Kisalföld, 1987. február (43/42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-02 / 27. szám

Rábakecöli indulatok Az elnök bicskája . (Befejező rész.) Mi hát a véleménye Karikás Antalnak? Hatvanöt éves, nyugdíjas, valaha kereskedő volt. — Tudja, mikor ez itten nálunk megépült, 1970-ben, tapsoltunk neki. Nemcsak mi, hanem a szomszédos községek is, mert három te­lepüléssel tettek jót az ak­kori vezetők, még Edvével, Vásárosfaluval. Hol van az már? Rendezvények válto­gatták egymást, turistacso­portok jöttek, vitték szerte az országba a konyha hírne­vét. Nem hiszem, hogy a téesznek ráfizetéses a ven­déglő. Ha meg netán irigy­ségből akarják a főnököt el­küldeni, akkor hirdessenek az egységre licitet, legyen azé, aki többet fizet a gaz­daság pénztárába. A falu la­kói felháborodtak. Az nem megy, hogy amit az elnök a vezetőségi ülésen mond, az szent, ahhoz tarsolni kell. A községekben élőket kellene megszavaztatni. Minket, öre­geket bánt a dolog, annál is inkább, mert úgy érezzük, szétrobbantottak bennünket. Agresszív módon manapság semmit nem lehet csinálni. Ha itt csak főznek, nem tud­ja fenntartani a téesz. Azt mondom, Horváth József (ugyancsak nyugdíjas, utoljára vadőrként dolgozott) megkérdezte az el­nököt: „Pali, neked ki adta az ötletet?” „Ráfizet erre a téesz, bezárjuk” — ez volt a válasza. Hajtó Imre téesz­­tag: „Ezt a vendéglőt a tag­ság építette, a pénzük van benne, a társadalmi munká­juk. Azért fogtak össze, hogy a családi rendezvényeknek is majd otthont adjon az épület. Visszafelé fejlődünk? Úgy néz ki, mintha itt min­denki és mindennap részegre inná magát. A szavazást vi­gyék a közgyűlés elé, ne öt­hat ember döntsön.” Óvakodjunk a kardrántás­tól! Nagyon könnyen előfordul­hat, hogy a közgyűlésen is téma lesz a vendéglő sorsa. Ha így alakul, megmutat­kozhat, mit akar valójában a falu, az egész közösség. Egyáltalán: hogyan tovább az új helyzetben, júliustól? Soós Pál elnök: — Rendkívüli módon meg­nőtt az italozók száma, mun­kahelyi és egészségügyi prob­lémák egyaránt adódtak. Ez szintén sürgette, hogy te­gyünk valamit. Szeszmentes klubként adjuk oda a helyet a fiataloknak. A családi ren­dezvények alkalmi italmésré­­si engedéllyel továbbra is itt lesznek. A megrendelők job­ban járnak, mint eddig. To­vábbá tény, romlott az ét­keztetés színvonala, az át­utazó vendégek elfogytak. Egykor híres vendéglő volt, de a tagság rovására, hiszen fontosabb volt az átutazó, mint a termelőszövetkezet dolgozója. Ez a véleményem. Ezen a településen a szövet­kezetnek kellett megoldani sok mindent, kezdve az ét­keztetéstől a húsellátásig. Az áfész például semmit nem tett. A vendéglő — különben üzemi konyhának épült — így nem üzemelhet. A veze­tőség döntését egyébként a közgyűlés után egy bizottság elé visszük, melynek össze­tételét a tanács, a pártbizott­ság, a népfront, az áfész képviselői adják. — Ha más lesz a vélemé­nyük? — Alávetem magam an­nak, de hangsúlyozom, gon­doljuk meg: kell-e egy ezer lelkes faluba három egység? A téesz vendéglője, az áfész italboltja, és a majdani bo­rozó. Valóban: kell-e? Netán ar­ról lemondani, amiért vala­mikor lelkesen tapsoltak. Re­ményünk az lehet, az indu­latokon hamarosan átszűrő­dik az emberi szó, s lecsilla­pítja a kedélyeket. Nem tu­dok szabadulni a gondolat­tól: valóban ennyire lerom­lott volna az ételek minősé­ge? De hát tavaszra már né­hány visszatérő csoport be­jelentkezett. Ki állíthatná, hogy átlát a mondatok fö­lött, s bepillantva a számok mögé emberi gyengeségeket tapasztalhat? És ha mégis? Mészáros Mihály — május óta van a gazdaságban — fő­könyvelő szerint a gazdaság olcsóért adta ki a vendéglőt (havonta hatvanhétezer fo­rintért), ez nem fedezi a ki­adásokat, ennyiért valóban nem éri meg. Személy sze­rint a menü választékával, béltartalmas értékével nincsen megelégedve. És hónapokon keresztül követnek burgo­nyát enni, hát az milyen vendéglátás! Az elnök mond­ja — mert rákérdezek — megkaptam, nem is egyszer a fenyegetést: „Beletörik eb­be a bicskád, ha ezt véghez­visz­ed!” Hozzáteszi még: — Hivatkoztak a közvéle­ményre. De ez csak tizenöt­húsz embert jelent. Csizmazia Antal üzletveze­tő: — Ezen az ügyön nem mi, nem hat ember, hanem a község veszít. A támadás engem érint. Tavalyelőtt nyáron a téeszben már vár­ták a bukást. Nem lett. Ve­lem senki nem ült le ebben a dologban. Például: fizessek többet. Negyvenöt éves va­gyok, nem milliomos. Havon­ta viszem a bérleti díjat, évente, két részletben a jöve­delemadót. Az előfizetésesek száma jelenleg hatvan (nyá­ron ez a duplája), ehhez jön­nek a betérők, sokfelől. Ál­matlan éjszakáim vannak: hol, merre kötök ki? Az indulatok az ügynek semmit nem használnak. Ahogy ezt is leírhatjuk, az alkoholfogyasztás emelkedé­se nem rábakecöli, nem ma­gyar jellemző, hanem világ­­jelenség. Közös beszédre biz­tatnánk a helybelieket. Más kérdés: akarják-e? Joó József Rába kontra Rába? Szél és ellenszél Az országnak itt a nyugati szegletében, ahol több­nyire hat tévéadás közül válogathat a néző, a többség alighanem menten csatornát vált, ha az esti „főidőben”, a megszokott filmek helyett egy „száraz” riportmű­sort ígérnek neki. Kedd este azonban gyaníthatóan nem így történt. A Rába kontra Rába címen sugárzott ri­portot alighanem éppen szűkebb pátriánkban fogad­ták a legnagyobb érdeklődéssel. Hisz a riportfilm indítéka mifelénk aligha lehet is­meretlen: még az ősszel több, mint háromszáz kispesti munkahelyének felszámolásáról döntött a Rába-gyár vállalati tanácsa. E döntés végrehajtását, s az átszer­vezésre ítélt kispesti dolgozók körében megnyilvánult visszhangját igyekezett tükrözni a rip­ortfilm. Ahogy az adás végén a műsorvezető fogalmazott: nem valami­féle kész tanulság megvonásának a szándékával készült a riport, inkább csak a nézők elgondolkodtatásának a reményében. Nos, ha csakugyan csupán a megválaszolatlan kér­dések puszta felvetése volt a szerkesztők szándéka , megvalósultnak tekinthetik szándékaikat... A riport­ban megszólaltatottak álláspontja fikarcnyit sem köze­ledett egymáshoz. A riporter szemlátomást makulátlan elfogulatlanságra törekedett, olyannyira, hogy az indu­lat és sértettség szülte gazdasági téveszmék kinyilvá­nítását is korrigálatlanul hagyta. Tárgyilagos, megfontolt, okos, szabatosan fogalmazott véleményt mondott a vitának az a résztvevője is, aki elvben ugyan, az általánosságok szintjén kinyilvánítot­ta egyetértését a gazdaság hatékonyabbá formálásának az igénylésével, ám a konkrét kispesti eset ügyében — úgy tűnt — inkább a döntés elutasítását, de legalábbis óvatos megkérdőjelezését érezte hálásabb, népszerűbb álláspontnak. Vélhettük — a riportfilm után ígéretfele is elhang­zott erre —, hogy tétova gondolatainkat „helyreteszi” majd az ugyancsak a munkahelyek felszámolásával foglalkozó Hírháttér adása. A kérdések jó része azon­ban a tekintélyes szakembereket vendégül látó vita­műsorban is nyitott maradt. Hiába fakadt ki az adás végén a műsorvezető, ugyan, mondja már ki valaki a kérdések kérdésére a választ, lesz-e vagy sem Magyar­­országon munkanélküliség­i válasz helyett csak egyé­ni véleményeket hallhattunk. Talán mert már maga a kérdés is némi magyarázat­ra szorul. A hozzánk hasonló demográfiai adottságú, de nálunk a gazdaságban előbbre tartó országokban a munkanélküliek több milliós tábora mellett vendég­­munkások millióit foglalkoztatják a vállalatok. Hason­lóan „ellentmondásos” helyzet jelei nálunk is fellel­hetők: vannak földrajzi régiók, iparágak és szakmák, amelyek komoly munkaerőhiánnyal küszködnek, s vannak, amelyek képtelenek foglalkoztatni minden munkavállalót. Egyebek között ez a helyzet ösztönzi hol a munkavállalót, hol pedig a munkáltatót a mun­kahelyek átcsoportosítására. A Hírháttérben feltett kérdés azonban — még ha túlzott leegyszerűsítéssel fogalmazta is meg a munka­­nélküliség és a teljes foglalkoztatás alternatíváját —, mégiscsak valamiféle választ, de legalábbis a ma érzé­­kelhetőknél határozottabb állásfoglalást kíván. Egyebek között ezt az igényt sugallta a Rába kontra Rába ri­portfilm. Döntést, amely képes egyértelmű határvonalat húzni a gazdasággal szemben támasztott hatékonysági követelmények és az érdekvédelem illetékessége közé. Mert ennek késlekedéséig — képletesen szólva — hiába haladna a hajó, ha a legénység még csak arról vitá­zik: hátszél vagy ellenszél dagasztja-e a vitorlákat? Pethő Lajos 1987. február 2., hétfő Most a lábszár törik Sok a baleset Mondják az orvosok, hogy a balesetek számának és tí­pusainak alakulásánál bizo­nyos periodicitás figyelhető meg. Télen persze az esés­ből adódó törések a jellem­zőek, de még ezen belül is van szakaszosság. A hó és fagy beköszöntének első nap­jaiban különösen sokan sé­rülnek meg, mert még nem szoktunk hozzá a megválto­zott útviszonyokhoz, a síkos­sághoz. Néhány nap után al­kalmazkodunk csúszós utak­hoz, járdákhoz, majd foko­zatosan fölbátorodunk, ami­nek következtében újra sű­rűn reccsennek a csontok. Az idén az első téli nagy roham január 5-én kezdő­dött a megyei kórház bal­eseti ambulanciáján. Szinte járványszerű volt a csukló­törés: 2-3 nap alatt félszá­­zan estek el úgy, hogy csuk­lójuk látta kárát. Most pe­dig, hogy enyhült az idő, napközben olvad, ám este, éjszaka fagy, újra megszapo­rodtak a váratlanul és fáj­dalmasan földet érők, de ki tudja miért, megváltozott az esés stílusa, aminek követ­keztében nem kezet, hanem lábszárat, bokát törnek. Rá­adásul jó néhányukat dara­bos lábszártöréssel kell ke­zelni. Bizony, a friss sérüléssel jelentkezők nem mindig a véletlen vagy az óvatlanság következtében jutnak az am­bulanciára; szép számmal akadnak közöttük, akik kü­lönböző fokú ittasság követ­kezményét fájlalhatják, hi­szen az alkohol tompítja a reflexeket, befolyásolja az egyensúly­érzéket, csökkenti a veszélyérzetet. Hétköznap délelőtt jár­tunk a baleseti ambulanci­án, ha nem is zsúfoltak, de telítettek voltak a rendelők előtti folyosók. ,E napokban friss sérüléssel 18—22-en tér­nek be ide, míg a csönde­sebb időszakokban átlag 10— 12-en kerülnek ide. Annak, aki az ambulan­ciára készül, türelemre van szüksége, nemcsak a fájda­lom elviselésére: várnia kell a sorára az ambulancia ren­delőjénél, majd — ha szük­séges —, a röntgennél. Ami­kor sok a sérült, előfordul, hogy órákba telik, amíg vég­re hazafelé indulhat a be­teg. Legyünk inkább óvato­sak ... Szöveg: Tábori Fotó: Laposa ■ Az ambulancia folyosóján. 72 óránál tovább eltartható kenyér Élelmiszer-kínálat Hús- és húskészítmény a korábbi évekéhez hasonlóan elegendő lesz, s várható, hogy az üzletekbe kerülő termékek minősége­ is javul. A Hús­ipari Tröszt megszűnésével ugyanis több önállóságot kap­tak a termelő vállalatok. Az év második felében a tejipar az eddiginél lénye­gesen több féltartós — egy hétig eltartható — tejet szál­lít a kereskedelemnek. Mind több olyan kenyeret igyekszik beszerezni a keres­kedelem, amely 72 óránál tovább is eltartható. A Bel­kereskedelmi Minisztérium arra is törekszik, hogy meg­ismertesse a vásárlókkal azo­kat a módszereket, amelyek­kel a kenyér hosszabb ideig tárolható a háztartásokban. Ilyen például a tárolás a hű­tőszekrények mélyhűtő reke­szében. Diabetikus készítmények­ből a tavalyihoz hasonló mennyiség kerül forgalomba, ám bővül azoknak a termé­keknek köre, amelyekből a kímélő diétás ételek otthon is elkészíthetők. Az ezzel kapcsolatos felvilágosító munkában a kereskedelem is részt vállal. Az eddigi tárgyalások alap­ján várható, hogy kávéból a korábban megszokott válasz­ték a jövőben folyamatosan az üzletekben lesz. Az év kö­zepétől a Compack ismét for­galomba hozza a közkedvelt Nescafét. Az emlékbizottság záróülése Németh Károlynak, az MSZMP főtitkár-helyettesé­nek elnökletével a Kun Béla Emlékbizottság megtartotta záróülését. A bizottság meg­állapította, hogy a Kun Béla születésének centenáriuma alkalmából megjelent nagy­számú kiadvány reális képet adott történelmünk e nagy alakjáról és a korszakról, amelyben élt, és dolgozott. Rámutatott a bel- és a kül­földi rendezvények, a külön­böző műalkotások, filmek jelentőségére és foglalkozott a további feladatokkal. Hang­súlyozta, hogy a centenárium előrelendítette a Kun Béla életművével összefüggő fel­táró és ismeretterjesztő mun­kát. EURIPOID----3

Next