Kisalföld, 1996. február (51. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-24 / 47. szám
IV- Szivárvány------ --------------------FÓKUSZ A barbácsi iskolától a leedsi egyetemig Akit elbűvöltek a színes molekulák Böcskei Zsolt különös kegyeltje sorsának, hisz tizenéves kora óta annak élhet, amire egykor szülőfalujában „esküdött". A világ „színes” titkait kutatja, de mondhatnánk úgy is: személyes barátai a molekulák. A lelkét megkötő gyökerek, a szerettei arcán született mosoly, a biztató baráti kézfogás biztonsága szüntelen derűvel tölti el a fiatal kémikus mindennapjait Böcskei Zsolt egy csendes rábaközi kis faluból indult útra, és Angliáig (is) eljutott. Szavaiból kiderül, hogy a munkájában feltáruló titkok számára örök bizonyosságot jelentenek. - Ha valaki remekül szaval, vagy versel, ha művészien rajzol, magával ragadóan zenél, annak szemmel látható jelei vannak. Azt miként lehet felfedezni, hogy valaki kémiai kutatásokra termett? - A barbacsi iskolában kezdődött minden. Engem nagyon megfogott, amikor rajzolgatni kezdtük a molekulákat. Mindegyik más színű volt. Gyereki dolog, tudom. Ráadásul minél bonyolultabb a rendszer, annál több szín kellett, és én rácsodálkoztam erre a színes világra. Persze emellett sokat köszönhetek remek tanáromnak, Fehér Károlynak. Külön szerencséje életemnek, hogy eddigi pályámon, akár az iskolákban, akár a munkahelyemen, mindig voltak olyan személyiségek, akik a szakmain kívül megajándékoztak valami emberi útravalóval is. Visszatérve Barbacsra. A tanulmányi versenyek lépcsőin egyre feljebb haladtam, egészen az országos dicsőségig. Pályaválasztáskor apám nem engedett a negyvennyolcból, így kerültem mindenféle kanyarok után a Révaiba. - Mi volt ez a vargabetű? - Először nem vettek fel oda, sőt, a második helyen megjelölt soproni Széchenyiből is elutasítottak. No, de ott volt Sopronban a postaforgalmi szakközépiskola, ahol tudták, hogy szüleim postások. Egyszer csak jött a telefon: „Gratulálunk Marika, fölvették a fiad.” Én meg ott sírtam anyám mellett, hogy nem akarok postás lenni. - Végül mégis a Révai sikerült... - A közben megérkezett országos tanulmányi verseny eredménye megváltoztatta a jelentkezésem kimenetelét. Nagyon jó osztályba kerültem és azonnal a kémia mellé pártoltam. Itt is egy remek pedagógusra leltem, Dubraviczky Dénes személyében, aki ráadásul hivatalosan nem is volt a tanárom, mégis - az órákon kívül - rengeteget foglalkozott velem. A jelenből visszatekintve mondhatom, ma élvezetből, akkor versenylázban csináltam a dolgokat. A „lóversenynek” meg is lett az eredménye, egészen a nemzetközi versenyekig jutottam. - Innen már egyenes út vitt az egyetemre? - Az első években érdekes helyzetbe kerültem. Nem találtam meg azt az embert, akihez a korábbiakhoz hasonlóan kötődhettem volna. Viszont találtam egy csomó havert, akik egész más irányba „tereltek”. Sörözni, futballozni jártunk. A harmadik éven már azt latolgattam, hogy átiratkozok a bölcsészkarra és eltávolodom a választott tudományomtól. Ahogy szokták mondani, éppen az utolsó pillanatban „futottam bele” egy olyan emberbe, akivel szívesen dolgoztunk együtt. Ettől aztán ismét feléledt bennem a régi „szerelem”. A negyedik év már mindent eldöntött bennem, így lettem bölcsész helyett mégis kémikus. A dolog különlegessége, hogy majdnem oda tértem vissza, ahonnan elindultam. - Játék az atomokkal? - Valami olyan. Molekulákat nagyítunk ki, hogy látható legyen az atomok rendje, felállása. Ez lett a szakmám. Tizenöthúszatomos gyógyszermolekulákkal foglalkoztunk először, amelyek az emberi szervezetben „tevékenyek”. Ennek a tudománynak az egyik része addig „érett”, amíg a részecskék aktivitásának okára rá nem kérdezett, vagyis arra, hogy miként és miért „működnek” ezek a gyógyszermolekulák. Hát ezzel foglalkozom én is. Ha tudjuk az emberi szervezetben beinduló káros folyamatok okát, vagyis azt, hogy az irányító fehérjemolekula valamilyen „félrevitt" módon működik, akkor a gyógyszer feladata az lenne, hogy ezt meggátolja, vagyis „betömje” a keletkezett „üreget”. Hogy melyik módszer erre a leghatékonyabb? Az elmúlt száz évben ezt úgy csinálták, hogy tízezerszámra vaktában tesztelték a vegyületeket. Gyakori volt, hogy tíz-húsz-harmincezerből találtak csak egy megfelelőt. Ez nagyon drága kísérletezés. A modern tudomány megfordította a dolgot. Mi úgy mondjuk: a hiányos hely ismeretében „legyártja az új kulcsot az elromlott zárhoz”. Amikor a kísérletekből egyre nyilvánvalóbb lett az említett „pótlás” lehetősége, akkor - 1989-ben - elmentem Angliába, hogy megtanuljam a „mikénteket”. - „Egyszerű” az út a barbacsi iskolától a leedsi egyetemig. - Mondhatjuk így is. Két évig dolgoztam az egyetem biofizikai tanszékén, amikor dönteni kellett, hogy a tudást, eredményeinket miként hozzuk haza. Nyugati közös piaci támogatással és ösztönzésünkre az ELTE is beszerzett egy olyan műszert, amilyennel kint mi is dolgoztunk. Ezzel kezdődött az angliai tanulmányok itthoni kamatoztatása. Egyébként szép neve van, krisztallográfiának hívják ezt a tudományt, amit művelek. - Mivel mondhatnám röntgenszemeid vannak, vagyis belelátsz a molekulák titkaiba, ad-e ez valami sajátos látásmódot a világ felé? - Az én látásmódom nem ide gyökerezik. Inkább abból a három esztendőből, amit nem kémiával töltöttem el. Akkor sok minden más érdekelt. Akkor vettem észre például azt, hogy létezik irodalom és filozófia is. Az, hogy atomokkal foglalkozom, indíthat arra, hogy felfedezzem és felkiáltsak: Úristen, micsoda bonyolultság! Majd utána rákérdezzek: vajon hol van ennek a „vége”, az eredete? -Amikor kísérleteidben, kutatásaidban foghatóvá teszed a teremtett anyag titkait, ez bizonyosságot ad a kezdetekről, vagy elbizonytalanít? - Nemrégiben jelent meg egy úfkönyv, Isten gondolatai címmel, amely azzal foglalkozik, hogy a jelen tudományos ismeretei között el lehet-e helyezni Istent. Másként szólva: szükség van-e Istenre? Vannak olyan tudósok, akik teljesen különválasztják a szakmai dolgokat és a lelki életet. Én azt vallom, hogy ezt a kettőt nem feltétlenül kell, sőt, nem is lehet különválasztani. - Mindig különös szeretettel szólalsz meg szülőfaludról, „régi” és „új” családodról. Már a pesti kollégáimnak is feltűnt, hogy állandóan Barbacsra hivatkozom. Valóban kemény gyökerek kötnek a rábaközi tájhoz, illetve a szülői házhoz. Az Angliából való hazatérésemben is három, ezzel kapcsolatos ok játszott szerepet. Az első volt a család. Nagyon hiányzott a megszokott vasárnapi ebéd és a hangulatos együttlétek. A másik. Nagyon jól éreztem magam az angliai munkahelyemen, de azért mégis szorosabbnak bizonyultak az „itthon hagyott” emberi kapcsolataim. A harmadik pedig a széles baráti kör, akiket Leedsben nem naggyon tudott pótolni senki, így sokkal jobb nekem, hogy Magyarországról tartom életben az angliai barátságokat. Sokkal jobb, mint mikor fordítva volt. És nem utolsósorban: a feleségem, gyermekeim azóta már egészen más töltést adnak éle petémnek. GÜLCH CSABA Böcskei Zsolt Győri horgász kalandjai Thaiföldön Történetek a vitorlás szárnyú kardhalakról (Folytatás az I. oldalról.) masszív orsótartóval. A legalább hatvan A felszerelést, a csalit, a vezetőt, vanós zsinór nem vezetőgyűrűkön, hanem lamint az ételt és italt a helybéliek kiz- csapágyazott görgőkön futott. A peremtosították. A környéken rengeteg halfaj futó orsók itt alkalmatlanok. A multiphiel. Kedvenceim a gyönyörű, vitorkátoros orsók sok száz méter zsinór belűs szárnyú kardhalak. Ez a ragadozó fogadására alkalmasak. Fékrendszerük életmódot folytató faj egyike a világ megbízhatóbb, nem sodorják a zsinórt, leggyorsabb halainak. Ha rákapcsol, futásuk rezgésmentesebb. A kétségbeakár 100 kilométeres sebességgel is keesett halak kirohanásait is biztonsággal elkes száguldani. Félhold alakú farokúszója kevésbé rugalmas, de nagyon erős, így a törzs izmainak hatalmas tolóerejét tudja továbbítani a víz felé. Figyelemre méltó a hatalmas orrnyúlványa. Valójában teljes biztonsággal egyetlen kutató sem tudja, hogy mire való ez a nyúlvány. Rengeteg kalandos beszámolót hallani róla. Lehet, hogy más halakat támad meg, vagy nyársal fel vele, de az is előfordulhat, hogy az áramvonalas testalkatot segíti a még gyorsabb úszáshoz. Legvalószínűbb az, hogy a halrajok közé ütve, elkábítja kardjával a zsákmányait. A vitorlás kardhal horgászatához speciális felszerelést használtam. A bot nyelének alsó része viselik. Sajnos bérelt készségünk nem volt a legfrissebb kiadású, nem egy esetben működésbeli hiányosságok mutatkoztak. Egy-egy ilyen horgászkirándulás reggel 9-től este 6 óráig tartott. A tűző napsütést és a 40 fok meleget bizony nem volt könnyű elviselni. Délelőttönként inkább a csalinak használt kisebb halakat kergettük. Készségemen 20-25 darab előkés, csali nélküli tollas horog volt. Mozgattam őket és erre vágtak rá - olykor tömegesen - az apróbb tol- és más fajú halak. A vitorlás kardhalakat délután kezdtük keresgélni, amikor az apály kezdődik. Ilyenkor a legéhesebbek. Az óriás horogra majd félkilós tonhalat tűztem, természetesen élőt. Vastag és feltűnően csillogó acélelőke nyújtott védelmet a szakítás és elharapás ellen. A készségre nem kellett ólmot rögzíteni, jelzőúszónak a csalitól két méterre egy tenyérnyi műanyag habot tűztem. A sailfishnek nevezett halakat nem nehéz megtalálni, mert a víz felszínén úszkálnak. Nagy farokúszójuk kilátszik a tengerből és rendszeresen kiugrálnak éltető elemükből. Tízes, tizenötös csapatokban kóborolnak, átlagsúlyuk 15-30 kilogramm közötti. Óvatosak, zajtalan ladikkal kell megközelíteni őket. A csalit harminc lépésről dobjuk közéjük. Kapásaik borzasztóan vehemensek. A horog nagy mérete miatt a bevágáshoz szó szerint erő kell. Horgásznyelven mondva „bele kell feküdni". Kifárasztásuk csodálatos élmény, mert időről időre kivetik magukat a tengerből. Aki látta Az öreg halász és a tenger című filmet, el tudja képzelni. A nagyobb példányokat csak jó negyedóra elteltével sikerül a csónak közelébe kényszeríteni. Merítőhálót errefelé nem használnak, csak vágóhoroggal szabad őket kiemelni. A zsákmány nagyon rövid idő alatt elpusztul. Kifogástalan készséggel akár napi tíz vitorlás szárnyú is horogra csalható. Minden kifogott zsákmány súlyának fele a ladik tulajdonosát illeti, de amennyiben eladjuk neki a saját részünket, a költségek harmadát visszatérítik. Megkóstoltam a húsukat, de elég száraznak, ízetlennek találtam. Cápák és barrakudák is úszkálnak errefelé, de nem túl gyakran. Nekem nem volt szerencsém hozzájuk. Aki meg tudja vásárolni, a repülőjegyet, utazzon el! Ne féljen az ottani költségektől, a kintlét már olcsóbb, mint egy átlagos hazai nyaralás. A vitorlás kardoshalak horgászata soha nem feledhető élmény.” Lombos Ferenc könnyűfémből készült, igen Átlagsúlyuk 15-30 kilogramm közötti. Kitarasztásuk csodálatos élmény, aki látta Az öreg halász és a tenger című filmet, el tudja képzelni. 1996. FEBRUÁR 24., szombat + CINIkus Van úgy, hogy az ember jó dolgában sok mindent megtesz. Legalábbis azt hiszi, megtehet Ezekre a vélt jogokra számít, ha kétszeres táncdalfesztivál-győztes, ha több évig Londonban zenél, ha megjelenik tizenhat nagylemeze, három bestsellere és ha Zalatnay Saroltának hívják. Ebben a felállásban valóban bármit megtehet, legfeljebb a kinn- és bennfentesek hisztisnek kiáltják ki a művésznőt Megteheti, mert a rossz reklám is reklám. És ingyen van. De megteheti ezt akkor is, mikor köztisztséget lát el a Magyar Állatvédő és Természetbarát Szövetség elnökeként? Zalatnay Cini a minap épp ezt tette. Többszöri telefonegyeztetés után percre pontosan érkeztünk a megbeszélt helyre, de a jelenleg tévéműsor-tulajdonos éppen nem volt riport- és fotóképes. A találkozót közmegegyezésre elhalasztottuk délutánra, de a megbeszélt helyen egy újabb elbocsátó üzenet várt minket: most és itt neki mégse jó, esetleg este itt és itt, de előtte telefonon egyeztessünk. Hát jó. Azaz még sincs egészen rendben. Bár mi gazdagabbak lettünk egy rossz tapasztalattal, olvasóink szegényebbek egy interjúval. Persze azért haragról szó sincs. Az esetet betudjuk egy (híján) ötvenes, elvirágzott táncdalénekes szeszélyének. W. K.