Kisalföld, 1996. február (51. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-24 / 47. szám

IV- Szi­várvány------ --------------------FÓKUSZ A bar­bácsi iskolától a leedsi egyetemig Akit elbűvöltek a színes molekulák Böcskei Zsolt különös kegyeltje sorsának, hisz tizenéves kora óta annak élhet, amire egykor szülőfalujában „eskü­dött". A világ „színes” titkait kutatja, de mondhatnánk úgy is: személyes barátai a molekulák. A lelkét megkötő gyökerek, a szerettei arcán született mosoly, a biztató baráti kézfogás biz­tonsága szüntelen derűvel tölti el a fiatal kémikus mindennap­jait Böcskei Zsolt egy csendes rábaközi kis faluból indult út­ra, és Angliáig (is) eljutott. Szavaiból kiderül, hogy a munká­jában feltáruló titkok számára örök bizonyosságot jelentenek. - Ha valaki remekül szaval, vagy versel, ha művészien raj­zol, magával ragadóan zenél, annak szemmel látható jelei vannak. Azt miként lehet felfe­dezni, hogy valaki kémiai kuta­tásokra termett? - A barbacsi iskolában kezdő­dött minden. Engem nagyon megfogott, amikor rajzolgatni kezdtük a molekulákat. Mind­egyik más színű volt. Gyereki dolog, tudom. Ráadásul minél bonyolultabb a rendszer, an­nál több szín kellett, és én rá­csodálkoztam erre a színes vi­lágra. Persze emellett sokat kö­szönhetek remek tanáromnak, Fehér Károlynak. Külön szeren­cséje életemnek, hogy eddigi pályámon, akár az iskolákban, akár a munkahelyemen, min­dig voltak olyan személyiségek, akik a szakmain kívül megaján­dékoztak valami emberi útrava­­lóval is. Visszatérve Barbacsra. A ta­nulmányi versenyek lépcsőin egyre feljebb haladtam, egészen az országos dicsőségig. Pályavá­lasztáskor apám nem engedett a negyvennyolcból, így kerül­tem mindenféle kanyarok után a Révaiba. - Mi volt ez a vargabetű? - Először nem vettek fel oda, sőt, a második helyen megje­lölt soproni Széchenyiből is elutasítottak. No, de ott volt Sopronban a postaforgalmi szakközépiskola, ahol tudták, hogy szüleim postások. Egyszer csak jött a telefon: „Gratulálunk Marika, fölvették a fiad.” Én meg ott sírtam anyám mellett, hogy nem akarok postás lenni. - Végül mégis a Révai sikerült... - A közben megérkezett or­szágos tanulmányi verseny ered­ménye megváltoztatta a jelent­kezésem kimenetelét. Nagyon jó osztályba kerültem és azon­nal a kémia mellé pártoltam. Itt is egy remek pedagógusra lel­tem, Dubraviczky Dénes sze­mélyében, aki ráadásul hivata­losan nem is volt a tanárom, mégis - az órákon kívül - ren­geteget foglalkozott velem. A jelenből visszatekintve mondha­tom, ma élvezetből, akkor ver­senylázban csináltam a dolgo­kat. A „lóversenynek” meg is lett az eredménye, egészen a nem­zetközi versenyekig jutottam. - Innen már egyenes út vitt az egyetemre? - Az első években érdekes helyzetbe kerültem. Nem talál­tam meg azt az embert, akihez a korábbiakhoz hasonlóan kö­tődhettem volna. Viszont talál­tam egy csomó havert, akik egész más irányba „tereltek”. Sörözni, futballozni jártunk. A harmadik éven már azt latolgat­tam, hogy átiratkozok a böl­csészkarra és eltávolodom a vá­lasztott tudományomtól. Ahogy szokták mondani, éppen az utolsó pillanatban „futottam be­le” egy olyan emberbe, akivel szívesen dolgoztunk együtt. Et­től aztán ismét feléledt bennem a régi „szerelem”. A negyedik év már mindent eldöntött ben­nem, így lettem bölcsész he­lyett mégis kémikus. A dolog különlegessége, hogy majdnem oda tértem vissza, ahonnan el­indultam. - Játék az atomokkal? - Valami olyan. Molekulákat nagyítunk ki, hogy látható le­gyen az atomok rendje, felállá­sa. Ez lett a szakmám. Tizenöt­­húszatomos gyógyszermoleku­lákkal foglalkoztunk először, amelyek az emberi szervezet­ben „tevékenyek”. Ennek a tu­dománynak az egyik része ad­dig „érett”, amíg a részecskék aktivitásának okára rá nem kér­dezett, vagyis arra, hogy miként és miért „működnek” ezek a gyógyszermolekulák. Hát ezzel foglalkozom én is. Ha tudjuk az emberi szervezetben bein­duló káros folyamatok okát, vagyis azt, hogy az irányító fe­hérjemolekula valamilyen „fél­revitt" módon működik, akkor a gyógyszer feladata az lenne, hogy ezt meggátolja, vagyis „be­tömje” a keletkezett „üreget”. Hogy melyik módszer erre a leg­hatékonyabb? Az elmúlt száz évben ezt úgy csinálták, hogy tízezerszámra vaktában tesztel­ték a vegyületeket. Gyakori volt, hogy tíz-húsz-harmincezerből találtak csak egy megfelelőt. Ez nagyon drága kísérletezés. A modern tudomány megfordítot­ta a dolgot. Mi úgy mondjuk: a hiányos hely ismeretében „le­gyártja az új kulcsot az elromlott zárhoz”. Amikor a kísérletekből egyre nyilvánvalóbb lett az em­lített „pótlás” lehetősége, akkor - 1989-ben - elmentem Angliá­ba, hogy megtanuljam a „mi­kénteket”. - „Egyszerű” az út a barba­csi iskolától a leedsi egyetemig. - Mondhatjuk így is. Két évig dolgoztam az egyetem biofizi­kai tanszékén, amikor dönteni kellett, hogy a tudást, eredmé­nyeinket miként hozzuk haza. Nyugati­­ közös piaci­­ támo­gatással és ösztönzésünkre az ELTE is beszerzett egy olyan műszert, amilyennel kint mi is dolgoztunk. Ezzel kezdődött az angliai tanulmányok itthoni kamatoztatása. Egyébként szép neve van, krisztallográfiának hívják ezt a tudományt, amit művelek. - Mivel mondhatnám rönt­genszemeid vannak, vagyis be­lelátsz a molekulák titkaiba, ad-e ez valami sajátos látásmó­dot a világ felé? - Az én látásmódom nem ide gyökerezik. Inkább abból a há­rom esztendőből, amit nem ké­miával töltöttem el. Akkor sok minden más érdekelt. Akkor vet­tem észre például azt, hogy lé­tezik irodalom és filozófia is. Az, hogy atomokkal foglalko­zom, indíthat arra, hogy felfe­dezzem és felkiáltsak: Úristen, micsoda bonyolultság! Majd utána rákérdezzek: vajon hol van ennek a „vége”, az erede­te? -Amikor kísérleteidben, kuta­tásaidban foghatóvá teszed a te­remtett anyag titkait, ez bizo­nyosságot ad a kezdetekről, vagy elbizonytalanít? - Nemrégiben jelent meg egy úf­könyv, Isten gondolatai cím­mel, amely azzal foglalkozik, hogy a jelen tudományos is­meretei között el lehet-e he­lyezni Istent. Másként szólva: szükség van-e Istenre? Vannak olyan tudósok, akik teljesen kü­lönválasztják a szakmai dolgo­kat és a lelki életet. Én azt val­lom, hogy ezt a kettőt nem fel­tétlenül kell, sőt, nem is lehet­­ különválasztani.­­ - Mindig különös szeretettel szólalsz meg szülőfaludról, „ré­gi” és „új” családodról.­­ Már a pesti kollégáimnak is feltűnt, hogy állandóan Bar­bacsra hivatkozom. Valóban kemény gyökerek kötnek a rá­baközi tájhoz, illetve a szülői házhoz. Az Angliából való ha­zatérésemben is három, ezzel kapcsolatos ok játszott szere­­­­pet. Az első volt a család. Na­gyon hiányzott a megszokott vasárnapi ebéd és a hangula­tos együttlétek. A másik. Na­gyon jól éreztem magam az angliai munkahelyemen, de azért mégis szorosabbnak bi­zonyultak az „itthon hagyott” emberi kapcsolataim. A har­madik pedig a széles baráti­­ kör, akiket Leedsben nem nag­­­gyon tudott pótolni senki, így sokkal jobb nekem, hogy Ma­gyarországról tartom életben az angliai barátságokat. Sokkal jobb, mint mikor fordítva volt. És nem utolsósorban: a felesé­gem, gyermekeim azóta már egészen más töltést adnak éle­ pe­témnek. GÜLCH CSABA Böcskei Zsolt Győri horgász kalandjai Thaiföldön T­örténetek a vitorlás szárnyú kardhalakról (Folytatás az I. oldalról.) masszív orsótartóval. A legalább hatva­n A felszerelést, a csalit, a vezetőt, va­­nós zsinór nem vezetőgyűrűkön, hanem lamint az ételt és italt a helybéliek kiz- csapágyazott görgőkön futott. A perem­­tosították. A környéken rengeteg halfaj futó orsók itt alkalmatlanok. A multiphi­­el. Kedvenceim a gyönyörű, vitor­­kátoros orsók sok száz méter zsinór be­­lűs szárnyú kardhalak. Ez a ragadozó fogadására alkalmasak. Fékrendszerük életmódot folytató faj egyike a világ megbízhatóbb, nem sodorják a zsinórt, leggyorsabb halainak. Ha rákapcsol, futásuk rezgésmentesebb. A kétségbe­­akár 100 kilométeres sebességgel is ke­­esett halak kirohanásait is biztonsággal el­­kes száguldani. Félhold alakú farokúszója kevésbé rugalmas, de nagyon erős, így a törzs iz­mainak hatalmas tolóerejét tud­ja továbbítani a víz felé. Figye­lemre méltó a hatalmas orrnyúl­ványa. Valójában teljes bizton­sággal egyetlen kutató sem tud­ja, hogy mire való ez a nyúl­vány. Rengeteg kalandos be­számolót hallani róla. Lehet, hogy más halakat támad meg, vagy nyársal fel vele, de az is előfordulhat, hogy az áramvo­nalas testalkatot segíti a­ még gyorsabb úszáshoz. Legvaló­színűbb az, hogy a halrajok kö­zé ütve, elkábítja kardjával a zsákmányait. A vitorlás kardhal horgászatá­hoz speciális felszerelést használ­tam. A bot nyelének alsó része viselik. Sajnos bérelt készségünk nem volt a legfrissebb kiadású, nem egy esetben működésbeli hiányosságok mutatkoztak. Egy-egy ilyen horgászkirán­dulás reggel 9-től este 6 óráig tar­tott. A tűző napsütést és a 40 fok meleget bizony nem volt könnyű elviselni. Délelőttön­ként inkább a csalinak hasz­nált kisebb halakat kergettük. Készségemen 20-25 darab elő­kés, csali nélküli tollas horog volt. Mozgattam őket és erre vágtak rá - olykor tömegesen - az apróbb tol- és más fajú ha­lak. A vitorlás kardhalakat dél­után kezdtük keresgélni, amikor az apály kezdődik. Ilyenkor a legéhesebbek. Az óriás horog­ra majd félkilós tonhalat tűz­tem, természetesen élőt. Vastag és feltűnően csillogó acélelőke nyújtott védelmet a szakítás és elharapás ellen. A készségre nem kellett ólmot rögzíteni, jelzőúszó­nak a csalitól két méterre egy tenyérnyi műanyag habot tűztem. A sailfishnek nevezett halakat nem nehéz megtalálni, mert a víz felszínén úszkálnak. Nagy farokúszójuk kilátszik a tengerből és rendszeresen kiugrálnak éltető elemükből. Tízes, tizenötös csa­patokban kóborolnak, átlagsúlyuk 15-30 kilogramm közötti. Óvatosak, zajtalan la­dikkal kell megközelíteni őket. A csalit harminc lépésről dobjuk közéjük. Kapá­saik borzasztóan vehemensek. A horog nagy mérete miatt a bevágáshoz szó sze­rint erő kell. Horgásznyelven mondva „bele kell feküdni". Kifárasztásuk csodá­latos élmény, mert időről időre kivetik magukat a tengerből. Aki látta Az öreg halász és a tenger című filmet, el tudja képzelni. A nagyobb példányokat csak jó ne­gyedóra elteltével sikerül a csónak köze­lébe kényszeríteni. Merítőhálót errefelé nem használnak, csak vágóhoroggal szabad őket kiemelni. A zsákmány na­gyon rövid idő alatt elpusztul. Kifo­gástalan készséggel akár napi tíz vitor­lás szárnyú is horogra csalható. Minden kifogott zsákmány súlyának fele a ladik tulajdonosát illeti, de amennyiben eladjuk neki a saját részün­ket, a költségek harmadát visszatérítik. Megkóstoltam a húsukat, de elég száraz­nak, ízetlennek találtam. Cápák és bar­­rakudák is úszkálnak errefelé, de nem túl gyakran. Nekem nem volt szeren­csém hozzájuk. Aki meg tudja vásárolni, a repülője­gyet, utazzon el! Ne féljen az ottani költségektől, a kintlét már olcsóbb, mint egy átlagos hazai nyaralás. A vitorlás kar­doshalak horgászata soha nem feledhe­tő élmény.” Lombos Ferenc könnyűfémből készült, igen Átlagsúlyuk 15-30 kilogramm közötti. Kitarasztásuk csodálatos élmény, aki látta Az öreg halász és a tenger című filmet, el tud­ja képzelni. 1996. FEBRUÁR 24., szombat + CINI­kus Van úgy, hogy az ember jó dolgában sok mindent megtesz. Legalábbis azt hiszi, megtehet Ezekre a vélt jo­gokra számít, ha kétszeres táncdalfesztivál-győztes, ha több évig Londonban zenél, ha megjelenik tizenhat nagylemeze, három bestsel­lere és­­ ha Zalatnay Sarol­tának hívják. Ebben a felállás­ban­ valóban bármit megtehet, legfeljebb a kinn- és benn­fentesek hisztisnek kiáltják ki a művésznőt Megteheti, mert a rossz reklám is rek­lám. És ingyen van. De megteheti ezt akkor is, mikor köztisztséget lát el a Magyar Állatvédő és Ter­mészetbarát Szövetség elnö­keként? Zalatnay Cini a mi­nap épp ezt tette. Többszö­ri telefonegyeztetés után percre pontosan érkeztünk a megbeszélt helyre, de a jelenleg tévéműsor-tulajdo­nos éppen nem volt riport- és fotóképes. A találkozót közmegegyezésre elhalasz­tottuk délutánra, de a meg­beszélt helyen egy újabb el­bocsátó üzenet várt minket: most és itt neki mégse jó, esetleg este itt és itt, de előt­te telefonon egyeztessünk. Hát jó. Azaz még sincs egészen rendben. Bár mi gazdagab­bak lettünk egy rossz ta­pasztalattal, olvasóink szegé­nyebbek egy interjúval. Persze azért haragról szó sincs. Az esetet betudjuk egy (híján) ötvenes, elvirág­­zott táncdalénekes szeszé­lyének. W. K.

Next