Kisalföld, 2015. december (70. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-12 / 291. szám
12 Szieszta Felrúgták a minszki egyezményt Több mint egy éve tart a donyecki repülőtérért folyó csata, jelenleg a szakadároké a terület. Felrúgták a minszki egyezményt, újra használnak nehéztüzérséget a konfliktusban. KISALFÖLD 2015.12.12., szombat AZ UKRÁN FRONTON HARCOL ÖNKÉNTESKÉNT A MAGYAR SZAKÁCS Vodkával és fűvel a függetlenségért Cheese (a rendes nevét nem írhatjuk le) 23 éves, két hónapja harcol önkéntesként az ukrán fronton, ukrán oldalon, egyedüli magyarként. Vele beszélgettünk arról, hogy milyen érzés elhagyni a biztonságot a harctérért, milyen az élet a háborúban. HÁBORÚ ÜLLEI KOVÁCS LÁSZLÓ - Miért megy ki valaki harcolni Ukrajnába? - Nyolc hónappal ezelőtt fogant meg bennem a gondolat, hogy kimegyek harcolni. Akkor kezdett nagyon éles lenni kint a helyzet. Ki is mentem jelentkezni, de akkor nem tudott az önkéntes ezred külföldiekkel foglalkozni, amelyikhez csatlakozni akartam. Csalódott voltam, visszafordultam, de nem adtam fel, eldöntöttem, hogy végigcsinálom. Akkoriban Svájcban éltem, ott konyhán dolgoztam, szakácsként. Tudom, más ember összetenné a két kezét azért, ami nekem akkor volt. Nekem viszont soha nem jött be a nyugati életforma. Gyermekkorom óta katona-, háborúmániás voltam. Mindig is ezzel akartam foglalkozni. Nem bírtam a stresszt a konyhában, túl sok volt nekem. Láttam szakácsokat, akik fiatalon meghaltak szívrohamban, vagy alkoholisták lettek a folyamatos stressz miatt. Nem akartam, hogy így haljak meg, és még nem is én vagyok, nem is érzem jól magam közben. - Volt valamilyen előképzettsége, vett már részt korábban katonai kiképzésen? - Jelentkeztem a Francia Idegenlégióba, ahonnan elküldték, arra hivatkozva, hogy öngyilkos hajlamú vagyok, ami szerintem egyáltalán nem volt igaz, de valahogy szelektálni kellett a sok jelentkező között. Úgy érzem, most bizonyítottam, hogy nincs semmi bajom, és rátermett vagyok. A kiképzést úgy kell elképzelni, mint egy talán ötnapos „oktatást”. 15 percet foglalkoztunk azzal, hogy működnek a robbanóeszközök, a maradék időben az elsősegélyt vettük át, majd felmértek minket, hogy hová oszszanak be. Eleinte szanitécnek szántak, de rájöttünk, hogy az nem az én világom, így átkerültem felderítőnek. Másnap pedig már a donyecki reptéren találtam magam. 25 KILÓS SZERELÉST CIPELNEK - Hogy telik egy átlagos napjuk? - Olyan itt nincs, mindennap teljes készültségben, egyenruhában vagyunk. Folyamatosan ellenőrizzük a fegyvereket, a felszerelést. Amikor nincs bevetés, akkor ellenőrző pontokon vagyunk, ami elég unalmas munka, autókat ellenőrzünk főleg, elkérjük az emberek papírjait. Sokat nem értünk az okmányokból. Viszont nagyon kell figyelnünk, mert bármelyik autóból érhet minket „meglepetés”, azaz számíthatunk támadásra. Rengeteget foglalkozunk a felszerelésünkkel, a fegyverünkkel, nehogy baj legyen a csatatéren. Az elsősegélycuccokat öszszelopkodjuk, nagyon fontos, hogy meglegyen. Alapvetően 25 kilós szerelést cipelünk magunkon, meg lehet szokni, egy idő után kényelmessé válik. Egyenruhát kapunk, sisakot és golyóálló mellényt is. Ebben a háborús helyzetben nincs idő arra, hogy az önkéntesekkel külön foglalkozzanak. - A szabadidő elképzelhetetlen? - Ha van valamennyi szabadidőnk, akkor zenélgetünk, én gitározgatok, de legtöbbször megbeszéljük a napi témákat, vagy besegítünk a mindennapi életbe, mondjuk aknákat cipelünk, légvédelmi fegyvert tisztítunk. Mondhatjuk, hogy a szabadidőnk a karbantartással telik. A városba, ahová ki tudnánk menni, nem ajánlatos, mert az már oroszpárti, és nem nagyon szeretik az ukrán egyenruhásokat, mi pedig másban nem hagyhatjuk el a szállásunkat. Egyszerre maximum 3-4 órát alszunk, meg lehet szokni, még ágyúzás alatt is simán tudunk aludni. Az emberi tűrőképesség elképesztő, nagyon feszegetem a határaimat. SEMMILYEN TÁMOGATÁS NEM ÉRKEZIK Az ukránokon érezni a háborút? - Sok ukrán azért veszi át a behívót és vonul be katonának, mert kell a pénz. Ez az ottani emberek 70 százaléka, ha harcra kerül a sor, akkor látszik is, hogy ki az, aki egy eszméért küzd, és ki az, aki csak a pénzért csinálja az egészet. Most már mi vagyunk azok, akik kiképzik elsősegélyre az embereket. Lőszert, fegyvert, mindent, ami kell a harchoz, kapunk, de máshogy semmilyen támogatás nem érkezik. Ételt, italt már nem kapunk. A civilek nem érzik, hogy háború van, az élet megy. - A helyiek hogyan viszonyulnak önökhöz? - A helyi civilekkel nincs jó viszonyunk. Egyszer cigit akartunk venni, és elkezdett velünk veszekedni az eladó, hogy miért vagyunk mi ott külföldiként, és mi az ő fiaikat fogjuk megölni. Ez azt jelenti számunkra, hogy ő szeparatistaként harcol, mi pedig az ő országukért harcolunk, az életünket is adjuk érte. A fronton sok olyannal is találkoztam, akik értelmiségiek, ők hátrahagytak családot, munkát azért, hogy az országukért harcoljanak. Hivatalosan én vagyok az egyetlen magyar állampolgár az ukrán oldalon önkéntesként. Nyugatról hatan vagyunk, mind felderítői feladatot végzünk. Sokszor úgy érezzük, hogy az ukránoknak a külföldiek csak feláldozhatók, golyófogók. Jelenleg bármilyen 21 és 25 év közötti fiatalt besoroznak. Tűzszünet csak ott van és addig, amíg az EBESZ-megfigyelők ott vannak. Ukrop, „cickafarkvirág”, így hívnak minket a szeparatisták. A legjobbak a fronton születnek, biztos vagyok benne, hiába kap valaki iszonyatosan jó kiképzést, ha egyszerűen nem elég jó ahhoz, hogy életben maradjon, akkor elbukik. Hiába lesz valaki nagyon erős, nagydarab, ő egyszerűbb célpont. A CSALÁD NEHEZEN VISELTE - A családja hogyan fogadta, amikor bejelentette, hogy Ukrajnába megy? - A családom nehezen viselte, hogy kimegyek, nem is mentem haza elköszönni, mert féltem, hogy elérzékenyülök, hogy megpróbálnak itthon tartani. Lehet, hogy sikerült is volna nekik, viszont én menni akartam. Telefonon beszéltünk Budapestről, úgy búcsúztam el tőlük. Most már úgy érzem, feldolgozták, hogy felnőttem, így pedig én döntöm el, hogy mihez kezdek az életemmel, hogy mit akarok csinálni, és támogatnak. Minket „spártaiaknak” neveznek, bennünket is csak kiraktak oda, hogy éljünk túl. - Hogy tudják elviselni a háborút? - Őszintén szólva a kinti létet csak tudatmódosítóval tudjuk elviselni. Az ukrán seregtől nyugtatót kapunk, vodkázunk, a legjobb, ha füvezünk, segít ellazulni, de mégis képben maradsz, ha történne valami, ezek segítenek nekünk. A szakadó esőben, térdig érő sárban, és közben lőnek ránk, ösztönösen cselekszik egy idő után az ember. - Mit esznek, hogyan fürdenek? - Ha sikerül a bázisra eljutni, akkor ott hideg vizes tusolásra van lehetőség. 200 emberre van 2 tusoló, a fronton csak vizes szivaccsal tudunk tisztálkodni, de ezzel nincs is bajom, amíg meg tudom tenni. Ha nincs kajánk, akkor sűrített cukrozott tejet tudunk csak enni, napokig ezt esszük, száraz kenyérrel. Ha viszont hoznak az önkéntesek ételt, akkor legtöbbször dunsztosüvegben elrakott ételeket kapunk, például disznólábat. Többnapnyi sűrített tej után igazi, császári vacsora. Az ukrán konzervkaját a kutya sem eszi meg, tapasztalat. - Milyen érzés itthon lenni? - Egyáltalán nem hiányzik az itthoni lét, a kényelem. Sok helyen dolgoztam, de most jöttem rá, hogy akikkel, ahol vagyok, ők a családom. Kicsit rossz is, hogy most találkoztam a családdal, mert látom, hogy féltenek, látom, hogy aggódnak értem, és nem akarok elérzékenyülni, mert ha elvisznek az érzelmeim a csatatéren, abból komoly baj lehet... Az eddigi ismerőseim a nehéz időkben elhagytak, itt viszont bármit megteszünk egymásért. Van barátnőm, kint ismerkedtünk meg, ő egy félig kárpátaljai magyar lány, az ő bátyja segített nekem eljutni keletre. Sok helyzetben nagyon jólesik, hogy ott van nekem a háttérben, és van valakim. Tűzszünet csak ott van, ahol az EBESZ-megfigyelők. Lőszereket és fegyvert kapnak, de étel vagy más támogatás nem igazán érkezik. Cheese két hónapja önkéntesként, fizetés nélkül harcol Ukrajnában. FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Állatok a fronton Az interneten népszerűek azok a fotók, ahol katonák vannak kiscicával vagy kutyával. Mi is tartunk állatokat, a frontvonalra velünk jöhetnek, de az ellenőrző pontokra nem. Ha a fronton esetleg ugat a kutya, az nem is baj. Jelezhet. Annyira közel van a túloldal, 300-400 méter, látjuk egymást, ha a másik kimegy vécére. Nem túl jó a mosdó, ami az árokban van, kikúszunk onnan, és máshol végezzük el a dolgunkat. A kutyákat pedig képezzük, hogy a hasznunkra tudjanak válni. Akár aknakeresésre is meg lehet őket tanítani. Macskák is vannak a fronton, de azok csak idegesítők, nem tudjuk mire használni őket. Megnyugtatnak bennünket az állatok, jólesik őket dédelgetni, szeretgetni egy nehéz nap után.