Kisalföld, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
1990. szeptember 1., szombat EJMLFÖLD Ki lehet a nyerő? Magára találhat a magyar vidék Választási remények és veszélyek Miközben a különböző pártok, társadalmi szervezetek kampánynyitó gyűléseket tartanak, a színfalak mögött izgalmas egyezkedések zajlanak a különböző polgármesteri, önkormányzati képviseleti mandátumokról, ajánlásokról és jelölésekről, alkalmi szövetségekről, a pártokon kívüliek hatalmas tömegei mintha egyre egykedvűbben szemlélnék az eseményeket. Tisztelet a kivételnek, az emberek többsége mintha helyi hatalomváltásnak érezné a szeptember végi erőpróbát, amolyan úri huncutságnak, és nem annak, aminek a kormánypártok és az ellenzék legjobbjai szánják, valódi rendszerváltásnak. Isten ments, hogy hagyományos szalmaláng lelkületünk győzzön, mert akkor valóban igaza lehet a mindenben kételkedőknek, s a történelem kereke, mint már anynyiszor, visszafelé forogna. A KÖZÉPOSZTÁLY KIVÁR A választási kampány elején jósolni épp úgy lehet, mint fogadásokat kötni, de ez aligha meggyőző. A profi közvéleménykutatókban sem bízhatunk annyira, mint az országgyűlési választások előtt, hiszen most nem az országos pártharc a lényeg, hanem közvetlen környezetünk helyi erőpróbája. Falvankénti, kerületenkénti közvéleménykutatásra pedig nincs pénz, amatőrködni felesleges. Hallom, a Fidesz bizonyosan előre tör, mások nem alap nélkül a kormánypártok vezette helyi koalíciókra esküsznek. A tévedés jogát fenntartva, a kampány első hetének végén a megyében néhány erővonalat pusztán az alaphelyzetből, a választási törvényből kiindulva már elég nagy bizonyossággal sejtek. Először is, a választópolgárok tavasz óta elbizonytalanodtak. A nagy lélekszámú városkörzetekben (Győrött, Sopronban és Mosonmagyaróváron), ahol csak ritka kivétel ha a választópolgár személyesen ismeri a pártok jelöltjeit, az infláció szorításában gyorsuló ütemben szegényedő többségnél a kisemmizett magányos tömeg magatartásformáját vélem felfedezni. A városi kispolgárság felfelé, a beérkezett középosztály felé tekint, amely viszont kivár, néhány ritka esettől eltekintve nem kér a bizonytalan politikai hatalomból. Még nincs itt az ideje, hogy akiknek a bőrük alatt is pénz van, közvetlenül a ringbe szálljanak. Ha valamit akarnak, volt, van és lesz annyi befolyásuk, hogy közvetlenül az országos potentátokhoz forduljanak egyéni ügyeik érvényesítése érdekében. Különben vigyázó szemeiket jobbára Bécsre, Münchenre, mint Budapestre vetik. A városokban a szavazásokat eldöntő magányos tömeg, ha egyáltalán elmegy szavazni, a negatív választás elvét alkalmazza majd, akiktől várhat kevesebb roszszat. Akinek a zsebe üres, az türelmetlen, aki türelmetlen az nem lesz nyugodt választó. Apropó MDF, a helyi választási szövetségek, koalíciók a politikai palettát gordiuszi módra egyszerűen kettévágják, sematizálják. Győrött, az egyik oldal a MDF-KDNP-FKgP-POFOSZ szimpatizánsokra számít, a másik oldal az SZDSZFidesz színekben és az ipartestületekben bízik. Ez a fekete-fehér, igen-nem egyszerűsítés a választópolgároktól elveszi a sokpárti döntés jogát. Akit e két „nagy” nem vett be a buliba, labdába sem rúghat, végső soron a két nagy párt helyi uralkodó magjának kezébe csúszhat át a döntés, és ott vagyunk ahonnan tegnap elindultunk... Csak nem egy párt törpe kisebbsége dönt, hanem két párt oszt és osztozkodik. Ebbe az utcába terelgetnek megyénkben körülbelül kétszázezer lakost, a nagyobb városok polgárait? Az új választási törvény szerencsére nem kedvezményezi ezt a politikai erőkoncentrációt a falvakban, az egyéni választókörzetek aprók, a lista színes, így a megye politikai térképe az elmúlt évtizedek egyenvöröse, majd rózsaszíne után egy vadvirágos rét színpompájával vetekedhet majd. A tanácsrendszer után a változás két menetben zajlik. A nyolcvannyolc tanácstestület helyett közel a kétszerese, 167 önkormányzat alakul. Ha ehhez hozzáteszszük, hogy e nyolcvannyolcból is harminchat közös tanácsú község volt, akkor a változás még szembetűnőbb. A második menet az összevonások megszüntetése. A tegnapi társközségek összes lélekszáma alig haladja meg a megye lakosságának tíz százalékát, így az új polgármesterek zöme szinte családias környezetben lép a politika színterére. Az érem másik oldala, hogy az államigazgatásban a körjegyzőségek szerepe megnő. ÚJ KIEGYEZÉS A LÁTHATÁRON A pártok a falvakban most éledeznek, idáig csupán a városkörnyékeken izmosodtak meg valamelyest, így szemben a városlakókkal, a községekben a hiteles emberek a legtermészetesebb módon kiválasztódhatnak, ha hagyják magukat. Itt nem kell feladni jól jövedelmező praxist, vagy biztos kenyeret, a polgármesterek zömmel társadalmi tisztségviselők lesznek. A rábaközi parasztpolgár ismét visszakaphatja rangját és kiegyezve az új értelmiséggel és szaporodó községi vállalkozói réteggel, újból elindíthatja a térség századelőn megakadt igazi fejlődését, felzárkózását a Lajtán túli színvonalra. Még a kor szavát felismerő szövetkezeti (áfész, termelőszövetkezet, takarékszövetkezet) elnökök is ebban ilyen még vidéken, bár talán csak Osliban lehet azt az egyet is megtalálni! Igaz, nem olyan mester ő sem, mint a régiek, akikből annak idején minden falura jutott egy-egy, és akiknek műhelye mögött az udvaron még tyúkok kapirgáltak, hátul az ólban malacok neszeztek, s a szűk istállóban azért egy tehénke is elfért esetleg... Nem, Török Zoltán ifjú ember, korunk szülötte, táskarádióján popzenét hallgat, miközben szerszámait forgatja. Akad rá alkalma bőven reggel nyolctól délután fél ötig, mert nem csak egyetlen falu lábbelijét gyógyítja ő, körzete van, mint az orvosnak, papnak: Öntésmajor, Szárföld, Földsziget, Veszkény, Acsalag tartozik bele, de sokan a pesti, soproni gyerekek, unokák cipőit is idehordják. Jól dolgozhat a fiatal mester, mert halmozódnak mögötte a divatos női szandálok, cipellők - a szebbik nem kontárra nem bízná a kényes munkát. Lelkendezünk, jól tette, hogy itt boltot nyitott, megérte Kapuvárról idejönni, a fölhagyott fodrász „bungit” kibérelni, de ő nincs túlzottan elragadtatva. Ez nem olyan hely ám, mint a kapuvári áruház gyorsjavító részlege, ahol azt vállalnak el, amit akarnak. Itt mindent el kell vállalni, minden munkát meg kell becsülni. A dolog egyáltalán nem úgy néz ki - mondja -, hogy sok munkával lehet sok pénzt keresni! Hoznak ide olyan cipőt is javításra, amilyet a guberálók a kukából nem húznának elő, máshol meg a hatezer forintos Nike cipőt is a szemétbe dobják... Nem az volt a tervem, hogy ilyen kis faluba jöjjek dolgozni, de Kapuváron egy húsz négyzetméteres műhelyért havonta tízezret is elkérnek, itt meg csak háromezer ötszázat fizetek évente a tanácsnak. - Nem gondolkodott-e rajta, hogy mivel lehetne lendíteni az üzleten? - A realitásból kell kiindulni, nem a gondolatokból... - feleli - itt azért a magam ura vagyok, még, ha nem is keresek olyan jól. Saját gépeim vannak. Nézze ezt a kilencven éves balkaros Pfaff varrógépet - mutatja - fontos, hogy káros, mert létezik oszlopos is. Ezt főleg táskajavításra használom. Hetven éves a Singer tűzőgép... - Aha, nagyanyámnak is ilyen varrógépe van - vágok közbe. - Bőriparban tűzés van, nem varrás - igazít ki -, de itt ez a Singer stoppológép már száz év fölötti. Ausztriában ebből a márkából lehet kapni motorosat - csillan föl a szeme - huszonötezer schillingért... Azért az én százéves gépemhez is kapható odakint minden alkatrész. Egy hozzávaló tű négy schillingbe kerül... - Mégsem olyan eldobnivaló szakma ez - mondom. - Nem hát, csak lehetne megélni belőle - mondja - ezért forog már a fejemben, hogy én is elhagyom a pályát. A hétből, akikkel nyolcvannégyben együtt szabadultunk föl Győrben, a Praktikum Bőripari Szövetkezetnél, már csak hárman vagyunk a kaptafánál. A többiek váltottak: ki vasutasnak, ki sofőrnek, targoncásnak állt. Lehet, én meg Ausztriában próbálok szerencsét, már tanulom is a német nyelvet. Fölkapja a fejét a műhelyben időző hetvenöt éves Kapui Imre bácsi ezt hallván: - Mit mond? Hogy elmegy innét? Jaj, hát csak nem tesz ilyet, mikor mi úgy örülünk neki, hogy Itt van? Megélt ebben a faluban az én legénykoromban nemcsak egy suszter, de egy asztalos, egy kovács, egy bognár, meg még tudom is én ki... Most meg látják ugye mi van? Istenem, Istenem mi lett velünk, mi lett a faluval... CS.E. ben fogják segíteni, ha maguk nem veszik kezükbe a dolgok irányítását, elvégre a dán szövetkezetek sincsenek messzebbre, mint a kolhozok. A választás rajtuk is áll. A DEMOKRÁCIA SAVA-BORSA Az már a tömegkommunikáció és a politika Budapest központúságának köszönhető, hogy a kis és középfalvak hallatlan lehetőségeire nem döbbentették rá az embereket vidéken. No, nem vagyok szőrös szívű, megértem a kormányt, még nem tudja milyen erős ellensúly lesz az új önkormányzati rendszer, ki kit reguláz. Épp az a jó, hogy kialakulhat az, amit az egypártrendszer kizárt, a demokrácia sava-borsa, a központot és a vidéket kölcsönösen ellenőrző kettős hatalom. A kormány kormányozhat, a parlamentről elhárul az eddig szinte bénítóan nyomasztó teher, a pártközpontok egyeduralma az apparátusok öntörvénye szerint nem tud kialakulni. Izgalmas lesz a megye, valamint a városok és községek viszonya. Horváth Sándor Suszter a kaptafánál Az első száz nap után A napilapokban szinte egymást érik a kormány első száz napjának értékeléseivel foglalkozó írások, mintha valami mérföldkő lenne ez az időpont az ország életében. Pedig nem lenne szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek az időszaknak. Nincsenek csodatévők kis országunkban - néhány önmagát annak tartó, zavaros fejű politikai szélhámoson kívül -, így aztán tetszik, nem tetszik, ahhoz, hogy ebből a csődtömegből kilábaljunk, hoszszú időre van szükségünk. Türelem, elszántság és jövőbe vetett hit kellene ennek a népnek. Az első száz nap alatt csak a türelmetlenség, fásultság és a kiábrándultság fokozódott. Ez ma Magyarország. Tévedésben van, aki azt hiszi, hogy ezért akár a kormány, akár az ellenzék, még inkább a sajtó felelőssé tehető. Oly sok illúzióval volt terhes a rendszerváltás, hogy mondhatnám, éppen ez a természetes reagálása az embereknek. Nem jó, hogy így van, de ez önmagában nem lenne baj. A veszély máshol van. Tökéletesen érthető az, ha egy kormánykoalíció a kulcspozíciókba saját - megbízhatónak vélt - embereit szeretné ültetni.Azért használom azt a kifejezést, hogy megbízhatónak vélt emberek, mert a történelem számtalanszor bizonyította, hogy az ilyen típusú kiválasztással összehozott garnitúra válsághelyzetben elsőként hagyja el a süllyedő hajót. Úgyhogy ez is egy illúzió. A gond azonban ott van, hogy mindezt a kormánykoalíció nem vállalja fel nyíltan, hanem demokratikus köntösbe burkolja - így volt ez a valamikori pártállamban is, talán még emlékeznek rá -, sőt népakaratként próbálja legitimizálni. Merthogy a népnek, a „sokaknak" állítólag ez a kívánsága. (Gondolom még levélírók ezreit is tudják mellékelni hozzá, akik majd azt követelik, hogy akasszák fel az ország „úgymond” tönkretevőit.) Hogy ki a nép, és mit akar, azt levelekből megtudni nem lehet. Még kevésbé arctalan politikai nagygyűlések bekiabálásaiból. Ha lenne rá lehetőség, én bizony megkeresném, hogy kik írták eddig magukat őskommunistának beállítva a Kádár panaszirodának, és közülük hányan ma Antall Józsefnek. Lehet ezt a helyzetet meglovagolni, politikai célok szolgálatába állítani, csak éppen ostobaság. Amikor a francia forradalomban Dantont a vesztőhelyre vitték, állítólag utolsó mondata az volt: Robespierre követni fogsz! És tényleg követte! Aki ma a fejeket követelő, néhány százalékos, többnyire iskolázatlan réteg indulataiból akar politikai tőkét kovácsolni, annak számolni kell azzal, hogy ő lesz a következő áldozat. Ez is tanulsága a történelemnek. (Hogy annyi történész, aki ma a parlamentben ül, ezt nem látja, szinte hihetetlen.) A kormány legnagyobb hibája, hogy szépen belesétált ebbe a csapdába. Az úgynevezett középosztály pedig, közülük különösen a vállalkozók, meg nem tudják hová tenni magukat, merthogy állítólag ma ők korunk hősei, csak éppen a törvényekben ez nem köszön viszsza. A szavakból pedig már lassan mindenkinek elege van. Illúzióim azonban nincsenek. Csak a róka képes arra, ha egyszer csapdába lépett, akár a lábát is elrágja, hogy megszabaduljon. Merthogy ravasz és szabad élőlény. A mi kormányunk azonban már csak virtusból sem tesz ilyet, inkább marad a csapdában és hagyja, hogy üszkösödjön a seb. Csak azt nem tudom, kinek jó ez?! A száz napnak pedig mindehhez semmi köze sincsen. Nagypál István