Kisalföld, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-01 / 205. szám

1990. szeptember 1., szombat EJMLFÖLD Ki lehet a nyerő? Magára találhat a magyar vidék Választási remények és veszélyek Miközben a különböző pártok, társadalmi szerveze­tek kampánynyitó gyűlése­ket tartanak, a színfalak mögött izgalmas egyezkedé­sek zajlanak a különböző polgármesteri, önkormány­zati képviseleti mandátu­mokról, ajánlásokról és jelö­lésekről, alkalmi szövetsé­gekről, a pártokon kívüliek hatalmas tömegei mintha egyre egykedvűbben szem­lélnék az eseményeket. Tisztelet a kivételnek, az emberek többsége mintha helyi hatalomváltás­nak érez­­né a szeptember végi erő­próbát, amolyan úri huncut­ságnak, és nem annak, ami­nek a kormánypártok és az ellenzék legjobbjai szánják, valódi rendszerváltásnak. Isten ments, hogy hagyomá­nyos szalmaláng lelkületünk győzzön, mert akkor való­ban igaza lehet a mindenben kételkedőknek, s a történe­lem kereke, mint már any­­nyiszor, visszafelé forogna. A KÖZÉPOSZTÁLY KIVÁR A választási kampány ele­jén jósolni épp úgy lehet, mint fogadásokat kötni, de ez aligha meggyőző. A profi közvéleményku­tatókban sem bízhatunk annyira, mint az országgyűlési vá­lasztások előtt, hiszen most nem az országos pártharc a lényeg, hanem közvetlen környezetünk helyi erőpró­bája. Falvankénti, kerüle­tenkénti közvéleménykuta­tásra pedig nincs pénz, amatőrködni felesleges. Hal­lom, a Fidesz bizonyosan előre tör, mások nem alap nélkül a kormánypártok vezette helyi koalíciókra esküsznek. A tévedés jogát fenntartva, a kampány első hetének végén a megyében néhány erővonalat pusztán az alap­­helyzetből, a választási tör­vényből kiindulva már elég nagy bizonyossággal sejtek. Először is, a választópol­gárok tavasz óta elbizonyta­lanodtak. A nagy lélekszámú város­­körzetekben (Győrött, Sopronban és Mosonma­gyaróváron), ahol csak ritka kivétel ha a választópolgár személyesen ismeri a pártok jelöltjeit, az infláció szorítá­sában gyorsuló ütemben szegényedő többségnél a kisemmizett magányos tö­meg magatartásformáját vélem felfedezni. A városi kispolgárság felfe­lé, a beérkezett középosztály felé tekint, amely viszont kivár, néhány ritka esettől eltekintve nem kér a bizony­talan politikai hatalomból. Még nincs itt az ideje, hogy akiknek a bőrük alatt is pénz van, közvetlenül a ringbe szálljanak. Ha vala­mit akarnak, volt, van és lesz annyi befolyásuk, hogy köz­vetlenül az országos potentá­tokhoz forduljanak egyéni ügyeik érvényesítése érdeké­ben. Különben vigyázó sze­meiket jobbára Bécsre, Münchenre, mint Budapest­re vetik. A városokban a szavazá­sokat eldöntő magányos tömeg, ha egyáltalán elmegy szavazni, a negatív választás elvét alkalmazza majd, a­kiktől várhat kevesebb rosz­­szat. Akinek a zsebe üres, az türelmetlen, aki türelmetlen az nem lesz nyugodt válasz­tó. Apropó MDF, a helyi vá­lasztási szövetségek, koalíci­ók a politikai palettát gordi­uszi módra egyszerűen ket­tévágják, sematizálják. Győrött, az egyik oldal a MDF-KDNP-FKgP-POFOSZ szimpatizánsokra számít, a másik oldal az SZDSZ­­Fidesz színekben és az ipartestületekben bízik. Ez a fekete-fehér, igen-nem egy­szerűsítés a választópol­gároktól elveszi a sokpárti döntés jogát. Akit e két „nagy” nem vett be a buliba, labdába sem rúghat, végső soron a két nagy párt helyi uralkodó magjának kezébe csúszhat át a döntés, és ott vagyunk ahonnan tegnap elindul­tunk... Csak nem egy párt törpe kisebbsége dönt, hanem két párt oszt és osztozkodik. Ebbe az utcába terelgetnek megyénkben körülbelül két­százezer lakost, a nagyobb városok polgárait? Az új választási törvény szerencsére nem kedvezmé­nyezi ezt a politikai erőkon­­centrációt a falvakban, az egyéni választókörzetek ap­rók, a lista színes, így a megye politikai térképe az elmúlt évtizedek egyenvörö­­se, majd rózsaszíne után egy vadvirágos rét színpompájá­val vetekedhet majd. A tanácsrendszer után a változás két menetben zajlik. A nyolcvannyolc tanácstes­tület helyett közel a kétsze­rese, 167 önkormányzat alakul. Ha ehhez hozzá­tesz­­szük, hogy e nyolcvannyolc­ból is harminchat közös tanácsú község volt, akkor a változás még szembetűnőbb. A második menet az össze­vonások megszüntetése. A tegnapi társközségek összes lélekszáma alig haladja meg a megye lakos­ságának tíz százalékát, így az új polgármesterek zöme szinte családias környezet­ben lép a politika színterére. Az érem másik oldala, hogy az államigazgatásban a kör­jegyzőségek szerepe megnő. ÚJ KIEGYEZÉS A LÁTHATÁRON A pártok a falvakban most éledeznek, idáig csupán a városkörnyékeken izmosod­tak meg valamelyest, így szemben a városlakókkal, a községekben a hiteles embe­rek a legtermészetesebb módon kiválasztódhatnak, ha hagyják magukat. Itt nem kell feladni jól jö­vedelmező praxist, vagy biz­tos kenyeret, a polgármeste­rek zömmel társadalmi tiszt­ségviselők lesznek. A rába­közi parasztpolgár ismét visszakaphatja rangját és kiegyezve az új értelmiséggel és szaporodó községi vállal­kozói réteggel, újból elindít­hatja a térség századelőn megakadt igazi fejlődését, felzárkózását a Lajtán túli színvonalra. Még a kor szavát felisme­rő szövetkezeti (áfész, ter­melőszövetkezet, takarék­­szövetkezet) elnökök is eb­ban ilyen még vidéken, bár talán csak Osliban lehet azt az egyet is megtalálni! Igaz, nem olyan mester ő sem, mint a régiek, akikből annak idején minden falura jutott egy-egy, és akiknek műhelye mögött az udvaron még tyúkok kapirgáltak, hátul az ólban malacok ne­­szeztek, s a szűk istállóban azért egy tehénke is elfért esetleg... Nem, Török Zoltán ifjú ember, korunk szülötte, táskarádióján popzenét hall­gat, miközben szerszámait forgatja. Akad rá alkalma bőven reggel nyolctól dél­után fél ötig, mert nem csak egyetlen falu lábbelijét gyó­gyítja ő, körzete van, mint az orvosnak, papnak: Öntés­major, Szárföld, Földsziget, Veszkény, Acsalag tartozik bele, de sokan a pesti, sop­roni gyerekek, unokák cipő­it is idehordják. Jól dolgoz­hat a fiatal mester, mert halmozódnak mögötte a di­vatos női szandálok, cipellők - a szebbik nem kontárra nem bízná a kényes munkát. Lelkendezünk, jól tette, hogy itt boltot nyitott, meg­érte Kapuvárról idejönni, a fölhagyott fodrász „bungit” kibérelni, de ő nincs túlzot­tan elragadtatva.­­ Ez nem olyan hely ám, mint a kapuvári áruház gyorsjavító részlege, ahol azt vállalnak el, amit akarnak. Itt mindent el kell vállalni, minden munkát meg kell becsülni. A dolog egyáltalán nem úgy néz ki - mondja -, hogy sok munkával lehet sok pénzt keresni! Hoznak ide olyan cipőt is javításra, amilyet a guberálók a kuká­ból nem húznának elő, máshol meg a hatezer forin­tos Nike cipőt is a szemétbe dobják... Nem az volt a ter­vem, hogy ilyen kis faluba jöjjek dolgozni, de Kapuvá­ron egy húsz négyzetméteres műhelyért havonta tízezret is elkérnek, itt meg csak háromezer ötszázat fizetek évente a tanácsnak. - Nem gondolkodott-e raj­­ta, hogy mivel lehetne lendí­teni az üzleten? - A realitásból kell kiin­dulni, nem a gondolatok­ból... - feleli - itt azért a magam ura vagyok, még, ha nem is keresek olyan jól. Saját gépeim vannak. Nézze ezt a kilencven éves balkaros Pfaff varrógépet - mutatja - fontos, hogy káros, mert lé­tezik oszlopos is. Ezt főleg táskajavításra használom. Hetven éves a Singer tűző­gép... - Aha, nagyanyámnak is ilyen varrógépe van - vágok közbe. - Bőriparban tűzés van, nem varrás - igazít ki -, de itt ez a Singer stoppológép már száz év fölötti. Ausztriában ebből a márkából lehet kap­ni motorosat - csillan föl a szeme - huszonötezer schil­­lingért... Azért az én százéves gépemhez is kapható oda­kint minden alkatrész. Egy hozzávaló tű négy schilling­­be kerül... - Mégsem olyan eldobniva­­ló szakma ez - mondom. - Nem hát, csak lehetne megélni belőle - mondja - ezért forog már a fejemben, hogy én is elhagyom a pá­lyát. A hétből, akikkel nyolc­vannégyben együtt szaba­dultunk föl Győrben, a Prak­tikum Bőripari Szövetkezet­nél, már csak hárman va­gyunk a kaptafánál. A többi­ek váltottak: ki vasutasnak, ki sofőrnek, targoncásnak állt. Lehet, én meg Ausztriá­ban próbálok szerencsét, már tanulom is a német nyelvet. Fölkapja a fejét a műhely­ben időző hetvenöt éves Kapui Imre bácsi ezt hallván: - Mit mond? Hogy elmegy innét? Jaj, hát csak nem tesz ilyet, mikor mi úgy örül­­ünk neki, hogy Itt van? Megélt ebben a faluban az én legénykoromban nemcsak egy suszter, de egy asztalos, egy kovács, egy bognár, meg még tudom is én ki... Most meg látják ugye mi­ van? Is­tenem, Istenem mi lett ve­lünk, mi lett a faluval... CS.E. ben fogják segíteni, ha ma­guk nem veszik kezükbe a dolgok irányítását, elvégre a dán szövetkezetek sincsenek messzebbre, mint a kolho­zok. A választás rajtuk is áll. A DEMOKRÁCIA SAVA-BORSA Az már a tömegkommuni­káció és a politika Budapest központúságának köszönhe­tő, hogy a kis és középfalvak hallatlan lehetőségeire nem döbbentették rá az­ ember­eket vidéken. No, nem va­gyok szőrös szívű, megértem a kormányt, még nem tudja milyen erős ellensúly lesz az új önkormányzati rendszer, ki kit reguláz. Épp az a jó, hogy kialakul­hat az, amit az egyp­árt­rend­szer kizárt, a demokrácia sava-borsa, a központot és a vidéket kölcsönösen ellenőr­ző kettős hatalom. A kor­mány kormányozhat, a par­lamentről elhárul az eddig szinte bénítóan nyomasztó teher, a pártközpontok egyeduralma az apparátu­sok öntörvénye szerint nem tud kialakulni. Izgalmas lesz a megye, valamint a városok és községek viszonya. Horváth Sándor Suszter a kaptafánál ­ Az első száz nap után A napilapokban szinte egymást érik a kormány első száz napjának értékeléseivel foglalkozó írások, mintha valami mérföld­kő lenne ez az időpont az ország életében. Pedig nem lenne szabad túl nagy jelentő­séget tulajdonítani ennek az időszaknak. Nincsenek csodatévők kis országunk­ban - néhány önmagát annak tartó, zava­ros fejű politikai szélhámoson kívül -, így aztán tetszik, nem tetszik, ahhoz, hogy­­ ebből a csődtömegből kilábaljunk, hoszszú időre van szükségünk. Türelem, elszánt­ság és jövőbe vetett hit kellene ennek a népnek. Az első száz nap alatt csak a türelmet­lenség, fásultság és a kiábrándultság fo­kozódott. Ez ma Magyarország. Tévedés­ben van, aki azt hiszi, hogy ezért akár a kormány, akár az ellenzék, még inkább a sajtó felelőssé tehető. Oly sok illúzióval volt terhes a rendszerváltás, hogy mondhat­nám, éppen ez a természetes reagálása az embereknek. Nem jó, hogy így van, de ez önmagában nem lenne baj. A veszély máshol van. Tökéletesen érthető az, ha egy kormánykoalíció a kulcspozíciókba saját - megbízhatónak vélt - embereit szeretné ültetni.­­Azért használom azt a kifejezést, hogy megbízhatónak vélt emberek, mert a történelem számtalanszor bizonyította, hogy az ilyen típusú kiválasztással össze­hozott garnitúra válsághelyzetben elsőként hagyja el a süllyedő hajót. Úgyhogy ez is egy illúzió.­ A gond azonban ott van, hogy mindezt a kormánykoalíció nem vállalja fel nyíltan, hanem demokratikus köntösbe burkolja - így volt ez a valamikori pártállamban is, talán még emlékeznek rá -, sőt népakarat­ként próbálja legitimizálni. Merthogy a népnek, a „sokaknak" állítólag ez a kíván­sága. (Gondolom még levélírók ezreit is tudják mellékelni hozzá, akik majd azt követelik, hogy akasszák fel az ország „úgymond” tönkretevőit.) Hogy ki a nép, és mit akar, azt levelekből megtudni nem lehet. Még kevésbé arctalan politikai nagy­gyűlések bekiabálásaiból. Ha lenne rá lehetőség, én bizony megkeresném, hogy kik írták eddig magukat őskommunistá­­nak beállítva a Kádár panaszirodának, és közülük hányan ma Antall Józsefnek. Lehet ezt a helyzetet meglovagolni, po­litikai célok szolgálatába állítani, csak éppen ostobaság. Amikor a francia forra­dalomban Dantont a vesztőhelyre vitték, állítólag utolsó mondata az volt: Robespi­erre követni fogsz! És tényleg követte! Aki ma a fejeket követelő, néhány szá­zalékos, többnyire iskolázatlan réteg indu­lataiból akar politikai tőkét kovácsolni, annak számolni kell azzal, hogy ő lesz a következő áldozat. Ez is tanulsága a tör­ténelemnek. (Hogy annyi történész, aki ma a parlamentben ül, ezt nem látja, szinte hihetetlen.) A kormány legnagyobb hibá­ja, hogy szépen belesétált ebbe a csapdá­ba. Az úgynevezett középosztály pedig, közülük különösen a vállalkozók, meg nem tudják hová tenni magukat, mert­hogy állítólag ma ők korunk hősei, csak éppen a törvényekben ez nem köszön visz­­sza. A szavakból pedig már lassan min­denkinek elege van. Illúzióim azonban nincsenek. Csak a róka képes arra, ha egyszer csapdába lépett, akár a lábát is elrágja, hogy meg­szabaduljon. Merthogy ravasz és szabad élőlény. A mi kormányunk azonban már csak virtusból sem tesz ilyet, inkább marad a csapdában és hagyja, hogy üsz­­kösödjön a seb. Csak azt nem tudom, kinek jó ez?! A száz napnak pedig mind­ehhez semmi köze sincsen. Nagypál István

Next