyanyelvűek számára. A csehszlovákiai magyar irodalom kétségtelenül máig legismertebb és legnagyobb alakja Fábry Zoltán. A „vox humana” írója tevékenységét az 1920-as évek végén kezdte mint újságíró s ekkor vált következetes antifasisztává s harcos kommunistává. Az egy életen át egy kis faluban lakó író méltán vált példaképpé; életét, műveit megbecsüléssel s a nagy embereknek kijáró tisztelettel fogadták, sfogadják kortársai,kritikusai. A Madách Kiadó hat-nyolc kötetre tervezi életművének kiadását. A nemrégiben megjelent kötetek után a harmadik rész látott napvilágot, mely 1930. és 1933. közt megjelent írásait tartalmazza. Fábry cikkei a Korunkban, Az Útban, a Korparancsban jelentek meg — gyorsan reagálva a világtörténelmi eseményekre az ébredező fasizmus időszakában. Fábry már ebben az időben tisztán látta az egész Európát fenyegető veszélyt, a fasizmust, s az ezzel járó új világháborút. Mindig és minden helyzetben a haladást, az elnyomott osztályok érdekeit képviselte s éles, figyelő szemét semmi nem kerülte el. 1930- ban elismerően ír Thomas Mannkiáltványáról, Solohov Csendes Dániáról, Illés Béláról, Balázs Béláról s Pemarone háborúellenes filmjéről. Az időben írt cikkei jórészt politikai tárgyúak, csak ittott foglalkozik irodalommal, mert számára fontosabb volt a nemeskosári rendőrsortűz vagy az, hogy Tamás Aladár Horthy börtönébe került. Ugyanakkor figyelemmel kíséri a Nyugat folyóirat új arcát is, Kassák Ma című lapjának progresszív jellegét is. Fábry vigyázó szemmel állt a strázsán, miként Ady s írásainak kérlelhetetlen igazsága iránytű volt a nehéz időkben is. Jónéhány cikke most jelenik meg először csonkítatlan formában. Rácz Olivér — Egry Viktor halála után — a szlovákiai magyar b irodalom doganje. Költő, író, eszszéista, műfordító, s termékeny gyermek- és ifjúsági író. Legutóbbi könyve Álom Tivadar hadparancsa című elbeszélés-gyűjteménye emlékezetes siker volt: a Magyar Területi Színház Thália Színpada 1980-ban vitte színre dramatizált változatát. Most megjelent új regényével szokatlan kísérletre vállalkozik Rácz Olivér. A második világháború éveit, az élet és halál óráinak sötét, nehéz pillanatait ironikus, szatirikus hangon ábrázolja. A láncszerűen egybefonódó izgalmas és mulatságos történetekkel mintha azt kívánná sugallni: a háború annyira groteszk, képtelen és értelmetlen volt, hogy a szokásos realizmussal vagy józan ésszel nem lehet felfogni. „De azért nem árt megjegyezni — írja —, ez itt nem történetírás, hanem regény. Vagy talán még az sem, hiszen mindössze azt szerettem volna ... kizárólag hőseim hiteles alakja köré kerekedett meseszövés keretében elmondani, milyenek voltak annak a mesebeli városnak a peremvidékei, ahonnan magam is gyökereztem.” Dobos László nevét a magyarul olvasók körében 1967-ben megjelent Földönfutók című regénye alapozta meg, amely a második világháborút követő nehéz időkről szól, a kitelepítettekről, akik kis batyuval a hátukon útrakeltek a Duna túlsó partjára. E nagysikerű regényét, valamint a hozzá kapcsolódó Egy szál ingben címűt adta most közre a Madách Kiadó a Csehszlovákiai magyar írók című sorozatában. ”... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia” — vallotta Dobos László egy interjúban. Majd: „Elődeim és a magam élményei alapján úgy látom, hogy történelmünk a kisemberek sorstörténelme, csomópont-történelem, emlékezet-történelem, hakatörténelem, amelyből a csehszlovákiai magyarság erkölcsi magatartásformái kinőnek. Azért is tartom fontosnak, a prózát, mert elmondja, föl kell mutassa ezeket a történelmi folyamatokat.” Ennek a történelmi fölmutatásnak másik jeles képviselője Duba Gyula, aki a Garam mente magyarságának történelmét, életformaváltozását mutatja be egymás után következő regényeiben. „Az írót mindig a közösség emeli a világ elé” — vallja. Hontfüzesgyarmat és vidékét, szülőföldjét, az itt vajúdó parasztvilágot ábrázolja. Az Örvénylő idő című legújabb regénye a szlovákiai magyarság közelmúltjának két évtizedét ábrázolja. Azt a kort, mely tele van eseményekkel, Duba — sorrendben második — nagyepikája szenvtelen, hűvös elemzés és szenvedélyes igazságkeresés. Ha a második világháború utáni csehszlovákiai magyar lakosság életét akarja valaki megismerni, aligha ajánlható kitűnőbb „forrás”, mint Dobos László és Duba Gyula epikája. KUSHPOD magazin • Tóth Endre A kertben, a porban Virágba és zöldbe borulva várt reám a kiskert, mint rég látott drága barátot, üdvözölt. Megismert! Köszöntöttem én is: anyai ölére hajoltam. Itt érzem én magamat otthon, a kertben, a porban. Szabad tűznél, kormos bográcsban megfőzöm ebédem, mint a pásztorok, napszámosok, mint őseim régen. Kapálgatok, locsolok; testem a napnak kitárva, s ha elfáradok, enyhet kínál a körtefa árnya. Boldogabban anyja emlőjén csecsemő sem alhat. Dúlt szívem a fájdalom ellen csak itt lel nyugalmat. Pákolitz István Kislányok A park végében kopott kőszent, fején, vállán gerlék, galambok, napszúrástól védik a lombok, — viszonzásképp ő a park csősze. Avittas padon csücsül három csicsirtéle kamasz-pacsirta, ki álmait egekre irta: csámpázik a sok ákombákom. Feledve lázas kamaszságom, fölényesen mosolygok, várva, hogy a kőszent fejét csóválja a szakajtónyi bolondságon. „Sej, a mi lobogónkat” 75 éve született Jankovich Ferenc Petőfi Sándor óta talán az egyetlen költő, akinek egyik versét népdalként énekli az ország. Elég ideírni az első sorát: „Sej, a mi lobogónkat ..folytatását mindenki tudja, talán csak azt nem, hogy dallama nem valamelyik zeneszerzőé, hanem a Sej, a fekete hattyú kezdetű népdalé. A népköltészet s a műköltészet ritka harmóniája, amely 1945 óta sem veszített frissességéből, tisztaságából. A költő, Jankovich Ferenc helyét egyik irodalomtörténészünk néhány más társával együtt a következőképpen jelölte ki: „E költők: Illyés Gyula, Sárközi György és Jankovich Ferenc, a parasztság, — általában a dolgozó nép — ügyének kötelezték el magukat, s miközben alkotó módon járultak hozzá a „nyugatos” líra fejlődéséhez, mind nagyobb szerepet vállaltak a népi mozgalom harcaiban. Illyés és Jankovich közéleti elhelyezkedésére és állásfoglalására a paraszti származás eleven tudata is hatott.” Ebből érthető például a negyvenötös induló egyszerre népies és egyszerre emelkedett finomsága. Miként fonódott össze életében és alkotásaiban az irodalomtörténész által említett kettősség, amely mégis egynemű ? „... egy nádfödeles házban születtem” — írta A magam emberségéből című önéletrajzában. Néhány lappal arrébb meg is nézhetjük annak a nádfödles hajléknak a fényképét. Csalóka viskó: nem pusztai — városi, székesfehérvári. A család azonban hamarosan hamisiatlan Illyés Gyula-i környezetbe vetődött: Sárrétre, Sárpentelére, egy uradalomba. S hogy a hasonlóság még nagyobb legyen: Jankovich apja ugyancsak urasági alkalmazott, kőműves a pusztán. Továbbá: Jankovich is eljutott Párizsba, nem csoda, hogy ennyi közös életvonás világnézetüket, költészetüket is rokonná avatta. Jankovich Ferenc útja, persze, sokban el is tér Illyés Gyuláétól, s most, hogy születésének 75. évfordulóját ünnepeljük, természetesen a különbözőséget, a sajátosságot hangsúlyozzuk, hiszen öszszetéveszthetetlenül önálló, független teljesítmény az övé. Élete is kissé másképpen alakult: az Eötvös-kollégiumban magyar-francia diplomát szerzett, utána a párizsi École Normale Superieure ösztöndíjasa. Szép pálya állt előtte, s mégis lemondott róla: „Dehogy akartam én tudós lenni! Hisz már a sárpentelei közös iskola idején csak a költészet volt számomra minden ...” Párizst is arra használta föl — látókörének tágításán túl —, hogy 1931-ben megjelentesse első, nagyon is magyar, hazai című verseskönyvét, a Kenyérszegést. Párizs hasonló élményt adott neki, mint odavetődő írótársainak: „Az európai látókör, amit a Collége-ből (a budapesti Eötvös-kollégiumból — a szerk.) magammal vittem Párizsba, az École-ban egyetemesebb mértékben is kitágult körülöttem, s lassacskán a világot jobban áttekintő látóhatárrá alakult át...” Így érkezett haza Magyarországra, hogy a dunántúli népvilág, a dunántúli táj költője legyen. A Nyugat második nemzedékének finoman esztétikus hajlandóságú költője, de a népi mozgalom oldaláról. Talán legnagyobb verse, a Szántód partjainál, felejthetetlenül vall az európaiságba oltott népiség és a magyarság himnikus vállalásáról: „Visszajöttem, szép Újszülött, / heves könnyek között lelkem takarni rád .. Költészetének kezdeti harmóniáját a sötétedő hazai láthatár és a világháború hamarosan fölszakította, s a „nemzethalál vízióját vetítette verseibe.” 1945. utáni költészetének szinte jelképes műve a Sej, a mi lobogónkat című klasszikus „marsa”, amellyel úgyszólván közhelyszerűen jellemezni szoktuk a felszabadulást követő éveket. Alkotókedve szárba szökkent. Az ötvenes évek elején kilépett a költészet köréből, egész sor regényt, epikát jelentetett meg, fordított, mesedarabokat írt. Népszerűségét a Dunántúli végeken című történelmi regénytrilógiája alapozta meg (Hulló csillagok, A tél fiai, Hídégetés). Az 1956-os ellenforradalom után az Irodalmi Tanács, majd az újjáalakult írószövetség elnökségének, az Élet és Irodalom szerkesztőbizottságának tagja. Életművét Kossuth-díjjal ismerték el. Alkotóereje teljében, 1971-ben hunyt el. A nagyközönség elsősorban a regényíró Jankovich Ferencet ismeri és szereti. E főhajtó megemlékezés jó alkalom arra, hogy a teljes életműre hívjuk fel az olvasók figyelmét. Gy. L. 1982. november 13., szombat