Kisdednevelés, 1931 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1931-01-01 / 1. szám
, mintegy személytelenül lehet a tanítók felfogását megismerni. Ezen a közvetlen érdeken kívül egy másik, némiképen más természetű szükséglet is fokozza a szülők szemében a szülői értekezletek jelentőségét. Néhol nemcsak élénk óhajtássá, de egyenesen sürgető követeléssé nőtt az a kívánság, hogy a szülők, általában a felnőttek az iskola életébe belepillanthassanak. Egyesekben egyszerű érdeklődés ez — saját emlékeik miatt — fejlődésük vegyes érzelmekkel tekintett színtere és mozgatója iránt, — sokszor pedig az a szándék, hogy az iskola munkáját ellenőrizhessék. Ezt a tanítók jól tudják, a legtöbb örül is neki, mert hiszen minél inkább bele tudnak nézni a szülők az iskola életébe, annál jobban felismerik az iskolai nevelés bonyolult nehézségeit, az egyes tanítók és az egész tanítóság fáradozásának értékét és ha felismerik, bizonyára jobban meg is becsülik. Különféle módon kísérleteznek más országokban azzal, hogyan lehetne a szülőknek ezt a betekintést leginkább biztosítani, próbálnák ezt-azt nálunk is. Legáltalánosabb és még legkönynyebben valósítható módja ennek is az iskolában tartott szülői értekezletek. Ezek tehát — íme — kétoldalú szükségletből keletkeznek és így kettős feladatot szolgálnak: arra valók, hogy egyfelől az iskola, másfelől a család nevelő munkáját segítsék. S valóban mindkét oldalon jó segítség lehetnének, ha különösképen mindkét félen még ma is sokan nem idegenkednének tőlük, pedig érzik, hogy szükség van rájuk. Ezt az idegenkedést meg kell szüntetni, hogy a szülői értekezletek széles körben tehessék azt a hasznot, melyet most fogyatékosan tesznek. Ezt az mozdítja elő, ha a tanítók is, szülők is úgy gondolkodnak a szülői értekezletekről, hogy a másik fél szükségleteit is iparkodnak megérteni, tehát ha nem úgy ülnek össze mint ellenfelek, hanem azzal a gondolattal, hogy saját érdekükben tanulniuk kell a másiktól, mert egymásra utalt munkatársak, igyekezniük kell tehát beleképzelniük magukat a másik helyzetébe. Minthogy most ebben az irányban szeretnék szülőknek is, tanítóknak is segítségekre lenni, nem szabad elhallgatnom, hogy a manapság szülők között is, tanítók között is észlelhető idegenkedés nem egészen alaptalan. Okot ad reá mindkét fél. A tanítók — a népiskolában is, de főként a középfokú iskolákban és többnyire a kisebb városokban — úgy látják, hogy a szülők nem törődnek eléggé az iskolával, nem is igen szeretnek elmenni az ilyen összejövetelekre, — ha elmennek, unottan hallgatnak s ha szólnak, nem a dologról beszélnek, ezért a tanítók akárhányszor kedvetlenül rendezik a szülői értekezleteket, nem várnak tőlök semmi eredményt, nem is szívesen beszélnek a szülőkhöz, mert gyakran félreértés támad, még gyakrabban úgy vélik, hogy „falra hányt borsó“ az egész fáradozásuk. Ezt a vélekedést azonban sokszor visszafordítják a szülők: nem mindig azért idegenkednek a szülői értekezlettől, mert nem érdeklődnek, hanem mert nem egyszer azt gondolják, hogy hiába töl